23
23
A tánc tovább tombolt, a postamester, mint egy muzsikáló automata, pontosan és lankadatlanul húzta, a táncosok táncoltak, a kártyások kártyáztak, az asszonyok pletykáztak, senki se vette észre, hogy két fiatal lélek úgy elvált egymástól, mint két bolygó, amelyik addig közeledik, közeledik, míg egymás bűvkörét érintve szét nem csapódik a világmindenségben, hogy ismét egyre távolodó utakon bolyongjon.
A legátus ijedten elfordult, mert azt hitte, hogy Annuska észrevette, hogy ő milyen hiúz szemmel lesi a jelenetet, és a táncosokat nézte. Lassan kezdte megismerni a jelenlevőket. A pirosfoltos arcú, kövér kis óvónő furcsa, puha, lötyögő testével a gazdasági írnokkal táncolt, aki kamásliban volt és igen sután verte hol egyik, hol a másik lábaszárát. Látszott, hogy az óvónő most nagyon boldog. Istenem, furcsa dolog az, hogy egy fiatal lány folyton csak óv, óv, egy egész szobára való gyereket gondoz, dajkál reggeltől estig, egész esztendőn keresztül, és aztán jön egy ilyen alkalom, amikor egy ilyen szép István-estélyen a postamester hegedűje mellett teli testtel táncolhat a gazdasági írnokkal, aki a bajuszát hegyesre kihúzza és vékony kis termetét akkora önérzettel feszíti ki, hogy nemcsak boldogság, de valósággal kitüntetés vele táncolni. Az erdész, magas német fiú, a nevelőnővel táncolt. Ez a nevelőnő egy helybeli zsidó családnál van alkalmazásban, és most úgy tesz, mintha előkelő vendég volna. Ezzel akarja egyensúlyozni azt, hogy nagyon is meghívott vendég. Különben igen szép pár, mind a ketten szőkék s olyan merevek, mint a léc, a csárdást egészen sajátszerűen járják, mintha csak türelemből végeznék ezt a testgyakorlatot. Annál jobban ugrál a gyakornok, aki olyan, mint egy fiatal bika, és a szép óvónőben méltó partnert kapott, ők ma itt a fortencerek. Egész biztos, hogy nem öröm, nem szerelem nekik a tánc, hanem virtus. A gyakornok minduntalan megpergeti a táncosnőjét, magasba emelt egy ujjával fogván annak szép kis fehér kezét, néha el-elválnak egymástól, s az egész szobát külön körültáncolják, közben egymásra néznek a szemük sugarával kapcsolódnak össze, s mikor összeérnek, ismét egy heves, vibrálós, pattogós táncroham tör ki rajtuk. A jegyző állandóan a postáskisasszony körül forog, s a legátus átles a másik szobába, és ott találja ugyanannak a díványnak a sarkában a jegyzőnét hallatlan boldogan a pesti postatiszttel fülbesúgósdit mímelve, s a vér elfutja az arcát, mert elképzeli, micsoda malacságokkal mulattatja ez a fiatalasszonyt, aki nem akar táncolni, és ő tudja, hogy miért nem.
- Abban az időben, mikor sok ezer holdas birtokosoknak nem volt egy könyvük sem - mondja neki a grófi nevelő -, a nagyapámnak minden lap járt. Gondűző, meg ki tudja, mi volt a nevük, és szépen bekötve ott volt a padláson. Én gyerekkoromban folyton ott laktam az egérszagú kukoricás padláson, és ezekben turkáltam. Járt oda hozzánk a pap, elkunyorálta, mind elvitte.
A legátus ránézett a nevelőre, hogy jut ennek eszébe most erről beszélni.
- Volt neki egy öreg méhese is. Micsoda gyönyörű virágoskert volt előtte. Csupa olyan virág, amelyikből a méhecskék mézet szedegethettek. Én ott végighasaltam a szalmadikón és a régi könyveket olvasgattam. Mert a méhesben voltak az olyan könyvek, amiket, úgy látszik, öregapám semmire se becsült már. Ki tudja, mikoriak, még a reformáció idejéből. Kutyabőrbe kötve, a szú megrágta: ám nagyon rossz família volt a mienk. Sohase tudtunk élni. Mindig csak az agyvelőt fárasztottuk, és mind ilyen keshedt, kákabélű népek voltunk. Azok is elvesztek. Hát persze az öregapám pap volt, hanem olyan fene rebellis természete volt, hogy folyton konzisztórium elé ráncigálták, a végén megunta, farba rúgta a papságot és elment ispánnak. De hát annak meg éppen nem volt jó. Ilyen züllött fajták voltunk mindig. Az egész családunk szétzüllött. Anyámnak volt egy öccse. Úgy tizennyolc éves korában elment hazulról, azóta senki se látta.
Hahotázott a nagy fehér foghúsát mutatva, olyan keserű és szomorú jelenség volt itt, ebben az erőtől és egészségtől dagadó társaságban.
- Az asszonyok összebújnak, a férfiak politizálnak, kártyáznak, nézze csak meg, nem fogja látni egyik férjet se a feleségével. Nem vette még észre?
A legátus csodálkozott ennek a fiúnak a váratlan ötletein úgy ugrált a beszéde összevissza, ugyan mire jó egy ilyen ember ezen a nehéz Alföldön?
- Minden asszony más férfit keres, az urához nem is szól. Becses a fiatalember, akit férjnek lehet megcsípni. Mindegy az kérem, kopasz, vagy nem kopasz, hozzámennek a fiatal lányok, ha még olyan öreg trotty is. Ha aztán hozzáment, akkor unja.
- Egy igen zseniális grófnő mondta egyszer az asztalnál, hogy a fejedelmi és a királyi házasságokban a házastársak rendszerint nem értik meg egymást. Ellenben a népnél a kölcsönös jóakarat, a közös munka és a családi élet összetartják a házastársakat. A főrangú körökben csak udvariasak egymással szemben - de a mély rétegekben segítenek egymáson. Rá vannak egymás jóságára és munkájára szorulva. Mert az teszi nehézzé a házasságot, hogy az emberek nem bírják megszokni egymás hibáit. Persze a gazdag emberek nem kénytelenek úgy tűrni egymásnak, mint a szegények. De biz én úgy látom, hogy jó házasság vagy inkább erős családi érzés már sehol sincs. Itt, ebben a körben éppen most bomlik fel a család. Úgy szenvednek a férjek és a feleségek egymástól, mint betegségben... Talán a parasztoknál még megvan a patriarkális érzés és boldogság... De igazi családiasság csak a zsidóknál van: ez az erejük. Vagy ott sincs, csak mi irigyeljük őket, mert nem ismerjük? Amit az ember nem ismer vagy gyűlöli vagy kívánja.
A legátus nevetett rajta, neki még nem sok volt az élettapasztalata, fáradt is volt nagyon. Unta már a sok érdekességet, ami megrohanta, de itt nem látszott kilátás arra, hogy le is lehetne feküdni. Kínjában kóválygott.
