24
24
A nevelő közben szenvedélyesen cigarettázott, volt neki egy ezüst dohányszelencéje, és abban a legkomiszabb kapadohány, háromkrajcáros. Ebből sodorta szakadatlanul a vékony cigarettákat, amelyek csak néhány szippantást értek.
A szeme a postáskisasszonyt kerülgette. Ő nem táncolt, ellenben a lány kézről kézre járt. Mikor egyedül maradt, hozzá óvakodott.
- Tudja, hogy maga nagyon szép! - mondta neki.
A lány nem felelt, kicsit mosolygott.
- Tudja, mért szép?... Van magában valami ártatlanság.
A lány még mindig nem felelt. Az arcán egy csöppet sem látszott, mit gondol. Majd ezzel a nevelővel fog éppen kikezdeni. Jelentéktelen valakinek tűnt fel előtte, semmi esetre sem olyannak, akihez az ember bizalmas, vagy akire számít. De ez a szó, amit mondott, az elvesztett ártatlanság e harcosának az egyetlen hízelgő szó volt, amit nem lehet közönyösen elereszteni.
- A szája gyönyörű, s a szeme oly tiszta, mint egy frissen nyílt kis virág.
A lány tudta, hogy csak nagyon kevéssé van kifestve, hogy a tánc s az izzadtság bajt ne csináljon.
- Maga nem szerelmes természetű? - kérdezte a nevelő.
Még mindig hallgatott, s mintha az arcán lárva volna, vagy a szavak egyáltalán nem érnének be lelkéig... De ki volt hevülve a tánctól, s éjfél után volt, és egy parányi bor is volt benne. Hirtelen megszólalt, bár egyáltalán nem méltatta válaszra ezt a pesti soványt, akinek semmi pénze, sem modora, s akit világ végéig eleresztene maga elől, mi köze hozzá...
- De igen - mondta egy kis felcsillanó gondolattal: nem kacérsággal, azzal a gondolattal, hogy: hátha...
- Most nincs senkije?
A lány várt, nem felelt, akkor kicsit megrázta a fejét, hogy nincs... Mit akar ez?
- Magának itt mindenki mindegy.
Lehízelegve mosolygott fel, s most ránézett a nevelő epebajos arcára, különös volt, és megszólaltatta a szó:
- Igen.
- Pedig maga szeret táncolni... Illetve, maga csak táncolni szeret, az mindegy, hogy kivel.
A lány kicsit összehúzta a szemét, s úgy nézett rá.
- Igen, én szeretem táncolni - mondta hangsúllyal s most kisült a nevelő előtt, mért oly idegenszerű a szőke hajával, finom rövid orrával, a viaszbabák művészének ízléséhez való íves, puha arcba beágyazott ajkával, gödrös állával, gömbölyű nyakával s az egész arcán valami fáradt kis kiéltséggel vagy öregséggel...
- Hova való?
- Ja, én német vagyok.
- Jól beszél magyarul.
- Ja, én Szegeden nőttem fel.
- Rendkívül kecses az arca. Nincs is rá más szó, tudja mi az, hogy kecses?
- Tudom.
- Hol járt iskolába?
- Szegeden.
- S mennyi iskolát végzett?
A lány egy pillanatig, kutató, elhárító, pici pillanatig, ellenségesen nézett, akkor túlzott őszinteséggel mondta:
- Ellemit.
A nevelő meghökkent. A lánynak olyan volt az egész külseje, föllépése, s éppen az kapta meg, hogy valami elkallódott magasabb intelligenciát érzett. De ez imponált, hogy bevallotta.
- Elemit? s mind elvégezte az egész elemit?
A lány mosolygott, igen kicsit s finoman.
- Azt hittem, magasabb iskolákat is végzett, mert oly intelligens és az egész lénye annyira finom, olyan maga, mint valami ritka növény, idegen virág, ebben a társaságban olyan, mintha a varjak s csókák közé egy paradicsommadár repül be... De bizonyos, hogy otthon szokott hozzá a jó modorhoz, maguknál otthon biztosan nagyon jó... jobb élet volt...
- Azt igen - szólt önérzettel a lány.
A nevelő nézte.
Nagyon tapasztalt nő lehet, hogy annyira tud hallgatni. Mi ez? Lenézi őt? nem méltatja bizalmára? vagy olyan múlt van mögötte, amelyre nem lehet fényt vetni?
- Mi volt az édesatyja?
- Katonaszabó.
Erre megint meghökkent, s kiábrándult.
- És egyedül él itt?
- Igen.
- Nem sok öröme lehet.
A lány végre megemberelte magát:
- Azt mindegy. Azelőtt én sokat vártam az életben, most nem várok semmit: azt mindegy.
- Nem mindegy. Egy szép nő örömre van teremtve...
- Ah, én nem is várok örömet. Már én úgy hozzá vagyok szokva, hogy mindig csak baj, s bosszúság ér. Bánat.
- Magát nem érheti bánat, mert csak egy igazi bánat van a világon: ha az embert nem szereti viszont, akit az ember imád...
- Dehogynem, nagyon sok bosszúság van, nagyon sok kellemetlenség, de én már hozzá vagyok szokva.
A nevelő ránézett. Ő is ehhez van szokva. Aki olyan miliőben él, ahova csak úgy bekerülhet, azt csak bánat és bosszúság éri. De nem akart kitérni ilyen messze, megismételte:
- Ez mind semmi: csak egy bánat van, a viszonzatlan szerelem.
- Azt nekem nincs - mondta a német lány igen enyhén s közvetlen, és mégis fölénnyel, sőt életnyugalommal -, talán azért, mert én még olyan igen szerelmes sohasem voltam.
- Aki sokszor szeret, nem is tud mélyen.
- Igaz. Énnálam egy szerelem nem tart soká.
A fiúnak valami emlékre megvillant a szeme.
- Két hét múlva kirúgom?...
- No nem - mondta a lány -, nem két hét, azt soha. Egy évig, másfél évig eltart, hogy valakire gondolok. De ha valami olyan adja elő magát, hogy csalódom, tudja úgy értem, hogy olyan, ami nekem nem megfelel... Ha egy férfi tud igazodni énhozzám, soká jó nekem... De ha... olyat észreveszem, ami nem az én ízlésem...
- Ha csalódik a jellemben...
- Akkor én azonnal: vége... Még azután is egy darabig tudom mutatni, mintha jó volnék hozzá, mert sajnálom, ha valaki szenved, de lenézem s megvetem, és soha többet nem tudom szeretni. De ilyenkor mindig szokott kerülni egy más. Tudja, aki megérdemli a bizalmat és szerelmet.
- Igen, lássa, mert maga egy őszinte és igaz ember. Maga nem hazudik.
- Én nem is tudok hazudni.
- A szája ezt megmutatja, egészen gyermeteg, s szeme tiszta, a homloka is, csak a hajával van baj.
A lány tudta, hogy festi a haját, s ijedten és szigorúan nézett rá.
- Mi baj?
- Kicsit vad.
- Mi?
- Kócos, szilaj, vad. Megrázza a sörényét, s azt mondja: mit törődöm veletek?... De az tudja mért van, hogy oly hamar kerül új a régi helyett?... Mert maga, mikor szeret: zárkózott.
- Igen.
- Hűséges.
- Igen.
- Nem ereszt magához senkit. De mikor elbocsátja a régit, csalódottan, akkor újra kinyitja magát s körülnéz és befogadja azt, aki jön... Kinyílt virág... Míg a virágoknak be van csukva a szirma, addig is járnak a lepkék és méhecskék, de nem tudnak hozzájutni. Ahogy kinyílt a kehely, rögtön bejutnak... s maga a legelsőt befogadja.
A lány megértette, picit bólintott. A fiatalember úgy érezte, hogy egész este nem kapott senkitől annyit, mint ettől a lánytól, aki ebben a társaságban s ebben az egész világban legutolsó, csak éppen az élete van biztosítva... Nagyon derék lány lehet, komoly, pontos, szorgalmas, megbízható, s olyan szép és izgató, hogyha a sors kedvezett volna neki, biztosan prostituált lett volna belőle.
Ezen nagyot nevetett s azt mondta:
- Hogy hívják magát?
- Meri.
- Hogy?
- Mary Stein.
A gazdasági gyakornok jött, s összeütötte a bokáját Mary Stein előtt.
- Kisztihand, nagysád.
Mary Stein felállott s szó nélkül ment táncolni. Olyan odaadással táncolt - hm - gondolta magában a fiatalember -, feleségnek éppen olyan jó volna. Hisz az mindegy.
