25
25
A nevelő tovább szemlélte a társaságot, és a házikisasszonyhoz lépett.
- Szeret táncolni?
- Bizony szeretek - mondta a lány és ránevetett.
Nézte az arcát, ahogy elfordult tőle s egyenesen nézett.
- Melyik görög istennőhöz hasonlít maga, Annuska kisasszony?
A lány felkacagott.
- Azt hiszem, egyikhez se.
- Vénuszhoz, a szerelem istennőjéhez. Csak szőkébb volna... Mert csak Vénuszban van ilyen békesség... Nézzen csak újra el, úgy-úgy, félre... Igen, semmit sem kell tennie, s direkt izgató... Az álla olyan puha és kedves domb, s a pici tokája, fehér bőre...
De már vigyázott, hogy túlzó szavakat ne mondjon, vigyázott önmagára, hogy lángra ne kapjon, mert amíg beszélt, nyugodtan s elemezve a lány szépségét, semmi sem kellett volna hozzá, hogy levesse magát előtte a földre s a cipőjét csókolja... Milyen furcsa. Az ember némely lány közelében megőrül, ha nem szerelmes is.
A lány kutató furcsa pillantással nézett rá. Lehetséges volna az, hogy ő szeressen egy ilyen idegen embert? Nem érez vele szemben semmit, nem undorodik tőle, de ez mit sem jelent, hiszen férfi s fess fiatalember. És mégis valami olyan idegenség van benne, s miket beszél ez itt?
- Milyen jó magának: az egész lényében valami rendkívüli nyugalom van... Persze, sem gondja, sem bánata nem volt még életében, s azt hiszem, nem is volna képes szomorú lenni.
A lány egy igen picit s megvetően elvonta a száját.
- Hm.
És a szeme megvillant. Most hirtelen ráeszmélt ennek a lánynak az igazi alakjára. Valóban ezek a szép, egészséges, kövérségre hajlamos vonások nem valók a szomorúságra, meg is mondta:
- Tudja, vannak női arcok, ha nincs is bennük semmi bánat, árad belőlük a gyász, olyan a fejtartásuk, a bőrük, a hosszúkás arc, a vonásaik, ezek a Mária arcok... érti?...
Panna kicsit billentett a szempillájával.
- Maga más, már tudom, mit tud maga: haragudni!
A lánynak összevillantak erős szemöldökei, de csak egy ici-pici pillanatra, s ez elég volt, hogy a fiú örömmel lássa, hogy helyes a megfigyelése.
- Magával jó lehetne megverekedni!
A lány hangosan, élesen, édesen felkacagott, s kicsit bizalmasabb pillantást vetett rá.
- Azt elhiszem - mondta.
- Már verekedett?
- Persze.
- Férfival!
- Igen.
És mingyárt el is mondta.
- Mikor a polgárira készültem, a negyedikre, egy debreceni teológus volt itt nálunk, s az tanított. A bátyám nevelője volt, de engem is előkészített... S nagyon furcsa kívánságai voltak... azt mondtam neki, nem fogom teljesíteni... S egyszer senki sem volt itthon éppen, csak Malvinka, hátul a konyhában és ő követelőzött... Azt hiszem, folyton egy olyan igének egy olyan alakját akarta ragoztatni, amit én nem akartam. Követelte. A bátyám is ragozza. Majd beküldöm a bátyámat s ragoztassa vele. Hogy, nem! Csak én! Azt pedig nem fogja megkapni. Olyan őrült lett, hogy meg akart ütni... Azt próbálja meg...
És most is kihúzta magát, gyönyörű szép testét, hogy meztelen, kemény s gömbölyű karjai megfeszültek, erős nagy tüdeje megduzzadt, az arca szögletes lett, s a szeme feketén villámlott.
- Üssön meg! de belemegyek a hasába!
A fiatalember hangosan kacagott, most érezte, hogy ezt a lányt meg fogja verni. Ha feleségül veszi, akkor olyan pofont ad neki egyszer, hogy a szép párnás kemény arca piros lesz az egyik oldalon...
A lány finoman duzzadt ajka picit elvicsorodott.
- Nem mert!...
S győzelmesen mosolygott, de valahogy nesztelen mosollyal.
- Akkor én kinyitottam az ajtót - folytatta -, s kimentem, és azt mondtam neki, hogy: maga most itt marad, én magára rázárom az ajtót, és ha nem akar kellemetlenséget, ott az ablak, ugorjon ki s menjen dolgára, és meg se álljon a debreceni teológiáig.
A lány előadása annyira bájos volt, de a mélyén annyira kemény és elszánt, hogy ideges nevetése közben lúdbőrözött a fiatalember háta.
Most egy percre szünet lett. Hirtelen nem volt mit mondani egymásnak, a lány, sajnálta, hogy ezt elmesélte, a fiú megijedt a leckétől.
Annyira saját magukra gondoltak, hogy csak későn jutott eszébe a fiatalembernek, megkérdezni a mese végét.
- És?
- Mit?
- Elmenekült?
A lány csak intett, egy pici fejmozdulattal, hogy: de mennyire el!...
- No majd én is - gondolta magában a fiatalember. S nézte a lány arcát, amely oly nyugodt volt, egyszerű és ártatlan, mint egy tengerszem a tavaszi napfényen.
- Most elmegyünk? - szólt a lány.
- Ha muszáj - mondta a fiú, aki oly könnyen tudott volna halálosan beleszédülni ebbe a tengerszembe.
De a lány előrement, s oly hideg volt és oly szép s elérhetetlen.
És a fiú utána kullogott. Hogy van? Még nem ébredt fel ennek a lánynak a lelke?... vagy már elégett benne valami?
Legyőzve érezte magát, s tudta, hogy nem is fog nyilatkozni: a lány félelmesen győzött: pirrhusi győzelem, gondolta magában gúnyosan.
- Eh, én sohase fogok megházasodni - tette hozzá. - Én a rossz fizikumommal és lehetetlen természetemmel. Ezeknek való a házasság - és a tanítókisasszony után nézett, akit a patikussegéd táncba vitt.
