26
26
Szorosan összesimulva táncoltak, táncoltak, egymást meg-meglökték a párok a szűk szobában, az arcok ki voltak pirulva s izzadtak, és mindenki boldog volt, s a férfiak a kezüket fel-felemelték a magasba, s egyet kukorítottak, mint a fiatal kakas, lehunyt szemmel a nap felé, és a testszag éles volt s erős, és a muzsika oly csiklandozó, hogy csak a ritmus tartotta bennük az életet, különben mindnyájan felrepültek volna már a hetedik égbe...
A patikussegédnek az volt az érzése, hogy ő ennek a lánynak nem imponál, s érezte is, hogy alatta van annak a valaminek, ami ezt a magas, jelentékeny, szép lányt lebilincselheti... Nem is engedte szóhoz jutni, minden pillanatban ő beszélt, és a saját dicsőségét hordta fel, hogy ő milyen családból származik, hogy neki milyen volt az iskolai végzettsége, kik a barátai, milyen nagyszerű a vadásztársaság, amelybe járhatna, de ő elvből nem vadászik, és hogy ünneplik őt akármerre megy...
A tanítókisasszony mosolyogva hallgatta, s folyton új meg újabb kérdéseket tett fel a fiúnak, csakugyan mindent tudni akart róla, s beitta a fiatalember szavait, mint a szikkadt föld a vizet, de azért résen volt, s egyszerre csak szinte sok volt már...
- Milyen gyönyörű a maga homloka - mondta a patikus -, olyan, hogy nem is találok rá szót... mikor már meglátom a maga... Én eleinte nem is mertem magához közeledni, akárhányszor meglátom, mindig megijedek, úgy tűnik fel nekem, mintha nem volnék méltó rá, hogy a maga közvetlen közelébe kerüljek, ma este is, mikor megláttam messziről, itt, csak megállt a szívem verése, én nem tudom másnál is így van-e, de én elhalok és ellankadok, mikor megpillantom magát...
A lány beharapta a száját, lesütötte a szemét s kacagott.
Ahogy a fejét lehajtotta, még közelebb hajolt a fiúhoz, aki tánc közben úgy szorította, nem keményen vagy fájdalmasan, de oly erősen, hogy megmerevedett a karja, s forró szavakat lihegett a fülébe:
- A maga csillogó homloka; imádom a maga isteni homlokát; imádom a maga eszes orrocskáját, imádom a maga harapós szájacskáját, imádom a maga hattyú nyakát, imádom... - s ránézett a ruhavágásból kilobogó darabkára s a lány, bár olyan piros volt, amilyen csak lehetett ennyi vacsora, s ennyi tánc és ennyi udvarlás után, most még mélyebbre pirult: "már elég lesz", mondta magában, egy kis csiklandott nevetéssel.
- És a maga szeme - kezdte újra a fiatalember -, én mindig azt mondtam, hogy kék a maga szeme, de mikor én magát megláttam ma este, s rám nézett azokkal a villogó fekete szemeivel...
A lány, akinek búzavirágkék volt a szeme, hallatlanul felkacagott.
- Talán nem is én voltam az, akiről maga beszél...
A fiú csak sóhajtott s táncolt erején felül. Sajnos, nem volt sem olyan magas, mint kellett volna, sem olyan erős; a lánynak le kellett kicsit ereszkednie, hogy a szemük egy vonalban legyen, s ő jól érezte, hogy ennek a lánynak, ha kihúzná magát, egy dalia kellene, egy szálember, akinek a vállára hajtja a fejét s akire feltekinthet. Erre megint kitört belőle, hogy megmutassa, ki ő, hogy nem a szalmája teszi...
- Én úgy élek az édesanyámmal - mondta -, nagyon úri módon... Nekem mindenem megvan, annyi pénzem, hogy nem bírom elkölteni: pár év múlva veszek egy patikát, magam ura leszek, s az anyai örökségből úgy megalapozhatom az életemet, hogy mindenkor első család lehet a családom vidéken.
Ez még mindig kevésnek tűnt fel. Mert hisz a lány tudta róla, hogy özvegy anyjával együtt él, cseléd nélkül, csöndesen, valami motoszkált benne, hogy bebizonyítsa, ki ő...
- Ma reggel behoz egy parasztasszony a patikába egy pulykát... Jól van, néni; megvettem s hazaküldtem vele.
Ihajja tyuhajja, sose halunk meg!
Most valami bolond hangulat csapott ki a szívekből, mindenki rikoltozott s mindenki táncolt, mint a csuda.
- Már délbe pulykapörköltet ettem.
A lányra oly ellenállhatatlanul komikusan hatott ebben a magas és duhaj hangulatban ez a két szó, hogy megállt s kitört belőle a kacagás:
- Mit evett?
- Pulykapörköltet.
Erre a lány még jobban kacagott. A szemét egészen behunyta, és a fejét oldalra ejtette, úgy kacagott.
- Ilyet még nem hallottam.
- Mit?
- Tudja is maga, hogy mit evett? Borjú volt az, nem pulyka.
A fiú egész zavarba jött.
- Én ettem meg a nyakát - állította.
A lány még jobban kacagott.
- Hisz a pulyka nyakát eldobják az árokba a kutyáknak!...
A fiú elvörösödött.
- Dehogy dobják - mondta idegesen s kereste emlékében, milyen is volt az a nyak s rájött -, csak azt a bőrét: tudja, azt a lilát...
A lány menthetetlenül kacagott. A szomszédok, akikkel szorosan összeszorulva lökdösődtek a tánc hevében, nevetve nézték az ő nevetését s bele-belekurjantottak az arcába? ihajja! sose halunk meg!...
- Utána megittam két pohár snapszot - szólt a fiatalember.
- Arra ihatott - nevetett a lány -, míg lemosta a pulykapörköltet - de mindjárt hozzátette, hogy enyhítse -, milyen snapszot?
- Mixtum compositum. Nekem van egy eredeti snapszom, abba minden van, különböző likőrök, rum, konyak, minden.
- Mi? - nevetett a lány fuldokolva. - Ez igazán a pulykapörkölthöz való.
S hogy a fiatalember igen elkedvetlenedett, egyszerűen mondta:
- A pulykának csak a fehér húsát eszik... tudja?...
A fiú határtalanul szégyellte magát, rágta az ajkát, leforrázva; hogy ezt az ő anyja nem tudja?... igazán nevetséges azzal a spórolással, még mit nem etet meg vele...
A lány nevetett, nevetett, jaj de jó, hogy végre győzött; nem is tudta, hogy ez győzelem, de isten bizony olyan jó volt már egyszer megkönnyebbülni egy egészséges kacagás által...
- Nahát nálam nem fog pulykapörköltet kapni - mondta önkéntelenül, s fellélegzett.
Erre mindkettőjükön végigfutott valami villamosáram.
A fiatalember előbb merev lett; az arca; a meglepetéstől; aztán lassan elkezdett enyhülni, lágyulni.
A lány szerette volna visszacsinálni; mert jó fiú, az igaz, de... olyan sok minden van... s ki tudja a jövőt... még olyan sok minden lehet... hátha jön egy szebb szerencse még...
- No megnémult - mondta a patikusnak -, meg van sértve, hogy kinevettem a pulykapörköltet?
A fiatalember szemében mély, hűséges és boldog meghatottság volt, úgy nézett, perzselt, s úgy meresztette a szemét, mintha abba akarta volna lenyelni ezt a szép túl nagy lányt...
- Köszönöm - mondta -, köszönöm magának... jövő őszre, ugye...
S érezte, hogy dagadt a szíve: ezért, milyen érdemes lesz ezért a lányért, ezért a világszép asszonyért dolgozni!... roppant úri élet lesz...
A lány elfordította a fejét, s nem szólt, csak az ajkát harapdálta... (hogy tudják csinálni ezek a lányok!... ilyen ravaszul fogni meg a halat!...)
- Jövő őszre már csak a fehér húsát... ugye... a maga fehér húsát...
A zúgó, kavargó, tomboló mulatság most darabokra bomlott. Mindenféle párok fogták el egymást, s mindenki előtárta élete legfőbb titkát, egyetlen tragédiáját a partnerének. Most megszűnt a közös tombolás, mindenki beleharapott egy másik emberi szívbe, és szigeteket képeztek.
