27
27
Özvegy embernek özvegy asszony a párja. Péchy doktor azon vette észre magát, hogy a kis Babaynéval van kettesben. Különben is, Babay Béla is orvos volt, kollégák, bár csak egyszer találkoztak az életben Nagyváradon. Kicsit emlékszik rá, sovány, fekete, magas, cvikkeres volt.
- Hogy ismerkedtek meg maguk? - kérdezte az özvegyet, aki erre a kérdésre egyszerre kibomlott, virágba borult, s habfehér arca, válla, karja, nyaka egy kis rózsás színt kapott.
- Tudja, az nagyon, nagyon érdekes volt - és mindjárt s rendkívül gyorsan s elevenen és oly boldog édesen mondta el a történetet, ahogy egy nő élete egyetlen kincsével el tud dicsekedni. - Apa Szegeden volt kórházi igazgató-orvos, és mi hárman voltunk testvérek, s Iduska már gyakran volt bálban, de engem akkor először vittek el, én akkor csak tizenhat éves voltam, és képzelheti, milyen nagy dolog volt az nekem. Istenem, a Kasba, a nagy terembe, s milyen fényes volt, na, és természetesen úgy éreztem, hogy az egész világ csak velem foglalkozik, úgy jöttek utánam a fiatalemberek, mit mondjak magának, mint a sugár a gyertya után, és akkor jön a papa s azt mondja: "Na, itt az én új beosztottam!" Egy szigorú fekete fiatalembert mutatott be, de mit törődtem én a fiatalemberekkel, törődjenek ők velem!... De ez ezért volt érdekes és más, mint a többi, mert ez bizony nem törődött velem. Alig fogtam vele kezet, azért mégis észrevettem, hogy a nővéremhez ül le, s ez bosszantott. Természetesen Iduska már gyakran volt bálban, ma mindenkinek csak velem kell foglalkozni!... Így gondoltam - Istenem, az ember mikor tizenhat éves... azt képzeli, mindenkinek csak őutána kell tolakodni, és ez az úr nem tolakodott, tudja... Különben is olyan komoly volt s szótalan, látszott rajta, hogy ezt nem lehet megfőzni... Úgy éjféltájban észrevettem, hogy az új alorvos még egyet se táncolt velem. Még mindig Idukánál ül?... Odamegyek s azt mondom: "No megszólaltattad ezt a sótalan doktort?"
És hangosan és fuldokolva nevetni kezdett. Apró fogacskái oly épek és hibátlanok voltak, s az egész szája oly friss s kívánatos, mintha nem is volnának ősz szálak a hajában. Most egész bakfis lett megint, kicsi, gömbölyded s kedves és sugárzó, mint egy nyílni kezdő bimbó.
- Képzelheti, hogy meg voltak illetődve, a sótalan doktor nem is tudott mit válaszolni, Iduka később mondta: "te nem szótlan ez a doktor, azt mondta, hogy nagyon sokan vannak körülötted!" Én körülöttem! Igen megsértődtem, mert nekem senki sem számított, én egészen magamban éreztem magam! Még soha életemben nem hallottam ilyen különös kijelentést, és elhatároztam, hogy soha többet szóba nem állok ezzel a modortalan úrral.
Most nagyon elhallgatott, és szemeit eljáratta a társaságon, mintha engedni akarna magának egy kis időt, hogy az emlékek, mint valamely titkos mély ciszternából előszivárogjanak a beszéd csorgójába. Most nem szólt a zene, mindenki ült vagy állt, s mindenféle szemek voltak kéjesen egymásba kapcsolva. Jaj, nagyon boldog hangulat ez, és őszinteségre és odaadásra sodor.
- No és akkor nem is volt több, de másnapra bejelentette délutánra a látogatását, s nekem nem is jutott volna talán eszembe se, ha el nem marad... Nem jelent meg a kellő időre... Ez nagyon bántott... Én persze nem tudtam, hogy apa őt kiküldte falura egy súlyos beteghez, akihez orvost kértek messze, valahova. Szóval a fiatalember azt hitte, hogy apa őt ki fogja menteni, apának pedig kisebb gondja is nagyobb volt: szóval az történt, hogy én rettenetesen fel voltam paprikázva a sótalan doktor ellen.
És dacos fejecskéjét felbiggyesztette, mint egy galamb: az egész asszonyka olyan volt, mint egy édes, begyes kis galamb.
- Na, és mikor hétfő helyett pénteken eljött, akkorára én már egészen megértem. Tudja isten, talán ha minden simán ment volna, semmi se lett volna belőle: de az első perctől kezdve veszedelem és veszekedés volt köztünk. Tudja, folyton civakodtunk. Én csak azért lettem a felesége, hogy megmutassam neki, hogy... mit is... hát hogy megmutassam, hogy én győzök... hogy nekem van igazam, juszt is... Szegényke, aztán már sohasem volt köztünk azután nézeteltérés, úgy éltünk együtt, mint apa és lánya, oly bizalmas voltam hozzá s ő hozzám... Mert nézze, nem úgy volt az, mint más házasságban; mi nem voltunk egyenlők, istenem, én tizenhétéves voltam, ő harminc; én egy kis szeles bohó voltam, ő egy komoly, roppant komoly ember, de nem volt neki olyan gondolata, amit nekem el ne mondott volna... Tudja, hogy mondjam meg? Ne úgy értse, hogy folyton beszélt, s mindent elbeszélt; azt nem; mert nem volt egy beszédes ember, fecsegő; isten ments: de nem is csinált titkot, és mikor beszélt, én úgy éreztem, hogy megtisztelve érzem magam, hogy ezt nekem elmondja. Fölemelve éreztem magam, mintha, tudja, a mellem dagadt volna, és egy kicsit szárnyam nőtt volna, hogy könnyebb lett az egész testem, mikor ő beszélt...
A szeme könnyes lett, s letörülte és mosolygott, hogy elfojtsa a könnyeit.
- Szegény jó uram, hivatásának lett áldozata, túl komolyan vette a kötelességét, infekciót kapott operációnál, s belehalt... Sokáig azt hittem, nem fogok többet nevetni, s lássa...
Péchy doktor hallgatott... Milyen abszurdum, hogy mik történnek az emberrel... Éppen ma kellett annak a szerencsétlenségnek történnie, így elveszíteni barátja miatt az egész vagyonát!... Ha még tegnap volna, s neki nem volna tudomása arról, hogy már koldusbot van a zsebében... kezében... akkor most megfogná ennek a tiszta, drága, egészséges kis özvegynek a kezét... mily rendkívül fehér és jó keze van... az egész nő olyan, mint egy igen kívánatos falat... hm, s nem veheti ki a tányérára...
- Úgy el tudtunk mi beszélgetni az urammal - mondta az asszonyka -, pedig ő egy szót sem szólt - mint maga - s azt mondja egyszer a papa: "Nézzétek meg a pincében, menjetek csak le, ezek gyökeret eresztettek, hogy milyen mélyen ment le a gyökér..."
Kedvesen nevetett, s oly halkan, és oly elegáns volt fekete ruhájában, édes kis bögyös töltött galambocska. Olyan volt, mint az üde tavasz felcsillanó emléke az őszben... Az ember látja, s mire észreveszi, eltűnik...
