30
30
Erre a váratlan fordulatra egyszerre néma csend lett. S Aradi a fehér porceláncsésze gőzéből, amelyhez a saját gőze is hozzájárult, büszkén tekintett körül a megijesztett társaságon. Annyira megijesztette őket az Aradi megjegyzése, hogy nem is mertek kérdést intézni hozzá. Idő kellett, amíg megnyugszanak a kedélyek.
- Mi az? Sose iszunk?
De elmúlt a jó hangulat, az bizonyos. Mindenkire ráfeküdt valami nyugtalanság, mintha kutyák ólálkodnának a közelben, farkasok, valami ismeretlen fenevadak, akiktől félni kell.
Megérezték, hogy nevezetes esemény közeledik, mert hiszen valamennyiüknek az egzisztenciája összefüggésben volt az uradalom sorsával, s már annak az egy szónak a kiejtése, hogy bérlet, mindenkire azt jelentette, hogy elveszíti a kenyerét, a már megszokott jómódot, és legalábbis valami ismeretlen új állapot elé fog kerülni.
Meg lehetett hallani a borleves szürcsölését, olyan csend lett lassacskán. A legátus kitágult szemmel és orrlyukkal figyelt, maga sem tudta mire, azt a rémet leste, amelyik itt nyújtogatja karmait.
De a fiatalság meg volt szédülve, őrült vígsággal tombolt. Most láncban, kéz kézben, harsogó nevetéssel húzódtak szobáról szobára. Valami régi társasjáték volt ez, s oly hömpölygő, bolond és mulatságos, hogy valóságos szaturnáliának tetszett.
Pogány Imre volt a vezér, hangosan dirigált, s az ő parancsára bárkinek hol térdepelni kellett, hol menet közben féllábon ugrálni vagy szerelmet vallani, cipőt csókolni, a tüzes kályhát megölelni, széken átugrani, tótágast állni, és minél többet s minél gyakrabban csókolózni.
Oly hatalmas volt a vígság, hogy részeg volt mindenki a kacagástól.
- De jól adja!
- Kedves fiú, határozottan kedves! - mondták Pogány Imrére az asszonyok. - Egy dzsentri nem különb nála, én azt mondom, boldog lehet, akinek a családjába belekerül.
- Ah, kedvesem, az a szerencse, hogy mindenki a más zsidaját üti; akit ismer, azt nem bántja.
- Hiszen csak az öregek ne volnának, de az nehéz lesz, a kóser koszthoz hozzászokni - súgta oda alább a kis tanítóné.
- Majd csak meghalnak az öregek, azért öregek, s Pogány Imre már nem az a fajta. Ne féljetek, olyan jól a helyén lesz az Országos Kaszinóban, mint akárki.
- Hát ha nem az Országosban, de a szatmári Úrikaszinóban mindenesetre!
Az ujjongás harsogva tört át a másik szobákból.
- Gyónni, gyónni! Egészen meggyónni!
- Végrendeletet! Cseresznyét árulni.
- Tüzes kályhát megcsókolni!
- Annuskát! nem a kályhát.
Tomboló taps és kacaj.
Még az öregek is velük nevettek. Istenem, a boldog ifjúság!
- Hát most már meglesz az új gazdasági rendszer - kiáltott fel váratlan Aradi, akinek az a mániája volt, hogy modern gazdálkodást kell folytatni, és cséplőgépet vett magának, s kitanulta mellette a gépészmesterséget, s egész télen egy fűtővel maga babrált a gép elromlott alkatrészének a kireparálásán. Mindenesetre modern gazdának tekintette magát, igaz, hogy mások egyszerűen bogaras embernek nézték, akinek a szavára nemigen kell adni.
- Nagy elégtétel, kedves barátom, ha már így kell lenni. A fiatal gróf a legnagyobb újításokat akarja.
- Újításokat? - mondta Lajos bácsi.
- Az bizony, mégpedig a legnagyobb újításokat. Mert elhatározta, hogy a bábarétjét, azt a szikes mezőt, az egész kétezer holdat halastónak alakítja át. Most csinálják a részvénytársaságot, amelyik meg fogja építeni a töltéseket, a vizet a Tiszából eresztik majd le, és úgy fogják megcsinálni, hogy tavasszal beeresztik, ősszel meg leeresztik.
Egyszerre mindenki nevetni kezdett. Aradi nagyon komikus ember volt, a pici termetével s nagy fekete bajuszával. Éles hangja süvített, és sohase lehetett tudni, mikor beszél komolyan, s mikor tréfál. Ő maga úgy tett, mintha komolyan venné önmagát, de megvolt az a különös adománya, hogy amint a száját kinyitotta, az emberek rögtön nevetni kezdtek.
- Hallottunk már ilyen csodát másszor is. Mégis itt vagyunk - mondta Lajos bácsi.
- Persze, hogy itt vagyunk - mondta Aradi, - azért nem hal meg senki attól semmi esetre, hogyha jobb dolga lesz, meg nem is az a fontos, hogy mi itt vagyunk-e vagy sem. Az emberiség a fontos, barátom. Az a fontos, hogy a föld minél többet teremjen. Annak pedig meg kell szűnnie, hogy egy hold föld két-három mázsa búzát hozzon, mint eddig. Ezt az egész mai gazdálkodást fel kell fordítani, tanulni kell a németektől.
- Szivattyúzni kell a földet.
- Etetni a földet, akkor aztán adja a tejet. Mit ér az a jó nagy csontú, fekete nyakú tehén azzal, hogy olyan szép szarva van, szép nagy villás szarva, aztán tejet meg nem ad. Hozni kell svájcer tehenet, annak nincsen szarva, csak egy kis tömpe kajla, de tőgye akkora, mint egy dézsa. Úgy vagyunk mi a földdel is. Szeretjük nézni, hogy milyen tágas, lapos, egyenes: költészet ez, barátom, de már Petőfi eléggé megénekelte, hát most már felszánthatjuk, fával teleültethetjük, kihasználhatjuk, sose búsuljatok, majd jön egyszer egy másik Petőfi Sándor, annak meg így fog tetszeni. Nekem mindenesetre úgy tetszik, ha tele van a zsák meg a hombár.
Nevettek. Aradi szinte vérszemet kapott.
- Erről van szó, barátom, az egész társaságban. A század utolsó esztendejét kezdjük egy hét múlva. De isten bizony úgy érzem itt magam, mint mikor az ember hajnalfelé elkezdi a vendéglőben érezni azt a kellemetlen kóválygást, hogy na, most rögtön jön a fizetőpincér a számlával.
Nevettek. Aradi különös, éles, kattogó hangján, amely ellenállhatatlanul csiklandozóan hatott az emberekre, őrült komoly arccal folytatta, egyre nagyobb s egyre fanyarabb csiklandozó kacagást ébresztve.
- A fene egye meg, míg az embernek pénze van, áddig korrekt, tisztességes jellem - mondta különös, éles szóejtéssel, mintha gömöri tót lett volna. - Hogyha pazarol: bőkezű, hogyha smucig: bölcs nemzet gázdá... De ha nincs pénze?... Ha kifizeti a cehhet, azt mondják: hol lopta?... ha nem fizeti ki, azt mondják: ahá, ahá... Így van most az egész magyar fajta. Itt a század utolsó esztendeje, és nem tudja, mit csináljon. Fizessen, ne fizessen... Hátiszen, legjobb volna fizetni, de kérném szépen: mi a fenéből?...
Az urak bólogattak, s egyre keserűbben nevettek.
- Kérlek alássan, a régi nemes osztálynak kámpec. Aki elesett, az lecsúszott és lett paraszt vagy kisiparos. Mert élni muszáj. Aki megélt, az lett vármegyei írnok, kárbecslő, a fia bent van a minisztériumba... A dzsentrinek már csak a vadászkalapja van meg... a fia? - az Istoók-gyerek az új vetőgéppel bevetette Szatmárig az országutat... Úgyis mindegy... igaza ván... nem érdemes ezzel valamit kezdeni... Egész komolyan nem érdemes. Inkább legyen egy tiszta számadás: inkább semmi se legyen. Jöjjön a semmi. Akkor a gyerek elmegy eszcájgpucernek Amerikába, s kezdi előlről... De itt nem lehet. Itt hatot vagy vakot. Nem lehet az, hogy az ember elhatározza, hogy holnaptól kezdve egy másfajta ember leszek.
Már nem nevettek. Hátradőltek, pipáztak, szivaroztak. Senki se merte szóvá tenni azt a rettenetes szót, hogy az uradalom bérletbe megy. Mintha a kis Aradi valamennyiük számadását csinálta volna meg.
- Még szól a muzsika, még bor van az asztálon, nem vagyok máriás huncut, hogy ne mulassak, míg mindenki mulát. Majd holnap meglátjuk... Elég lesz, ha holnap reggel jön a kátzenjámmer, minek játsszam meg ma a fejfájást, mikor még nem fáj a fejem, csak tudom, hogy holnap úgy fog fájni, mintha fejszével hasogatnák.
Halkabb lett a hangja, s közelebb hajolt.
- Pfuj! az a holnap reggel... Barátom... ha az utolsó garas is elmegy... úgy értem, hogy ha az ember végérvényesen rájön, hogy az utolsó! hogy nincs több, és nem is ígérkezik több! hogy már minden nagybácsi meghalt, és az ember nem tud beházasodni semerre... szóval, hogy vége a szép gavallér életnek... Gavallérból duhaj lett... kopott, öreg duhaj, aki még érzi az erejét, és egyszerre megijed, hogy kirepül a gyönyörű szép korhelytanyáról... Akkor mi lesz?... Erkölcsi fertő?!...
Csönd lett, és némán néztek a jövőbe. A házigazda látta a jövendőt, a jégkárbecslő gyalog ivásokat. Péchy doktor az elárverezett házát, Szalay Péter a soha be nem vallott kis panamákat, amelyekből él, a konok Rácz Dániel megérezte hogy jó lesz melegebben húzódni a német asszony-feleség erős árnyékába, a jegyző nem mert igazat adni bár parasztvére helyeselt, de érezte, hogy magával sodorja a világszakadás őt is...
- Barátom, máris kész az egész helyzet: nincs egy boldog házasság az egész országban. Az asszonyok érzik, hogy sürgősen szükség lesz rájuk, mert a végén mindig az asszonyok isszák meg a levét. Ezért aztán rögtön ők állanak sarokra, és ahol az asszony az okosabb, ott baj van... De mit csináljunk? mit csináljunk. Az asszonyok száját egyébbel betömni nem lehet, csak pénzzel. Meg kell mutatni a tele bugyellárist... Mit csináljunk?... meg kell tömni a bugyellárist?... Mivel?... amivel lehet... aki a tűz közelében ül, az melegszik... aki húsos fazék mellé jut, az kanalaz... Barátom, eljön az idő, hogy megrendül a föld, de akkor a gyerekeink nem fognak habozni a legveszekedettebb dologtól sem, hogy megmentsék a pozíciójukat!
- Micsoda beszéd ez! - kiáltott fel a házigazda - ebben az országban ezer esztendő óta minden a mienk. Mi harcoltunk itt, a mi vérünk ömlött, itt minden a mienk. Ki rántja ki lábunk alól a jogot?
- Úgy van - kiáltották a többiek. - Az Isten irgalmas ne legyen neki, aki hozzá mer nyúlni a magyar ember jussához.
- Ennek a vélt hatalomnak a tudatában, hogy őket illeti minden: a fiaink nem fognak habozni a legkalandosabb beugrásoktól sem.
- Mikor?
- Nemsokára! Nemsokára! Már mi csak ki hagyjuk semmizni magunkat, mert elfogyott az energia bennünk. De a következők. A gyerekeink vagy az unokáink... Mi már nem fogunk lesiklani az ősi morális útról - süvöltött az Aradi hangja -, de nem vállalok jót a gyérékékért.
- Micsoda butaság az, amit itt beszéltek - kiáltott Szalay Péter, aki egyszerre fáradt lett és lehangolt a késő éjjeli órában.
Elhallgattak. A másik szobából a vad tombolás hallatszott. A fiatalok kint őrülten dobogtatták a padlót, taktusra, mintha egy ezred ügetett volna. A Pogány Imre hangja rekedtre visított, s hol csönd lett, hol tombolás.
- Vesztit érzi valaki - morgott Péchy doktor.
Újra rágyújtottak a kialudt szivarokra, pipákra.
- Ha mi vesztünk, majd aratnak a zsidók - mondta Rácz Dániel.
- Csúnya lesz - visított az Aradi hangja -, nem lesz jó megélni. Mikor majd a keresztény bűnöket a zsidók, a zsidó bűnöket a keresztények kurkásszák. Pedig mind a két bűn ugyanaz az egy lesz: nem a becsületért, nem a szerelemért, nem a nemzetért, csak pénzért, pénzért, pénzért!... És addig csak megy, míg a kórság csak a szegény embereket gyötri, akkor lesz itt a baj, ha a gazdagok a feudális vezető elemek érzik a torkukon a kést... Jön az özönvíz, barátom, csak azt megérje a magyarság, hogy lefolyjon a víz, és a fű újra nőni kezdjen csöndesen.
- Kezünkben a hatalom! Nem kell kiengedni.
- Nem is fogjuk, az istenit.
- Hát mit fogsz csinálni? Csalni, lopni, bankót hamisítani, hogy megtartsd?
- A magam házában úr vagyok, azt csinálom, amit akarok.
A vita újra tréfába fordult, s Rácz Dániel reccsenve mondta:
- Nahát, gyerünk akkor, nézzünk azután, amiből élünk.
