6
6
- Itt van Lajos bácsi - kiáltott be Annus.
- Péchy Lajos? - Riadt fel Szalay Péter. És a hangján érzett, hogy nagyon megörült, hogy ebbe a siralomházba végre egy ilyen egészséges ember fog betoppanni. Ellenben a háziasszony még sápadtabb lett, és egész zavarban kapkodott a szó után: még ez is, Péchy Lajos rögtön megtudja a dolgot!...
A másik szobában már hallatszott a Lajos bácsi dúdolása.
Szalay Péter nagyot, egészségeset nyújtózva ment ki elébe.
- Szervusz, aranyos Lajoskám!
Kezet fogtak. Olyan erősen, melegen ragadták meg egymás kezét, mintha réges-régen nem találkoztak volna, pedig ez csak olyan magyar öröm volt: miért ne örüljön egymásnak két ilyen derék, egészséges magyar ember. - Hogy megy a bál?
Lajos bácsi furcsa dúdoló hangján, mert a legközömbösebb dolgot is úgy mondta, mintha valami népdalt dalolna, halkan, kedvesen, dallamosan fújta:
- Hál istennek rosszul, hál istennek rosszul.
Nagyot nevettek rajta mind a ketten, ez tudniillik nagyon altruista nyilatkozat volt egy körorvos részéről.
A jegyző parolázott közéjük, és mingyárt borra vezette az öregeket.
- Na, hát itt nem megy rosszul - mondta Szalay Péter -, a kutyafáját. Ugye öcsém?
A jegyző tudta, hogy Lajos bácsi számos váltót írt alá az apósának, és nemigen fog örülni a szenzációnak. Ezért inkább egyébre fordította a szót.
- Nem akarna Lajos bácsi inkább vörös bort? Fehér bortól ilyen hidegben hascsikarást kap az ember.
- Á, hagyjuk még a vörös bort. Jó lesz szoktatónak.
Szalay Péter azonban a jegyzőhöz:
- Van még abból a harmadévi veresből?
- Azt készítettük elő, mert tudjuk, hogy Péter bátyám kedveli.
- Na, akkor hozzál is nekem.
A jegyző átment a másik szobába borért, azalatt Szalay Péter sietett Lajos bácsival közölni az újságot, mert azért jó barát az ember, hogy hamar kiöntse szívéből a szózatot.
- Nem jön a gróf!...
Lajos bácsi nagyot nézett. - Nem-é! De a ponciusát, csak hadd gyüjjön! hadd gyüjjön...
- Nem jön - mondta Szalay Péter. - Szegény Istvánt farba rúgták.
- Felmondtak?
- Újesztendőre át kell adni még a lakást is az új igazgatónak.
Lajos bácsi megdermedt arccal nézett a Szalay Péter jó, kemény, csontos, bajszos, szakállas, kuruckapitány arcába.
- De veszett hordtát. Nem bolondult meg!
Már jött is a jegyző a vörös borral, és míg kitöltötte a pohárba, azon tűnődött, hogy vajon elég betyár volt-e Szalay Péter, hogy megmondja Lajos bácsinak az újságot.
Mikorra felvette a tele poharat és a világosság felé tartotta, hogy eldicsekedjen vele, micsoda tükre van annak, akkorára biztosan tudta a Lajos bácsi fütyürészéséből, hogy megtörtént.
Egy-két pillanatig még nézte a poharában a bort, s míg átnézett, s a bíborvörös fénycsíkokat szemlélte, úgy megfordult benne a vér, hogy az egész poharat, ahogy van, jó volna belevágni a Szalay Péter arcába.
Nem istentelen kutyaság egy ilyen régi jó baráttól, hogy a legelső pillanatban már elárulta ennek a szegény doktornak, hogy koldusbotra jutott: mert hiszen igaz, hogy az apósa is aláírt annyi váltót Lajos bácsinak, mint az őneki, de hát ennek a doktornak rá fog menni a háza, földje, a lányának a kauciója erre a tréfára. Hát nem lehetett már legalább reggelig meghagyni a jókedvét?
De aztán legyintett, s egy parányi bor ki is löttyent a pohárból:
- Mindegy az már, egy órával hamarább vagy később, ha itt az istenítélet.
Nevető arccal fordult azért az öregek felé, és azt mondta:
- Ezt az egyet nem értem. Hogy van az, hogy ugyanaz a szőlő, ugyanúgy megmívelve, metszve, kapálva, permetezve: minden esztendőben mégis más bort terem?
- Hja, kedves öcsém - mondta Szalay Péter -, nem is tudják azt az ilyen pennarágók, mert jegyezd meg magadnak, hogy a legnagyobb tudomány a szőlőmívelés. Csak egy van nála nagyobb: a borkezelés.
A jegyző figyelmesen, kicsit gúnyosan nézett rá: Hogy minek is ad az Isten egy ilyen vén gyermeknek ilyen szép sasorrot, s ilyen hetyke, pödrött bajuszt.
Kijött a mama a másik szobából.
- Édes Lajoskám...
Úgy kezdte a hangot, mintha valami kedves, boldog, jó szót akart volna Lajos bácsinak mondani, de rögtön látta annak az arcán a súlyos krízist, és emiatt könnybe fúlt a torkán a hang. Nem is szólt aztán semmit. Újra megindultak a könnyei, s odaborult Lajos bácsinak széles, nagy mellére: Úristen, hogy mi is egy asszonynak a sorsa! Nem elég, hogy egy hosszú életen keresztül folyton takarni kell, leplezni kell, elhazudni kell a bajt. De ha aztán itt van a szerencsétlenség, akár kicsi, akár nagy, mindig csak neki kell, a szegény gyönge asszonynak elszenvedni az első ütést és a második ütést és az összes ostorcsapást, ami a sorstól zuhog.
Lajos bácsi lankadt öleléssel tartotta az asszonyt; mintha ráfagyott volna az arcára az az örök mosoly, ami hatvan esztendős korában olyan vidáman és otthonosan tanyázott borvirágos, dombos ábrázatán, most olyan volt, mint az őszi mező, letarolva, lekaszálva, a távolban fehér fellegek ködlenek rajta, már kékes rétek látszanak, a hullafoltok jelzik a közeli telet. Még félelmesebb volt, mint maga az öregúr. Az letörve, tunyán ült a karosszékében odabent a másik szobában, de nem látszott rajta semmi. Ellenben Lajos bácsi, mintha villám érte volna, úgy látszott, hogy rögtön oszlásnak indul.
Még Szalay Péter is észrevette: ő ugyan nem képzelte, hogy ennyire le fogja ütni a lábáról ezt a nagy, kövér, vidám bikát. Mindjárt lelkiismeretfurdalása is támadt és vigasztalva kezdett szíveskedni körülötte:
- Adjatok már egy széket ennek a Lajos bácsinak - s ő maga fogott mindjárt egy jó erős széket, és alátette azzal a gondolattal, hogy ez az ember ebből az álló helyéből nem tud tovább mozdulni.
De Lajos bácsi most felemelte a fejét, és csodálkozva nézett körül rajtuk, mintha most ébredt volna fel valami rémületes álomból.
Mindnyájan megkönnyebbültek, hogy mosolyogni látták. Ez a mosoly visszahozta az öregúr arcára a régi örömemlékeket.
Egy darabig pislogott, nézett, akkor azt mondta:
- Hol van Pista?
A mama belekapaszkodott a kérdésbe és túlzott kétségbeeséssel mondta:
- Annak vége... Vége szegény öregemnek.
Péchy Lajos felállott s bedöcögött a házigazdához, és a néni keserűen gondolta:
- Ej, mindegykutya a férfi, egynek sincs lelke... Nem tud ez búsulni, megrendülni egy se...
Most a férfiak vonultak be a hallgatószobába, s az asszonyok itt ültek össze.
- Mondd, kedvesem, hát Pogánnyal? - kérdezte Szalay Péterné. - Mi lesz Pogánnyal?
A mama hallgatott.
- Ma megtartjuk az eljegyzést... illetőleg - s habozni kezdett... - Hiszen majd meglátjuk.
- Van-e szerelem? - kérdezte Szalayné komolyan.
- Igen, kedvesem, abba nincs hiba. Ha Pogány Imrének az a szépséghibája nem volna, akkor nem volna itt semmi baj: mégis, egy szép kerek birtok, jó felszerelés, igen derék, egészséges fiatalember... No, hiszen majd meglátjuk... Panni szerelmes, de ez nem számít semmit, mert ő mindig szerelmes, nincs ebbe a lányba semmi komolyság. A mi korunkban a lányok másfélék voltak; ezek úgy packáznak a fiatalemberekkel, mintha kiskutyák volnának, én nem tudom, mi lesz ebből a világból...
- Édes Ágnesem, ebbe bele kell nyugodni: más világot élünk, kedvesem, és ha el nem fogadjuk ezt a mai világot, akkor mit csinálunk, elsüllyedünk? Én azt mondom, ha nekem a lányom ebbe a helyzetbe kerülne, egy pillanatig sem haboznék: a Boldogvölgy ma a Pogány Imréé: ma Pogány Imre az úr, zsidó, nem zsidó, add csak hozzá, ha megkéri...
A mama kényelmetlenül feszengett, összébbhúzta magán a kendőt, mert nem volt valami nagy meleg, s pláne ott a sarokban olyan cúg volt, hogy az embernek majd kifújta a tüdejét.
- Ejnye, ejnye, lelkem angyalom - szólt a véletlenül éppen belépő Szalay Péter -, már megint azt a buta kérdést feszegeted... Nem is volna szabad kimondani egy Kossuth Lajos és egy Eötvös József báró hazájában... Kérlek szépen, történelmi dolog ez! Középkori babona! Mi az, hogy zsidó?... A sötét középkorban egyszerűen hitetleneknek tekintették őket, s azért gyűlölték, mert megfeszítették a Krisztust! Nem volt akkor szó se társadalmi, se gazdasági, se faji kérdésről; fene volt akkor, nem faj: vallás volt! Aki nem volt a vallásban, azt gyűlölték s üldözték, akár zsidó volt, akár áriánus, akár huszita. Jobban utálták a lutheránusokat, mint a zsidókat. Hát talán a szicíliai vecsernyét meg a Szent Bertalan-éjt a zsidók ellen rendezték? Körösztények csinálták azt körösztények ellen! Meg a szent inkvizíciót! Meg a harmincéves háborút, amiben elpusztult egész Németország százötven esztendőre, s csak a zsidók kerestek rajta, hogy a körösztények így ölik egymást.
- Hát persze, hogy ők kerestek rajta! - csapott rá élesen a felesége.
- No kész vagyunk! Az antiszemitizmus nem logika, hanem pszichológia! Az ember nem szereti azt, aki nincs a falkában. Még azt se szereti, aki bent van, hát még azt, aki kívül van... Mikor a kislányommal Velencében voltam, egyszer csak megszólal a pici: apám, ezek a gyerekek némák... Értitek mi ez?... a kisgyermek a maga gyermeki okosságában nem tekintette beszédnek az olasz gyermekek talián vartyogását, csak olyannak, mint a siketnémák vinnyogását!... Tudjátok, hogy milyen nagy dolog ez, milyen ősi és roppant megvilágító!... Elmondtam egyszer Bécsben egy nagyon hírneves európai nyelvésznek, s az elámult: Uram, azt mondja, minden ősnép némának nevezte az idegent!... Csak az egymás nyelvét értik! aki más nyelven beszél, az nem beszél: az ugat!... De hát ez fog örökké tartani? hát istenem, tanuljuk meg már egyszer egymás beszédét!... Istenem, ha egy derék, becsületes zsidó fiú a lányom kezét megkérné...
- Én is azt mondom - kiáltott Szalay Péterné -, zsidó, nem zsidó, hatszáz hold príma földje van: oda kell adni a Pannit.
A háziak kínosan hallgattak, az arcuk égett a szégyentől; micsoda dolog ez, ilyen kényes dolgot így tárgyalni. Akárhogy szeretik is egymást. Akárhogy összeszoktak is.
Szalayné szokott mérmondásával megpaskolta a háziasszony sovány kezét:
- Csak megkérje, fiam! - tette hozzá.
Ebben a percben nyílt az ajtó, s Frici jött be, Péterke nélkül.
