5
5
Az udvaron megállott egy idegen szán, s csörömpöltek a lovak a fagyos földön, csengők szóltak, férfikiáltások.
- Jézusom, a vendégek! Gyújtson lámpát, sógor.
A jegyző gyufát kotorászott elő, s idegesen meggyújtotta a nagy függő lámpát; csak akkor látszott, milyen siralmasan néznek ki. Az öregúr teljesen apatikusan ült a karszékében a hideg pipával, s maga elé dermedt, a mama könnyei bőven folytak, mintha egy forrás buggyant volna ki a sziklából, s annak most már tízezer évig meg nem állana csörgedező árja, a leány kétségbeesetten s foltospiros arccal olyan volt, mint Niobé leánya, aki anyját öleli a kegyetlen isten felé emelt könyörgő mozdulattal. Ő maga is kurucul nézhet ki, gondolta a jegyző, de azért mégis volt benne annyi lélekerő, hogy ott tudta hagyni a gyászcsaládot, feltette süvegét, s kiballagott a nagy ebédlőbe, ahol már fel is volt terítve s szintén égett a nagy spirituszlámpa, tündéri fényességgel látva el a szobát. Onnan a tornácra ment, éppen jókor, mert a vendégek már ott topogtak s vidáman lármáztak:
- Mi a tatár! Elhagyott várkastély? - kiáltott Szalay Péter, s szétrázta magán a nagy kocsibundát s az előfutó cselédlánynak adta: - Tedd el, fiam, jó helyre, öreg ugyan, de jó az azér még...
- Isten hozott Péter bátyám, kezit csókolom nagyságos asszony - köszönt a jegyző a két öregnek.
- Jaj istenem, majdnem malőr ért bennünket - mondta a vendég asszonyság -, képzelje jegyző úr, ahogy a falu alatt a Papgödörnél jövünk, az isten áldja meg ezeket a maguk faluját meg a kutyákat; mint a farkasok jöttek ránk messzi a falu előtt, a lovak megvadultak, s neki a Papgödörnek...
- Felborultak, nagyságos asszony?
- Dehogyis - mondta nevetve Szalay Péter -, de hát az én kincsem feleségem nem tud ijedség nélkül se szekérbe lenni, se szánkóba, ismerjük már.
- No de Péter, ne beszéljen így, mikor a halál széléről jön vissza!
- Jaj, jaj - mondta Szalay Péter valami kedves öreguras gyöngédséggel -, halál széle, posztó széle, kötőd széle: hát megijedt a lelkem. Csakhogy én nem ijedtem meg, mert harminckét esztendő óta nem ültünk együtt úgy szekéren, hogy legalább ennyi ijedség ne lett volna - ugye, édes öreg tubicám? Csak az vigasztal, hogy a cigány nem hal a vízbe!
- Hát még a hóba - mondta a jegyző, aki ismerte a szójátékot -, ott még a hal se hal, ugye Péter bátyám.
- Nem bizony, cigány az ott is.
Nevettek s beléptek az ebédlőbe.
Két darab jól kihizlalt ember volt Szalay Péter és a felesége, oly derült arcúak s vidám tekintetűek, hogy mintaképül lehetett volna az emberiség elé állítani őket.
- Pannuskám! angyalkám! - tárta ki a két karját Szalay Péterné, s beölelte még úgy csupa nagykendősen, bebugyoláltan a ragyogó arccal elősiető Annuskát.
- Kezét csókolom - csicsergett az Annuska hangja, mint egy édes madárkáé, s valósággal meg is csókolta a kezét, amivel hallatlanul elragadta a nénit, aki éppen apprehendált már, hogy az utóbbi időben az Annus igen nagylányos kezd vele szemben lenni. - Drága Irma néni, hogy tetszettek utazni, jaj, tessék kigombolni ezt a nagyszerű bundát.
- Fijam, a halál széléről jövünk, majdnem belehaltunk a Papgödörbe.
Annus nevetett s hogy magát lefoglalja, gyorsan vetkőztetni kezdte a nénit, aki annyi ruhába, kendőbe s védőholmiba volt pakolva, hogy azon alig lehetett eligazodni.
- Dehogy is halunk meg vacsora előtt - mondta vidáman Szalay Péter, s megveregette az Annuska hátát, hideg kezét melengetve, tréfásan a meleg kislány környékén: - Ejnye, de jól süt!... vajon mit süt?
- De Péter bácsi.
- No, majd elválik reggelre! Nincs még itt az a Pogány Imre?
Annuska máskor elszaladt volna erre a szóra, de most nem lehetett, mert még a mama nem jött ki, s addig neki kell háziasszonykodni.
De most kijött, s édes szóval köszöntötte a vendégeket:
- Isten hozott édes, drága angyalom - azzal se szó, se beszéd, a nyakába borult Szalay Péternének, s elkezdett sírni, mint az őszi eső.
- Szentisten - mondta a néni -, veletek mi van?
- Felmondtak - szólt zokogva.
- Hogyhogy? - s mindjárt megértették, mert már évek óta várják, tárgyalják, s folyton félnek attól, hogy a grófok egyszer csak nyugdíjba küldik ezeket. Nagy szünet után csöndesen tette hozzá a vendég, a legbizalmasabb régi barátnő: - Istvánnak?
Fejbólintás.
- Hm, hm.
- Gyertek be, csendesen, mert az öreg nagyon meg van törve.
Csendesen, mintha haldoklóhoz mennének, bementek a másik szobába, s ott találták az öreget, hogy ül nagy esetten a karszékében a tűz előtt, s fel se áll a kedvükért, csak hagyja, hogy megfogják, megsimogassák a kezét, s egykedvű barátsággal néz, senki se látja rajta, hogy mi van belől.
- Üljetek le, lelkem. Faragó ispán, az isten verje meg, az hozta a levelet: képzeld, ilyet elgondolni: karácsony harmadnapján felmondani, hogy újesztendőre adja át a helyét az új embernek... Ilyen pogány, ilyen... pogány...
Hallgatva néztek, annyira váratlan volt a dolog, hogy csak azért tudtak belenyugodni, mert nem őrájuk vonatkozott.
- Józsi gróf csinálta?
- Persze, szívem, persze: de megveri még az Isten!...
- No, kedves komámasszony, azért nem kell a szívére venni! - vigasztalta Szalay Péter, s elfogadta a poharat, amit a kezébe adott a jegyző, és folytatta:
- Magyar embert nem érhet csapás, csak egy: ha a kedélyét elveszti... Mert minden egyéb csak akcidencia az életben: az a fundamentum, a kedély. Amíg ez rendben van, addig esetlegesség a pénz, a vagyon, az emberek jóakarata: minden. De míg él a magyar kedély, én édes lelkem, jó angyalom, addig ne essenek kétségbe... - és roppant gyöngédséggel fogta, tartotta, szorította a néni kezét szabad tenyerével, aztán még egyszer odatartotta a poharacskát a jegyző elé.
Jó kis pohár volt, porciós pálinkáspohár, s jó törkölyt csorgatott bele a jegyző.
- Irma néni, lelkem, egy kis édeset - hízelgett Annuska.
- No, nem bánom, lelkem mert bizony az ijedségre nem árt, képzeld Ágnesom, majdnem belehaltunk a Papgödörbe.
- Majdnem belehalt Péterke - mondta a mama, ha már benne van az ember, minden bajt el kell mondani, hogy ne mástól hallják meg a barátok. - Képzeljétek, ez a kis kakas összeverekedett a kocsisokkal, s szegény... jaj, ezek az idők, nem tisztelik már a jóistent se.
- Utálatos cselédnép. Az istenért.
- Nem lehet tudni, mi volt. Csak egy nagy sikoltozás, lárma.
- Melyik kocsis? - kérdezte Szalay Péter.
- Mihók, a gazember, elmegy új esztendőre, hát igen fent van a szarva.
- Mihók? akinek az a szép felesége van? - s elmosolyodott, hunyorított, sőt a szakállát is megvakarta Péter bácsi.
A mama zavarodottan elhallgatott.
Mindnyájan kényelmetlenül érezték magukat.
- Semmiség - szólt Szalay Péter -, akkor jó a magyar ember természetje, ha fiatalon tombolja ki magát. Mert akkor olyan, mint a jó bor, megérik, zamatja lesz, tűz lesz benne és erő. Mert kétféle a magyar: vagy fiatalon, vagy öregen, de ki kell neki adni magából a fölösleget.
Nem nevettek, Szalay Péter nagy szónok volt és rendíthetetlen kedély, s nem hagyta a dolgot, mindenáron meg akarta őket vigasztalni.
- Sokkal jobb ez, aranyos egy Ágnes néném, mintha a férfi negyvenesztendős koráig anyja szoknyája, felesége kötője mellett ül s penészedik. Mert osztán akkor lesz csak igazi baj, ha egyszer mégiscsak kirúg a hámból, mert hisz annak elébb-utóbb úgyis be kell következnie. Lám a biblia is megmondja, hogy: mindeneket megpróbáljatok.
- Muszáj kirúgni!
- Persze hogy muszáj.
- Férfiaknak.
- No, nem féltem én az asszonyokat sem: azok is megkóstolgatják imitt-amott, ami jó.
- De jól tudod, de jól tudod, Péter - szólt halkan a néni, aki egy sóhajtással kiadta magából a bánatot. Már érezte a társaság vigasztaló hatását. Több szem többet lát, több száj többet locsog, jó az, hogy legalább elterelik az ember figyelmét a maga bánatáról.
Szalay Péter, az egészséges ember jóságával, okosan, tanítósan kezdett mesélni.
- Apámrul örököltem, kedves néném, ez tudományomat. Mert űneki meg az a harmadik természetje volt, az a csudálatos nagy magyar hősi természet, aki nem hagyja magát, se fiatalon, se öregen. Hm, lássa, hol vannak már ezek a régi dalia magyarok! Ah, piszlicsár dolog ez, kérem, ez az egész, hogy fiatalon s öregen: az igazi magyar emberben vér van holtig! Bevisz az én atyám egyszer Debrecenbe Nagykállóból tíz mázsa búzát, tizenkét mázsa rozsot meg hat tinót meg két lovat a téli debreceni vásárra, eladni... hogy egy jó históriát mondjak el róla... Szegény idesanyám, a jó lélek, örült neki, mert kellett a pénz. Be is pakolt az urának fejérgúnyát meg elemózsiát, mert nem volt még akkor itt vasút, szekéren kellett lejönni s lelkére kötötte, hogy: "Gábrisom lelkem, csak okos legyék, csak jó vásárt csináljék, a pízre vigyázzék, az egészségire meg szintén, meg ne hüljék, baja ne essék." Milyenek is voltak azok a régi jó, angyali lelkű nagyasszonyok!
Leütötte a szivarja hamvát, s felcsillanó arccal mesélt tovább, úgy hogy még hallgatták is egy kicsit.
- Hát: meg vót a vásár. Eladta édesapám a búzát is, a gabonát is; a tinókat, lovakat szintén; osztán két hétig még ott maradt Debrecenben, oszt azután hazament Nagykállóba a kedves családjához.
Megérkezik. Édesanyám fogadja:
- Megjött, lelkem Gábrisom?
- Meg.
- Nincs semmi baja?
- Nincs.
- No, hálaistennek, lelkem.
Jó ebédet csinált a kedves apámnak, gyenge bárány volt mán, korai bárány, azt nagyon szerette az én édesapám, tárkonyos lével. Isten nyugosztalja szegényt... szóval tárkonyos bárányleves volt, és málépite, frissen, édes tejjel behabarva: jaj de jó ételek is voltak a mi gyerekkorunkba!
A háziasszony egyet moccant. Van az most is, benne az ellentmondás a mozdulatában, mert egy asszony nem bírja elviselni, hogy az ő rovására valakit, valamit, bár a száz esztendeje elhullt világot is magasztalják: mert egy asszonynak csak az van benne a jó közérzésben, hogy őt magasztalják... De most nem volt kedve meg sem szólalni... Borzasztó ez: egy anyának elviselni, hogy a fia más nőre is szemet vet... Azaz, hogy nőkre! a jó kisfia, aki eddig folyton itt hancúrozott, kacagott és dévajkodott az édesanyja lába előtt. Nem lehet ezt, nem lehet megérteni ezt a férfivért, hogy ez elveszti magát, s ha rájön, se istent, se embert, se becsületet nem ismer... És egyáltalán, hát már vége? a bánatnak, a szerencsétlenségnek? már másról lehet beszélni? régi adomákat?...
De Szalay Péter most nem hagyta tűnődni, könnyedén, gyorsan sietett a beszéddel, mert ilyenkor kell a politikus bölcsesség, hamar áthidalni a bánatot, új témákat hozni, eltenni a bajt holnapra; az istenért, jönnek a többiek, meg kell addig szelídíteni a lelkeket, csak nem fognak gyásztort ülni, hiszen még halotti toron is adoma és kacagás gyógyítja a sebet, ráérnek búsulni az itt maradtak a pörösködés idején... Folytatta hát, mint egy komoly dolgot.
- Ebéd végén, ráteszi szegény jó idesanyám a kezét szegény jó idesapám kezire, ahogy csak azok a rígi jó úrasszonyok és jó feleségek tudták, s azt mondta:
- Gábris lelkem! - hát megvót a vásár?...
- Meg - azt mondja az idesapám. - Megvót.
- Eladtad a búzát?
- El.
- Osztán hogy adtad?
- Jól adtam lelkem. Hat forint tízért.
- Igazán? Olyan jól?
- Igen.
- Hát a rozsot?
- Azt is jól. Öt forinton felül.
- Ne mondd mán, hát akkor jó vásár vót.
- Nagyon jó.
- Hát a tinókat hogy?
- Azt is jól adtam, a nagyobbik kettőt, párját százhúsz forintjával.
- Ne öljik mán meg, mán nyócvan forintír is odattuk vóna igaz-e lelkem?
- Egen, de jó vót a vásár!... Lengyelbe szedték a marhát!... A kisebbiket is úgy adtam, hogy kilencven meg száz körül volt párja.
- Hát a lovak jól mentek?
- Lelkem, az ment csak jól. A Murzát százhetvenért adtam.
- Nagy isten! Százhetven!
- A kesely nem bírta! Azt oda kellett adni száztizenhatért.
- No kár... De hát mindegy, maga tudja lelkem, hogy melyik mit ér.
- Pókos volt.
- No, nem volt az még pókos. Hisz mindegy, örvendek, hogy átajjába olyan jó volt a vásár.
És megveregette az öreg becsületes, derék kezét, s mi mindnyájan örvendettünk.
De csakhogy az vót a baj, hogy mégiscsak előkerült a kényes kérdés, hogy:
- Hát osztán, Gábrisom lelkem, hát a píz?...
Idesapám szegény nagyot néz:
- Piíz?
- Píz, angyalom, píz. Hogy mennyi pízt hozott?
- Pízt, lelkem... Azt én nem hoztam.
Lett erre mingyárt nagy beborulás; fekete fellegek futottak az égre, s elborították az én angyali drága jó idesanyám kedves arculatját.
De most az idesapám tette keresztül a kezét az aszatalon s megfogta csendesen az én idesjó anyám karját, oszt aszongya, hogy aszongya:
- Pízt, azt nem hoztam ides rózsám, de ne búsulj, mert hoztam egy új nótát, a' megíri!
Azzal azon a drágaszép bariton hangján elkezdi dúdolni a szerelmes édes felesége filibe, hogy - mintha most is hallanám - hogy:
Nincsen nékem egyebem, egyebem, de egyebem...
Csak egy kurta bekecsem, bekecsem, de bekecsem...
Magának sincs egy pendelynél egyebe, de egyebe!...
A kedvemért még aztat is tegye le, tegye le, de tegye le...
Magának sincs egy szoknyánál egyebe, de egyebe,
Asse legyen, a kedvemért tegye le, tegye le, de tegye le!...
Elmosolyodtak.
Mert senki se tudott nevetni, de már ez is valami volt, egy mosoly ebben a feneketlen bánatban.
- Ezért megy tönkre Magyarország! - mondta a háziasszony keserűn.
- Ezér? - mondta Szalay Péter - ezér?... Hátha még eldanolnám a másik verset is, kedves Ágnes néném, a pirosat!... mer ez még csak a fejér vót: de van egy vörös is, olyan pirosveres, mint az a jó kipattanó magyar vér: az a másik vers aztán igazán megér, nemcsak egypár mérőgabonát s egy-két rúgott tinót: de egy domíniumos rígi magyar világot is... Mert Ágnes néném jó vón az, úgy élni, csendesen, rendesen, mint a gép... de unalmas vóna...
Magának sincs egy szoknyánál egyebe, de egyebe...
- Nohát sose iszunk? - Kezit csókolom...
És koccintott.
