TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
amelyben kiviláglik, hogy a kis Misi egész életében minden munkáját ugyanolyan
csodálatos és rendkívüli zűrzavarok és kétségbeejtő válságok között vitte végbe,
mint első kis versének költését
csodálatos és rendkívüli zűrzavarok és kétségbeejtő válságok között vitte végbe,
mint első kis versének költését
- Maradj itt, fiacskám - szólt a nagybátyja kimondhatatlan szeretettel -, bemegyek hozzájuk, te csak várj itt, csak várj itt szépen.
Misi összekucorgott a középső padsorban, az első pad szélén, s remegett, reszketett. A homlokát a kezére fektette, a hideg rázta, vacogott a foga, s a vacogás taktusára egyszerre csak elkezdte mondani:
Simonyi - óbester - kisgyerek - korába... felmászott - eccera - verestoronba... Magasvolt - a toron - magosa - teteje - azegész - fedele - verebe - kkeltele - Simonyi - óbester - mintegy hős - kiállott - ott látta - alatta - azegész - világot. - Azsebét - megtömte - verébfi - ókákkal - nemcserél - nemostan - azegész világgal...
Egyszerre megütődött, úgy rémlett neki, hogy szebb volt ez a karcerben, mikor először kitalálta.
Ijedtség fogta el... Mintha elveszített volna valamit. Valami kiesett...
Újra kezdte mondani:
Lámmegmondtam - Angyalbandi - nemenjaz - alföldre... Betyároknak, zsiványoknak - közibe - közibe... Ez sokkal jobbnak tetszett neki, s próbálta: - trallalala - trallalala - trallala - trallala...
Kebelét megrakta
verébfi - ókákkal,
nemcserélne most az egész
kerek - világgal...
A homlokát erősen a pad széléhez szorította, s erőltette az agyát, hogy eszébe jusson, a szemét behunyta, hogy fájt, s vicsorított hozzá:
Kebelét megrakta
apró verébfival,
nem cserél most boldogságot
a - kollégiummal...
Hevesen elkezdett kacagni. A vers zörgött, zötyögött, de ez a gondolat, hogy ő most nem cserélne, ő az üldözött, a bántott, a kínzott gyerek, az egész kint ugráló vidám kollégiumi néppel... "Nem vers, de igaz!" (Tavaly Ilonka kisasszony mesélt egy adomát Törökéknél, hogy volt egyszer egy úr, aki meg akarta tréfálni az inasát, s azt mondta neki: Tudsz te verset mondani, Miska? Nem? Hát én mondok neked egy verset.
Hallod-e te hebehurgya Miska,
Szeret engem a húgod, Juliska!
Szeret engem a húgod, Juliska!
És hozzátette, hogy: látod szamár, ez vers, de nem igaz. Erre azt mondta a legény:
Hallja-e a nagyságos úr,
szeret engem a nagyságos asszony!
szeret engem a nagyságos asszony!
És ő is hozzátette: tetszik-e látni nagyságos úr, ez nem vers, de igaz.) Ezen ő tavaly mindig nevetett, ha eszébe jutott, pedig nem értette, de most éppen ilyennek tetszett neki a saját kádenciája: hogy nem cserélne a kollégiummal. Nem vers, de igaz.
Olyan soká nevetgélt, lehajtott fejjel, a homlokával a pad szélén, hogy a szeme is könnyes lett, és olyan éhes, hogy hirtelen úgy érezte, kiesik a hasa. Aztán megint a Simonyi óbester jutott eszébe, már ördög bánja, kicsapják, nem csapják, de istenem, hogy lehetett elfelejteni azt a szépet:
Százezer szárny csattog annak
a szívébe...
vagy hogy volt. Sehogy se bírta visszahozni, mintha nem is ő találta volna ki, csak olvasta volna vagy álmodta volna, s mindjárt elfelejtette...
a szívébe...
vagy hogy volt. Sehogy se bírta visszahozni, mintha nem is ő találta volna ki, csak olvasta volna vagy álmodta volna, s mindjárt elfelejtette...
Hirtelen ezen is nevetni kezdett; ilyen butaságot, az ember költ egy verset, és azt is elfelejti... Azok a csúszómászók kiverték a fejéből odabenn:
Csúnya irigy csúszómászók,
van ezernyi szárnyam...
nézhettek utánam...
van ezernyi szárnyam...
nézhettek utánam...
ilyenek voltak valahogy benne.
Előkaparta a mellénye zsebéből a ceruzát, de papírja nem volt. Csak egy kis cédulát talált, de attól hevesen elkezdett a szíve dobogni, az édesapja utalványának a szelvénye volt...
Lehajtotta a fejét, s újra a padra borult, mintha porrá lett volna, összeesett, megsemmisült. Hirtelen azt a fáradtságot érezte, az édesapja sorsát, az ő szerencsétlenségét; most megsejtette, mi volt a kinyizsi baj... Olyan kicsire gubbaszkodott, amilyenre lehetett... A nehéz porban cammogott hirtelen, a forró homokon, mikor a múlt nyáron ételt vitt édesapjának Kinyizsre, s a mély homokban térdig járt, s alig bírta a hőségen a lábát: most a dermesztő hidegben ugyanazt a verejtéket érezte kiütni magán, amit a hő nyáron érzett... Szörnyű káromkodást hallott, az egész teste végig iszonyodott, ahogy a kiskaput benyitotta, látta a nagy fekete parasztot, aki ordítva emelgette az öklét, s két-három feketeruhás parasztasszonyt, akik uszították, s torkuk szakadtából acsarkodtak, s az édesapja ott állott, olyan kicsi volt köztük s csüggedt...
- Az isten így meg úgy... - röpködött az isten neve vastagon és durván, és zuborogva, rotyogva a paraszt szájából, mint a trágyalé... - Százhatvankét forintért vállalta, má kétszáztízet kiattam, még hun vagyunk!... Még se ódala, se ajtaja, se semmi az isten...
Mikor az édesapja meglátta őt, ahogy az ételhordó szilkével beállított, ránevetett, mintha ez mind szélfúvás volna, oda se hederített nekik.
- No, Gazsi - mondotta tréfásan, mert minden gyerekének szokása volt valami tréfás nevet adni -, mit hoztál? krumplilevest?
- Csirkebecsináltat - mondta ő.
- Pszhő - tett valahogy úgy furcsán az édesapja - csirkebecsináltat!... Várj csak egy kicsit, megyek mindjárt veled - s hátra akart menni az udvaron, de a parasztok, akiket egy percre megállított a veszekedésben a gyerek megjelenése, most újra elkezdték:
- Egy krajcárt se! Nem fizetek többet, maga becsapott, meglopott, maga gazember!
De az édesapja most egyszerre paprikamérges lett:
- Fogja be a száját kend, mert úgy belevágom ezt a fejszét, valahol egy... Itt hagyom, csinálja meg magának!... Dűjjön össze az egész, szakaggyon rá az...
- Százhatvankét forintért vállalta!
- Az isten a százhatvankét forintjával! Hát hol van az a százhatvankét forint?... Többet megivott abból kend, mint én, mer én fizettem kendnek áldomást, de kend még egy deci pálinkát se nekem! Itt a százhatvankét forintja a házába, ott a gerenda, ott a szarufa, ott a zsindely, itt a munka! A guta döglessze meg a kendtek százhatvankét forintját, tetvesek!
- Vállalta, csinálja meg, ha vállalta, csinálja meg! Minek vállalta, ha nem tuggya annyiból kicsinálni - rikácsolták az asszonyok.
- Mit vállaltam én? hun van az, amit én vállaltam, maguknak húsz centivel magasabb fal kellett, tíz centivel nagyobb ablak kellett, dupla ajtó kellett, vastag szarufa kellett, maguknak palota kellett, hiszen azt a görbe nyakát fel se tudja emelni olyan egyenesre, hogy felnézzen a háza tetejére, valahun egy fogatlan vénasszony! Ne járjon a szája már, menjen, haljon meg! Egy ilyen vénasszonynak már nem kastély-, annak már a koporsóba a helye!
Sok hallgató volt, nevették, az édesapja kézen fogta.
- Gyer innen! - kiáltott rá, s elmentek az utcára, onnan a kocsmába, mire odaértek, akkorra már az édesapja lecsillapodott, hogy nem hallották a tovább folytatódó csatározást.
De ő reszketett, a lába remegett, a szíve vert, s úgy gondolta, hogy a parasztoknak van igaza, s az édesapja becsapta azokat, pedig úgy dolgozott nekik, mint a tűz, három ember nem csinál meg annyit egy nap alatt, mint ő egy óra alatt, hogy vág, emel, dob, rendez, ég a mozdulata, valami emésztő tűz lobog benne: mit értik azt ezek a nehéz, tohonya, lassú mozgású népek, hogy áll, hogy áll az a napszámos, pipa lóg a szájában, a csizmát alig mozdítja idébb, odább: ember ez is?... az ő édesapja tízszer átfut a falun azalatt, míg az egy kosár földdel végigtehénkedik fel a padlásra... S mekkora fákat repít fel a tetőre, még reggel semmi sincs sehol, estére olyan pár szarufák sora áll, be is van lécezve, s milyen tehetetlen marhákkal kell dolgoznia... És azok a gazok, azért a pénzért: nem nézik azok, hogy mit teremtett oda nekik a kis Nyilas mester, csak azt számították, spekulálták a tompa eszükkel, hogy: a forint: a krajcár... Hogy mindent megkapjanak, amit csak szemük, szájuk kitalál, de ők egy garassal többet ne adjanak, mint ami ki volt alkudva, kupori, zsugori módon... Saját magának dolgozott szegény, úgy dolgozott, mint saját magának a legkülönb ember: ez igen, ezt elfogadták, ennek nevettek, hogy kaptak egy bolondot, aki nekik így töri magát, hisz ők fizették a fát, az anyagot, a napszámot, látták, hogy nem lop el belőle semmit, nem keres, és mikor a kimondott összegen túlment, mert nem telt ki belőle: elkívánták volna, hogy a vállaló mester elmenjen haza a falujába, adja el a házát, a ruháját, az ingét s fizesse tovább az ő házuk költségét... Emésztő düh s olthatatlan gyűlölet égett a gyermek lelkében most. De akkor becstelennek tartotta az apját, s úgy gondolta, igenis, meg kellene tenni, és inkább tönkremenni, minthogy ilyen csúfságot érjen...
Néhány kanállal evett az apja jóízűen az ételből.
- Na, egyél! - mondta aztán, s odatolta neki, és ő szemérmes restelkedéssel mentegetődzött, mert azt szerette volna, ha elteszi magának estére vagy holnapra. De rászólt. - Egyél te mókus, vagy odaadom ennek a cigánygyereknek! - Erre ő gyorsan enni kezdett, mert tudta, hogy megteszi.
És tessék, valahogy ugyanolyan bajban van most ő is, mint akkor az édesapja: íme egész sereg vén ember, tanárok, férfiak ültek össze, hogy őt szidják, büntessék, kicsapják. Végigsimította a homlokát, s azt mondta: - Jaj istenem, istenem - s ebben a sóhajban benne volt a legnagyobb fáradtság: az emberek értelmetlenségével való viaskodás kimerültsége...
Mi az, mi az, ami megakadályozza az embereket abban, hogy egymást megértsék?
Hát lehetetlen, hogy az igaz ember a sötét és buta emberek közt élni tudjon?... Az édesapja egy perzselő tűzáradat, amely munkában ég, s olthatatlan sebességgel teremt mindenki számára valamit, amire másoknak szüksége van: s minden munkájának a vége veszekedés, elégedetlenség, felzúdulás... Ő ijedten s gyáván búvik el az emberek szeme elől, s teljesen magába bújva, vackában, zugában, gondolatainak csöndjében él, s kisgyerekül már akar valamit mindenkinek adni, tenni, gondolni akar jó gondolatot mások számára: és íme, már a legelső lépésén ekkora felzúdulást ébreszt...
Nem, ez elintézhetetlen... Soha ezt ő megmagyarázni, kifejteni, világossá tenni nem tudja, nem képes ő megvilágosítani az emberek elméjét: ez az eset rajta marad, amíg él, el fogják emlegetni, míg emberek emlékezni tudnak...
Nézte, nézte a ceruzáját, amely hatszögletű volt és kopott és rövid, és a két oldala a végén le volt faragva, két egymással szemközti lapja, hullámosan, szépen: s ez volt az ő jele, kézjegye a ceruzán, hogy ez az övé, nem is azért, hogy megismerje, ha elvész, mert ha elveszne, ellopnák, ő nem kérné vissza, s ő el sem árulná soha, hogy az övé, mint a kalapját, azt is megismerte a kertészlegény fején, mégis őrajta maradt a gyanú, csak azért, hogy most, míg az ő tulajdona, olyan legyen, amilyen senkinek sincs: senkinek a világon, csak neki van így megfaragott plajbásza, és más senkinek... Kopogtatni kezdett vele, koppantgatni, hogy: Simonyi óbester... mint egy hős kiállott... ottan látta körös-körül... az egész világot!...
Ah, nem így volt: szebb volt. Hogy lehetett elveszteni. A fogát összeszorította, s azt gondolta, az szinte dicsőség, hogy elveszett a reskontó, patvar vigye a pénzt, a sok pénzt, az egész koffer bankót... de elveszíteni a saját költeményét...
Didergett valami titkos kéjtől, hogy mégis volt egy verse, ami elveszett... ha el nem veszett volna, akkor talán híres lett volna, tán egyszer az iskolában tanították volna a tanárok, s beszekundázott volna, aki nem tudja elmondani... megmagyarázták volna, hogy azt, hogy "százezer szárny" nem úgy kell érteni, hogy valóságos madárszárnyak... hanem izé...
Bentről hangokat hallott, erre elszorult a szíve, de nem tudta miért? egészen meg volt könnyebbülve, istenem, mit búsul, hisz már nincs baj: itt van Géza bátyám!... Megvan a megváltás... itt a megváltó... hisz már nem az ő gondja, hogy mi történik tovább, levette a válláról a felelősséget valaki... és úgy hasonlított most a Géza bátyám arca a jó Jézus Krisztuséhoz, épp olyan szelíd jó szakálla van, barna szakálla, erős szeme, ami átlát a szíveken és mindenható... Magára veszi most, kideríti most a bűnt, hogy nem bűn, hanem erény... Így jó, ha van, aki az emberről leveszi a felelősséget, így jó... hogy felegyenesedik az emberi lélek az ő dicsőségében, s aki előbb sárral lett dobálva, most tisztán és dicsőségesen fehér...
Kijöttek a tanárok zsibongva, s ő már úgy állott fel, szinte átszellemülten dideregve.
- No, szegény kis nebuló - mondta az igazgató erős katonahangján - mindig mondtam, mit kerítenek ilyen nagy feneket ennek a szamárságnak... Nézzetek rá! sugárzik róla a becsületesség...
Misinek arcát elöntötte a könny.
- Jó tanuló, jó munkás, pénzkereső gyerek: büszke lehet a szegény édesapja rá... No, sebaj fiam, csak ezután megbecsüld magad...
Sápadtan, pirosan, ijedten s álmélkodva állt fel Misi, de a tanárok tovább is sötétek, gonoszak, idegenek voltak, mintha nem lett volna ínyükre a szerencsés befejezés: a kövér, pohos krumplifejű tanár olyan vállveregetően nézett rá, hogy ő megint csak nem bírta róla levenni a szemét az utálattól, még mikor tovább ment, még mindig utána nézett, hogy tovább utálhassa. Mért nézte ezt a tanárt oly elökröndöző undorral, szegényke nem is tudta, milyen tehetségtelen történész volt e professzor, csak később tudta meg, hogy Bethlen Gáborról milyen iszonyúan ostoba írásokat írt ez a hájfejű, aki rothadt elteltséggel nézett mindent a világban, ami ész, szív és erő. Az elnök egészen megváltozott jóakarattal nézett rá, ez rendes ember volt, olyan, amilyennek kell lenni: ha szid, zsörtölődő, ha dicsér, fecseg: - No fiacskám, ezek után csak egy tanácsot adok: azt, ami benne van a kollégium címerében: "Ora et labora!"... Tudod, mit jelent ez? imádkozzál és dolgozzál! ezt tartsd szem előtt: akkor a jóisten segítségét nem fogod nélkülözni... Hát akarsz-e már debreceni diák lenni? - s körülnézett nevetősen a kollégákon, mint aki tudja, hogy mitől döglik a légy, s egyúttal két kézzel igazította meg cvikkerjét.
De ekkor Misiből kigyúlt valami dac, megmerevedett, és rekedt lett, és azt felelte:
- Nem.
Nagy konsternáció* tört ki az egész társaságon, elképedve néztek a gyerekre, s leginkább persze az elnök, aki egyszerre nem tudta elég nagyra nyitni apró szemeit.
konsternáció = felháborodás
- Neem?... - s szemöldökét olyan magasra húzta, ahogy bírta - és miért nem?!... - rikácsolta el magát.
Misi hallgatott. Már majdnem elkiáltotta magát, hogy: csak: nem!... mikor a szeme a bátyjáéval találkozott, aki komolyan, csodálkozva, de megértően figyelmeztetve s kérve pillantott rá... és az ő szeme ott maradt a drága barna szemekben, a mély és mennybéli drága szempárban, aki mintha messze mese-messziből, a túlvilágról, ködökön, felhőkön, elmúlt élteken át pillantott volna rá, s elbágyadt és ellankadt, s elvesztette erejét, s érezte, hogy megrokkan benne az akarat, a gonoszság, elomlik az erő, a kegyetlenség, s jóságra és türelemre válik, s mély szakadék szélén ingott és lebegett, s nem mondta tovább, nem mondta, csak gondolta, suttogta, magában vacogta: számtalanszor, hogy: nem... nem... nem... csak: nem!... csak: nem!... csak: nem!...
- Nem kell kínozni a gyereket! - mondta az igazgató. - És ha nem akar, nem akar!... Ember lesz a pataki diákból is, nemcsak a debreceniből, hogy a tatár vigye el!
Erre ő még jobban összecsuklott s érezte, hogy a bátyja kézen fogja, jégdermedt kezeit még hűvösebb kezébe veszi, s aztán elvezeti a sok beszédek és már tűrhetetlen okos emberek közül...
Vakon, mintegy szellemkézen ment... lépcsőkön fel, folyosókon tova.
- Melyik az ágyad? - kérdezte a bátyja, mikor a coetusban voltak.
Ő az ágyához ment, s szeretettel simogatta fekvőhelyét.
- Ez az én ágyam - mondta, s megérintette, mint éjfélkor koporsóját az ébredő halott. - Ez az én ládám - mondta, s rátette ujjait a ládára, mint a fejfára -, ez az én fiókom - és megkerítette virágfakasztó varázzsal debreceni diákságának kopott sírkertjét, a zöld asztal elejét...
Kihúzta a fiókot, hogy valamit kiszedjen belőle, maga sem tudta mit, csak tétovázott a keze, az ujja a legszeretettebb szál virág után a sírhanton, s hirtelen kiemelte a pergamenbe kötött könyvet, az üreset... és remegett tőle, mert tudta, hogy a verset ebbe fogja... ah, nem fogja beleírni, nem, nem, mert akkor elolvasnák, és megtudnák, és beszéd lenne róla, és a titkot elveszteni... azt nem... és mégis ezt a könyvet vitte csak, a többi az mind vesszen el... mert csak ez az egy a becses, a legbecsesebb, a fehér, a tiszta, a jövő életnek szimbóluma, a könyv, amely sosem telt meg, mert soha az élet eleget, nagyot, belevaló méltót hozni nem hozhat...
De semmi mást nem vitt, csak ezt szorongatta, s ment bátyjával tovább, és a hátsó lépcsőn mentek le a kollégiumból, a Nagytemplom felőli régi, szédítően magas boltozatú lépcsőn, ki a világba.
A zeneterem óriási kétszárnyú ajtaján taktusos éneklés szűrődött ki, s a szíve megzajdult: soha többet oda bejutni nem fog ő, és soha többet nem lesz debreceni diák... a kín fullasztotta be, mikor lement a lépcsőn, hogy azon többet vissza ne forduljon, minden fokon egy hulló könnycseppjét ejtette el, így szállt, lejjebb, lejjebb a mélybe, a mélybe, s már nem debreceni diák...
Az első emeleten a prepák hegedültek, a szívébe sikított az édes jó cincogás, ami az őszt olyan kimondhatatlanul különössé tette, a bicegő skálák, s a kezdő kezében ijedten sikító szegény hegedűk... és ő többet már nem debreceni diák...
Most hirtelen szemébe tűnt a nagy szemétláda, a szürke óriás tölgyszekrény, amely mögött örökre ott lakik a Böszörményi bicskája... s megrándult a karja, s szeretett vón odatérdepelni, mint a templomban, s a homlokát a földre tenni a bűnbánattól bűneiért, és... kikotorni... s elvinni a bicskát... emlékül, hogy ő volt debreceni diák.
Lejjebb a féllépcsőn megismerte a helyet, ahol a dinnyét megette az ősszel, hogy ne kelljen másnak adni belőle, senkinek, s a földszinten a nagydiákok könyvtárát, ahonnan könyveket cipelt Nagy úrnak, A debreceni lunátikust, oh, istenem, Nagy úr... a kis, púpos, jó ember, s a magyarok dicsőséges ősi eredete, mind megmarkolta a szívét, hogy azt hitte meghal, mire kiérnek a kapun, s még ráadásul e pillanatban felcsendül a csengő, és ő összerezzent: a Csokonai csengője, amivel őt kiharangozzák a kollégiumból...
Csak tizenkét órát csengettek, s ő kint volt egy ugrással, lent a téglajárdán, ott nagyot lélegzett, kinyílt a tüdeje, s teleszívta magát: még az imént elnyomott kis szenvedő debreceni diák, most felszabadult, boldog ember az emberek között...
Röpülve ment keresztül a városon a bátyja hűs kezén, szellemkéz biztos erején...
És mikor a Pongrác bolthoz értek, egyszerre csak ijedten visszanézett, úgy érezte, a Nagytemplom magasba emeli piros sapkáját, s azzal, mint süveggel gyerek a lepkét, egy nagy kiáltással leborítja őt: ezen a helyen, ahol minden s annyi történt vele, az öregúr kapuja előtt, s a divatkereskedés, ahol Bellát látta, s ahol a fiúval veszekedett, s a sivatag tér szörnyűsége: a rádőlő templom árnyéka: harangkongás: elszédült, s ájultan hullott a járdára.
Még mikor a kövön feküdt, a jeges aszfalton, nem vesztette el az eszét, emlékébe villant, hogy milyen forró volt ez az aszfalt, mikor az a mezítlábas belépett, akinek a lábnyoma most is ott van a Nagyvárad utca felé, a vasút felé, Bella elutazott, oh, jaj, szegény Bella... Vajon az ő lebukásának nyoma itt marad a hideg aszfalton... és Debrecen utcáin?... - s mosolygott.
Csak az ágyban tért magához, igen rossz és kínos emlékek közt, az ajka tüzességét érezte és a lehelete forróságát, és a hosszú, hosszú vergődés nyomorúságát, a vére úgy dolgozott, mint a gőz a kazánban, gépész nagybátyja tüzesgépjében, egyszer hallotta titokban, hogy az édesapja birtoka azért úszott el, mert elárverezték, mert a tüzesgép felrobbant az alföldön, de nem csak úgy magától, hanem mert felrobbantották... s emiatt licitáltak el mindent, a Tisza-parti kis faluban, a nagy diófákat és a szilvásokat, ahol hetekig főzték ősszel a lekvárt, s ők koldusok lettek s földönfutók, akik féltek a csendőr kakastollától és a váltó nevétől és a pálinka szagától... és ő most úgy félt, hogy neki most fel kell robbannia, mint annak a kazánnak, és el kell pusztulni, az édesapja élete is itt van az ő betegségében, és hogy az ő életét is felrobbantotta az alföldi robbanás, és az apja őseinek nagy szerencsétlensége, a jobbágyok, a földesurak rajtuk feküdtek, míg csak ki nem robbant a világ... Jaj...
Mikor jobban lett, piros narancsot hozott neki a bátyja, vérbélű narancsot kettőt, s ő kezébe vette és gyönyörű volt, ő sose mert venni, ki volt téve a Leidenfrost kirakatába "vérbélű narancs", de sajnált érte darabjáért három krajcárt... s virágot is hozott neki, s eszébe jutott, hogy ő már volt egyszer ilyen beteg: a meneküléskor, mikor a szülei szekéren futottak, a Tisza-partról messze, más megyébe, homokra a fekete földekről... s ő meg az öccse, ketten betegen feküdtek a nagybátyjánál, a gépésznél vereshimlőbe, s azt írta a bácsi az édesapjának: "sógor a gyerekeid betegek, gyere értük, mert én nem vállalom!"... ilyen kegyetlenül, és az édesapja eljött, akkor is nagy tél volt, és betoppant, s csinált neki csergő játékot dióhéjból, doboló játékot, s nem vitte el őket, mert biztosan egy krajcárja sem volt... és vajon most van-e?
Sokat sírt, befelé fordulva a falnak...
Egyszer eljöttek hozzá Orczy meg Gimesi, mikor egyedül volt, s nem volt otthon a bátyja.
Nagyon örült és nagyon izgatott lett. Kezet fogott velük, s büszke volt, ilyen szép ágyban fekszik a szállodában, meleg szobában, mint a gőzfürdő, s az éjjeli szekrényen orvosságos üvegek vannak s poharak, ezüstkanál, és beteg!
- Szervusz, Misi.
- Szervusz, Orczy.
- Szervusz.
- Szervusz, Gimesi.
- Hát hogy vagy.
- Hát csak jól.
- Hát én olvastam a Török úr levelét, amit írt a rendőrségnek, te olvastad?
- Én nem olvastam.
- Hát hogy bevallja, hogy ő lopta el a zsebedből a reskontót.
- De mikor?
- Mikor mutogattad náluk, az apjáéknál.
Misi visszagondolt, az lehetséges. Mert nem adta vissza.
- És azt is megírta, hogy a tíz forintot akkor dugta a zsebedbe, amikor a pakktáskát letetted.
- Igen, azt gondoltam.
- És százhúsz forintot kapott a trafikban, és abból tíz forintot neked adott, negyven forintot elköltött ruhára Bellának, ez ötven, tíz forint egyébre, az hatvan, húsz forintba került az út, az nyolcvan, tíz forintot adott Bellának, mikor a hercegékhez ment, az kilencven, a kocsit is ő fizette ki, az két forint és csokrot is vett háromért, az kilencvenöt és a többit ellumpolta, és az utolsó tizenöt krajcáron vett három levélbélyeget, s megírta bűneit egyben az apjának, egyben a te bátyádnak, s egyben a rendőrségnek, s akkor bele akart ugrani a Dunába, de nem ugrott bele, mert hideg volt a víz biztosan.
Orczy és Gimesi nagyot nevettek, de Misi folyton csak azt mondogatta elhűlve: százhúsz forint, százhúsz forint... ez az egész?
Szörnyen le volt hangolódva: százhúsz forint az egész... Akkor mivel volt tele a pakktáska?...
- De nem baj, mert kifizették - mondta Orczy - az egészet! Már Pósalaky úr meg is kapta a hatvan forintot és a te bácsid az ötven forintot, mert tízet már kaptál, azt beleszámították. De a te Géza bácsid nem fogadta el, mert Törökék szegények és ő sok jóval tartozik nekik - azt mondta. Mert Török tanító fizette ki, hogy a fia becsületét megmentse.
Misi, savanyú volt a szája, úgy hallgatta. A fiúk sokat beszélnek, az egész iskola tudja, hogy ő nem akar többet debreceni diák lenni, és ez nagyon tetszik mindenkinek.
Akkor megérkezett a Géza bátyja, s megkérte a fiúkat, hogy most hagyják magában Misit, mert megint láza lesz.
Másnap eljött Viola Sanyival. Viola nagyon sírt, s bocsánatot kért Misitől, s meg is csókolta, azt mondta, hogy "Bella csókoltatja az ő kis poétáját" (ettől Misi lángvörös lett), és hogy Bella nagy szerencsét csinált, a hercegéknél van, és már küldött is ezer forintot, vonatról rögtön kocsiban a hercegékhez ment, s a tanti nagyon szépen fogadta, és nagyon szereti, s rá fogja hagyni az egervári uradalmat, mert nagyon hasonlít a meghalt lányához, és az kilencezer hold, s most már meg van alapítva a szerencséjük, és most már Sanyi Pestre megy tanulni, ha itt megbukik, és egyetemi tanárt vesznek mellé nevelőnek!
Misi ezt mind úgy hallgatta, mint az álmot, s újra nagy láza lett.
Egy hét múlva már jobban volt, fel is kelt, de maga is nevetett egy kicsit rajta, elfelejtett járni, csak úgy szédelgett, mint az őszi légy.
- Mikor megyünk a kollégiumba - kérdezte egy este a bátyja váratlanul - órára? - tette hozzá szelíden.
Misi lesütötte a szemét, igen halkan mondta:
- Soha.
Soká hallgattak. A tűz világított, s kint a kis gőzös tutult.
- Akkor mi lesz belőled? - kérdezte a bátyja egészen halkan.
Misi sokáig hallgatott, nem merte kimondani, ami a szívén volt, csak lesütötte a fejét.
- Hát mi akarsz lenni, édes fiam? - kérdezte a bátyja újra.
Misi hirtelen azt mondta:
- Az emberiség tanítója.
Újra hallgattak soká.
- Tanító: tanulás nélkül még senki sem lett!... - szólt a bátyja.
Misi elszégyellte magát, hiszen ő akar tanulni, nem is tanulni: tudni... Tudni akar ő: mindent, amit ember tud, s megrémült, hogy most elárulja magát, a titkot, amit senki se tud, még ő maga sem akar önmaga előtt sem tisztázni... amit senkinek se tudna megmondani, talán csak az édesanyjának, hogy: "költő"...
- Hogy gondolod, Misikém? - szólt édes tréfájával a bölcs bátyja - csak úgy elindulsz és mégy az úton? és aki szembejön az élet országútján, azt mindjárt tanítani kezded?
Misi lehunyta a szemét titkos mosollyal:
- Igen.
A bátyja fél szemmel, mosolyogva nézett rá.
Sokára a jószagú szivarját kivette a szájából, s azt mondta erélyesebb s rendesebb hangon:
- Én úgy gondolom, legjobb lesz, ha eljössz abba az iskolába, ahol én tanítok, és ott majd tanulsz, odáig, amíg mind megismered a declinátiókat és conjugátiókat és mindent, amit mások tudnak, hogy te is tovább taníthass másokat.
Soká csendben ültek, Misi lassan sírt és boldog volt, és örült, hogy így lesz. Akkor azt mondja a bátyja nyájas szelídséggel - mint egy lelki biztató hang, mely a szívet feloldja a zárakból, s kiteríti az isten színe elé:
- Vagy más egyébre akarod te tanítani az emberiséget?
Misi lopva nézte, nézte a bátyját, újra könny öntötte el a szemét, s összekuporodott, mint egy kis giliszta, s egészen halkan és egészen csendesen azt rebegte:
- Csak arra, hogy légy jó... légy jó... légy jó mindhalálig...
S fejét leejtette, s márványszínű lett a szoba, s egyszerre kimondhatatlan vágy fogta el, menni, elmenni innen abba az iskolába, ahol már ő tanít... ő... a drága, az édes jó bátyja... az égbe... az égbe... mert az maga az ég...
