Erzsébet elbocsájtatik
Erzsébet elbocsájtatik
Erzsébet föltérdelt az asztalra, hogy meggyújtsa a gázlámpást. Kilencedik hónapja volt már Pesten, nem félt többé a levegőtől, amely ég. Mégis elővigyázatból előbb pukkantott a szájával, hogy meg ne ijedjen, amikor a légszesz pukkan.
Mikor a luszter égett, a szoptatós dajka izgatottan szaladt át a szomszéd szobába, ahol a kis kisasszony a sötétben zongorázott.
- Elzuska, Elza kisasszony, gyöjjön. Tivadarka elaludt, olvassa el a levelemet!
- Várjon, hadd ábrándozzam ki magamat! - mondá a fiatal, de már fejlett leány, aztán nyomban felugrott, nekirohant Erzsébetnek, és a sötétben megölelte:
- Ó, mily boldogtalan vagyok! - sóhajtá.
- Amiért nem vitték el a színházba?
- Nem; tudom, a darab nem nekem való, olvastam. Más, más.
Mindketten elnevették magukat, és leültek a sötétben beszélgetni. A kis kisasszony szeretett volna némely részleteket megtudni az életről, főképp azokat, melyeket a lexikon köteteiben hiába kutatott. A dajka csak gorombaságokat tudott mondani, de semmit, ami pikáns. A gorombaságoknak is elnevette a felét, a másik felét pedig hirtelen káromkodásra változtatta.
- Szeretném, ha feltárnák előttem a helyzetet, az sokkal jobb lenne. Mit titkolódzni, előttünk a huszadik század! - mondá a kisasszony nagy határozottsággal, amikor már kifáradtak a nevetésben. De a parasztlány nem értette, a kérdését félremagyarázta:
- Elzuska, Elzuska, olyant nem szabad hinni!
- Mit, milyent?
- Hogy a mamája...
A leányka összeharapta a kicsiny, de vastag ajkait, kezét a mellére szorította, behunyt pillái alól kiszikrázott és világított a szeme, mint a macskáé.
- Az az ember gazember! - mondá röviden.
- Hátha még azt tudná, amit én tudok!
- Tudom azt is, hallottam magukat beszélgetni az előszobában, láttam, amikor magát meg akarta csípni, de maga olyant ütött a kezére, hogy csaknem letörött. Jó, hogy nem a mama, hanem én hallottam, amikor maga a szemébe vágta, hogy még ide mer járni, hogy a szeme ki nem ég, egyszer úgy leöntöm egy fazék lúggal...
- Le én!
A kisasszony arca ijedtre vált:
- Azt ne tedd - mondá izgatottan -, mert amilyen utálatos, olyan szép!
A dajka és a házikisasszony igen bizalmasak voltak, még tegeződtek is, ha így magukra maradtak, ami különösen este, igen gyakran megesett. Különösen, hogy elkövetkezett a színházi évszak, és a ház úrnője egy idősebb asszonytestvérével minden premieren megjelent. A kis Elzát - aki most volt a legrosszabb korban - ritkán lehetett magával vinnie, de az az úr, akit Erzsébet még otthonról ismert - és aki őt voltaképpen tudta nélkül ide kommendálta -, szerencsére jelen volt mindég. A voltaképpeni, az igazi úr, csak a legünnepiesebb alkalmakkal volt velük. Egész nap dolgozott, estve pedig kávéházba kellett mennie, hogy őrizze az ügyfeleit, a ház-, pénz- és tőzsdeügynököket, nehogy más ügyvédek elcsalják őket tőle.
A szegény embernek igen sokat kellett keresnie, főképpen a lakás miatt, amely egy körúti új ház egész első emeleti frontját elfoglalta. Az asszony is költött ruhára sokat, mert jobban volt táplálva a rendes középszerűnél, és csak a legfinomabb szabókkal dolgoztathatott. Kalapra is elköltött minden szezonban egy telekalkusz-díjat, mivel csak a legelőkelőbb kalap állt jól neki - a nagy feje miatt.
A kis kisasszony is sokba került, iskolába is járt, de otthon is tanították; egy elzüllött írótól kapott irodalomtörténeti leckéket, és egy kikopott operaénekesnő oktatta az énekben és zenében. "Igen, el kell foglalni a lányokat ebben a korban" - mondá édesanyja, akinek, mint igen okos és művelt nőnek, tekintélye volt a családban.
A kisasszony és a dajka mégis órákat töltöttek egymással. Elzuska imádta kisöccsét, aki oly későn született őutána; segítette bepólyázni, ha tehette, kiszökött a konyhába, és odaállott a teknőhöz, hogy mosson rája. És ha a dada sétálni vitte a kicsinyt, sokszor elszökött velük, pedig unta már a Városliget köröndjét, ahová mindennap kijártak. Erzsébet maga is szeretett volna már vagy egyszer bemenni Pestre, ki a Dunához, legfőképpen pedig a királyi kertbe. Fenyegetőzött is, hogy egyszer elszökik magában, Tivadart leteszi, hadd sírjon. Az asszony az urával verést ígértetett neki; duzzogott, megnyugodott, és másnap megint csak kiment a Körönd magnóliafáihoz, a többi dajkához, és versenyt emelgette velük a szopósokat, kié a nehezebb, és sírt azzal egy verset, aki éppen hírül hozta, hogy az igazi, a tulajdon gyereke, valahol meghalt, valahol elkaparták... A pap nem is volt kint.
Puha rabságában a dajka félelem nélkül, határozottan várta, hogy egyszerre csak az övéről is küldenek levelet. Meg is mondta előre. Nem is igen adták neki oda; ha levele érkezett, előbb fölbontották, elolvasták, és ha kellemetlenségek voltak benne, eldobták, nehogy Tivadarnak ártson. De most egyenesen ő kapta a kezébe, maga fölbontotta, és odanyújtotta a leánynak, olvassa:
- Ugye, hogy meghalt?
- Dehogy halt, dehogy halt; inkább ő ír maga!
- Eszem meg a kezét.
- Írják: megfogatták vele a tollat, megfogta. Az ő nevében - még milyen bolondok, a szopós gyerek nevében írnak, halljad:
"Szeretett kedves Szülém, kívánom, hogy ezen pár sor írásom friss jó egészségben találjon, én már téged el is felejtettelek; meg sem ismernélek. Didi nekem nem kell, ha volna, se kéne, mert négy kis guzsim van nekem, és nagyszülém szalonnabőrrel étet, de előbb megpörköli és megrágja. Miattam ne búslakodj, maradj te csak Pesten, én édes szülém, nekem akár vagy, akár nem, csak testi ruhára küldj, mert ilyen a gyermek. A pénzt, amit az ügyvéd úr küldött, jóra fordítottuk, nagyapám vett rajta két süldőt, de disznó, hogy már volna eleségünk, nincsen. Eladni nincsen szívünk, olyan jók és szépek, de itten éhen vesznek, ha csak az ügyvéd úr hozzád nem lesz kegyelmes. Úri helyről való süldők, halálos vétek, ha cigánykézre kerülnek, éhen meghalván. Amivel vagyok hű gyermeked koporsód bezártáig, Császár Kiss Klára, gyerek."
A kisasszony kacagva dobta el a levelet. Azonban hangos nevetését hirtelen elnyomta a dajka zokogása és jajveszékelése, hogy a szomszéd cselédek az ablak alá jöttek leskelődni: mi történt? De nem lehetett tisztán kivenni, mit sirat, mért rí oly keservesen. Le akart szaladni a házmesterhez, a mosókonyhába, az összes cselédekhez és a szegényebb lakókhoz - mert a házban mindenkivel jóban vagy rosszban volt -, és elolvastatni a levelét mindenkivel, hogy őt már a gyermeke elfeledte. De Erzsébet nem volt bolond leány, észrevette magát, megfogta a száját:
- Mit tudja az még, hogy kit ismer, kit nem ismer? Egy darabka tejbe áztatott, rongyba csavart kenyér, az neki az anyja! - mondá könnyben ázó szemmel, mosolyogva.
- Hanem a két süldő!
Elmosolyodott. A kisasszony hiába szólongatta: nem lehetett vele beszélni, hazagondolt, éppen csak hogy nem hívta a két malacot enni: kuc, kuc. Elza ott is hagyta, két piros kötésű könyvet a hóna alá csapott, és bement fehér és kék díszítésű ágyába lefeküdni.
- Szervusz, én megyek ábrándozni. Ha jön a papám, mondjad, hogy régen alszom; ma hajnalig olvasok. Más egyéb gyönyörűsége úgysincs az embernek!
Bement, és magára zárta az ajtót, hát ezért sokszor kikapott. Erzsébet egyedül maradt a nagy csendességben. A szakácsnő már végzett a mosogatással, a reggelihez készítette a csészéket és kanalakat, álmosan, minden pillanatban leejtett egyet. Amire a szolgáló - aki ülve aludt - fölrezzent, és újra belefogott a suvickolásba. Szeretett volna kimenni hozzájuk, de haragban voltak, mint minden második napon. Ki akart velük békülni hirtelen, de amíg gondolkozott, hallotta, mint szidják, csúfolják, hogy affektál, és a sok szoknyájában olyan, mint egy repülő bubus. Aztán el is fújják a lámpát, alszanak.
A parasztlány félt egy kissé ebben a furcsa magányosságban, amelyet olyan idegen lárma vett körül. A villamos, amint végighasítja a levegőt, a ház nehéz kapujának a nyílása, a házmester csengettyűje, amint berreg. A bakter tülkölését vagy legalább az apja horkolását és a kisleány szuszogását szerette volna hallani. Tivadarka, az úri gyerek, hangtalanul aludt a felhúzott fedelű kocsibölcsőben. Legalább ha az ébren volna! Csaknem felköltötte, hogy legyen valaki vele, akinek elmondhassa az otthoni híreket.
De jött az úr.
Úgy megörült neki, hogy no. Viszont az is megörvendezett, látván a dajka csendes arculatját, üde, fehér képét, amelyből barátságosan vigyorgott rá két tökéletes fogsor.
- De szép fogaid vannak, Erzsi! - mondá az ügyvéd egy kissé hetykén.
- Van annak, aki meg nem issza! - felelte a leány.
- Az úrinőknek, a feleségemnek is, mindég fáj a foguk, és ha ilyen szép volna!
A dajka nem válaszolt, az úr - keresztnevén Frigyes - befelé indult a hálószobába, de gondolt egyet, visszafordult.
- Mikor választják el Tivikét?
- Akár ma, mindjárt, nem kell már annak; húst eszik, ha kap. Miért tetszik kérdezni?
- Csak azért, mert nem is igazság, hogy mi, urak, úgy kihasználjuk a parasztnép őserejét.
A leány nem értette, vállat vont. A kecskeképű, de igen szelíd, vékonydongájú és különösen elgyötört emberre valahogy rájött a beszélgető kedv, bele is fogott, hogy valami szocialisztikus eszmét fejtegessen:
- Maga virraszt, amíg az én gyermekem alszik, és az én feleségem a színházban van. Valami rendnek kellene lenni a világban, egy nap maga mulat, az asszony dolgozik, és így tovább!
A parasztlány azt hitte, hogy az úr ittas, ráhagyta, amit beszélt, de nemigen vette figyelembe. Frigyes azonban nem nyughatott, leült a díványra:
- Néha szeretek magával beszélni, Örzsike, mert maga olyan, mint a szabad természet. Semmit sem szeretek jobban, mint a természetet.
A leány kérdőleg tekintett rá, hogy mi az.
Az alkusz ügyvéd, aki fiatal korában verseket is írt, izgatottan folytatá:
- A Balatont, amikor fölkel a nap, a halász halászik...
- Ahá! - mondá a leány.
- Csakhogy nem érek rá. Nekem mindég dolgom van. Ha segéd tudná végezni, amit én, öt segéddel is dolgoznék. Vajon tudja-e, Erzsi, hogy mi vagyok én, hogy kinél szolgál?
- Tudom.
- Mondja hát meg.
A leány nem tudta a gazdája vezetéknevét, a mesterségét azonban igen.
Az úr mégis elismételte:
- Ügyvéd vagyok, aki a maga apját vagy rokonát, ha bűntényt követ el, vagy végrehajtani akarják, kimenti. Az ügyvéd az, aki a legtöbb. Több, mint az orvos. A bíró koldus. Tudja maga, mit ér nekem egy aláírásom, ha odajegyzem a nevemet? Minden esetben négy forint ötven krajcárt, olcsóbban nem teszem.
- Akkor én mindég írnék! - vágott közbe a dajka.
- Hányszor írja le magának? - mondá az úr némileg körültekintően.
Erzsébet elfordult, hogy a gazdájának szemébe ne kelljen nevetnie. Frigyes fölállott, hozzálépett, és remegő hangon, de népiesen szólt:
- Ha te engem szívelleni tudnál!
A dajka elhárította magától:
- Hogyne szívelném, amikor szívelem! - és kifelé indult, hogy a konyhában vizet igyék.
- Várj! - mondá a gazda föllelkesedve -, hozok én neked valamit!
Bement az irodába, kinyitotta a vasszekrényt, és a trezorból kivett egy selyempapiros csomagot. Az volt ráírva: "Elzáé, férjhez menése esetére!" A hű és különösen gyengéd apa aranyakat őrzött a selyempapirosban. Egy naiv klienstől kapta, hogy megvesztegessen egy bírót, aki igazságos pörében ítélt. A pört megnyerték, és a kliens boldog volt, és büszke az ügyvédjére, hogy a dolgot "kivitte". Persze hogy a bírótól nem kérdezhette meg soha, hogy megkapta-e az aranyakat.
Az ügyvéd halvány mosollyal vett ki két körmöcit, és megmutatta a leánynak:
- Szép, mi? Nincs szebb az aranynál. De ma már ritka. Akarod?
Erzsébet szeme fölcsillant, a két aranyról a két süldő jutott az eszébe.
Az ügyvéd az egyik kezével a pénzt csörgette, a másikkal megfogta a leány kezét, aki szinte beleszédült a gondolatba, hogy a két gyönyörű arany az övé lehet, és ingyen.
- Ülj ide mellém, csak egy kicsinyt ülj az ölembe, rózsám! - mondá a fiskális, aki csakugyan nem volt többé józan. Úgy rájött a poézis, mintha tizenhat éven keresztül aludt volna, és most, ébren jogászkorát folytatná.
Erzsébet sem volt többé józan. Tekintetével követte, amerről az aranyak feléje hangzottak, és engedte, hogy a jámbor ember leültesse a sovány térdére, és ritka szakállát, fakó arcát odadörzsölje a leány selyemsima, teljes, telt képéhez. A leány mégis eszére tért:
- Hagyjon el az úr, mindjárt itthon lesz a nagysága!
A szürke kis ember viszonválasza nem is hallatszott, elfúló hangon házakat, háztelkeket ígért a parasztleánynak, és egy csókot kért érte - előre - cserébe, de egy igazi mezei csókot...
Az előszobában voltak, és nem vették észre, hogy a ház úrnője a konyhán keresztül, kíséretével, a színházkedvelő úrral - aki őt és nővérét mindig szíves volt hazakísérni - egyszerre belépett. A dajka felugrott, az úr meggémberedve ülve maradt.
- Mi ez?! - szólalt meg fülhasogató susogással a háziasszony, miközben kalapját gondosan és csendesen letette.
- Ez mi?! - kérdé még egyszer kiáltva és nekirohanva a leánynak, aki a falhoz húzódott.
- Ez egy szoptatós dajka, ez egy becsületes leány?! Ez egy!...
Valami szörnyű szót mondott, amire Erzsébet elhalványodott, majd meg kipirult. Az ajka is kinyílt, hogy visszafeleljen, de a férfi - akit otthonról, a tavalyelőtti aratásból ismert - ráordított:
- Te aztán hallgass!
A leány nyelt egyet, és csak azt mondta:
- Úgy!
Az úrnő földre dobta színházbelépőjét, és azon toporzékolt:
- Az én házamban, ahol az én gyermekeim vannak, az én férjemmel...
Frigyes - lehető távolságban - izgatottan járt föl s alá:
- De nem történt semmi, Karolin, ne kiabálj! Elza fölébred!
- Hadd ébredjen föl, hadd tudja meg, ki az apja! Ilyen erkölcstelenséget, a saját házamban, amíg én a Nemzeti Színházban vagyok. Tudod-e, mit tettél, tudod-e, hogy a gyermekeket megölhetted volna! Gyilkos, gyermekgyilkos, mind azok vagytok. - Pihegett, pihent, majd újult erővel folytatá:
- Hívjanak rendőrt, vigyék el, egy pillanatig sem tűröm tovább, nem engedem Tivadarhoz, úgysincs rá szüksége többet...
- Magamtól is elmegyek én! - szólt Erzsébet csendesen. - De nekem ne tessék azt mondani, hogy olyan vagyok...
A parasztleánynak egy pillanatra eszébe jutott, hogy felforgassa ennek a drága, nagy, vikszolt lakásnak az erkölcsi egyensúlyát, hogy megmondjon mindent, amit gondol, amit tud... De hallgatott, bepillantott a kocsiba, ahol a szopós már vidáman gőgicsélt, fölébredt a lármára, és mulatott, mert azt hitte, hogy az ő szórakoztatására csinálják csupán. A dajka egy pillanatig gondolkodott is, hogy a gyermeket megcsókolja, de az úrnő végképp elkeseredve kiáltá:
- Ki, ki!
Levétette vele a bársonycipőt, amelyet az reggel adott neki. Leráncigálta róla a felső szőrszoknyát, ami szintén az ő ajándéka volt.
- A holmid itt marad a könyveddel együtt; a rendőrségnél holnap átveheted.
- De éjszakának idején hova megy hálni! - kockáztatta meg a kérdést Frigyes, aki nem volt rossz ember. Azonban nem volt ereje, hogy Erzsébeten segíthessen. Talán, ez maga sem akarta már... Megindult mezítláb, egy alsószoknyában, ki, az ismeretlen városba, az őszi csatakba; az úttalan utak nyirkos piszkába.
Amint szédülten botorkált lefelé a lépcsőn, a szemei előtt valami vörös világosság táncolt. Az esze nem volt a helyén; elsőben azt hitte, hogy egy minden lakásból kizárt, a lépcsőn lefelé futó, rühes macska szeméből árad az előtte táncoló ördögi világosság; de a kapu alatt már úgy rémlett neki, hogy faluja rossz hírű kocsmájának a vörös lámpása közeledik hozzá.
A rosszaság jön felé, jön, jön, elnyeli, megégeti és - megsegíti.
