Erzsébet boldog lesz
Erzsébet boldog lesz
A dajka, akit rajtakaptak, hogy a gazdájával bizalmaskodott, kint volt az uccán. A házmester kieresztette; azt hitte, hogy a lány hintőporért megy a patikába. A kapu becsapódott Erzsébet után, és ő kibukott az éjszakába, két szál szoknyában, amikor rendszerint tízet szokott viselni. Úgy érezte, hogy meztelen, kapta magát, és a felső szoknyáját ráterítette a fejére. Egy kissé esett.
A kapu előtt megállt a dajka, és megvizsgálta a házat: hol lehetne felgyújtani? De megelégedet azzal, hogy rúgott egyet a kapun, részint dühből, részint azért, hogy szeretett volna visszamenni, mégpedig két okból. Hogy petróleummal leöntsön fent mindenkit, és egy kis tincset vágjon le magának a Tivadarka hajából.
Mindezeket azonban nem tehette, és mást nem cselekedhetett, mint azt, hogy zokogva szaladt neki az utcának, és amint elfojtódott torkán csak kifért, kiáltá:
- Az Isten büntesse meg őket! Süllyessze el őket az Isten, hogy égjenek meg!
Fordított egyet az átkokon és a hangnemen is, énekelve, mint a búcsúsok, kívánta számukra a halált:
- Aj, aj, elvették a ládámat, aj, aj, elvették a gyerekemet, aj, aj, engem megöltek, az isten hogy őket elpusztítsa!
Szaladva egész a szenes boltjáig ért, ott ösztönszerűleg megállott. A legénynek, akivel tréfálkozni szokott, szerette volna megmondani a dolgokat, és megüzenni a házi lakóknak, hogy mi történt. De a szenes pinceboltja már csukva volt. Nem mert dörömbölni, megállott az utca közepén, valamint egy erdei állat, amely látja, hogy bekerítették, mindenfelőlről gyilkos szerszámok veszik körül, és most valami történni fog, amitől az ösztöne megrendül, valami olyan rossz, ami elől menekülni kell.
Egy konfertáblis a sötétben nekiment. De a vén ló megismerte, hogy parasztlány, meglökte a fejével, és megállott.
- Bácsi, merre van a debrei országút? - kérdé Erzsébet.
- Ülj be, majd elviszlek! - szólt az éjszakai kocsis, ráröhögött a lányra, és elhajtott. Egy mesterlegény, aki szeretőjére várt a kapuban, odaállott a kocsis helyébe:
- Jöjjön velem, kisasszony, majd megmutatom! - szólt bizalomgerjesztően. De a lány nem hallgatott rá, magától indult hazafelé, ámbár sejtette, hogy hét nap, hét éjjel kellene mennie, hétszer is eltévedne. Sem távolságról, sem irányról nem tudott semmit, csak szaladni, kiszaladni akart ebből a szörnyű kővárból, amely ki volt világítva, mint éjféli misén a templom, vagy amikor a nagy kocsmában bál van. Kergetődztek is, muzsikáltak is, mintha eskettek volna, mintha temettek volna.
Egy keskeny, nagy utcán ment, mendegélt fölfelé. Szennyes, szűk kis utcák könyököltek abba. Furcsa nők mind kalapban, parazollal állottak őrt a sarkon, kilestek a sötét közökből. Egy mellett sem mehetett el békén, valamennyi megszólította:
- Hopp, Sári, hó!
- Merre mégy, rózsám?
- Nem félsz a rendőrtől?
- Van-e már cédulád?
- Odaadom az enyém, add a katonádat!
Egy sarkon hármasával, négyesével is álltak, és nagyon megmérgeskedtek, hogy meglátták. Neki akartak menni, megtépázni:
- Még csak te kellesz, nem elég az úriasszonyok!
- Csendesen, kisasszonyok, nem maguk a törvény! - jegyezte meg a rendőr. Öreg paraszt volt; tudta még a régi világból, hogy ilyenek a lányok, sokszor nem nyughatnak estve. Egy kissé hátba bökte a könyökével:
- Eridj.
Ezek rossz nők! - gondolta magában Erzsébet, és szintén megátkozta őket, sőt szeretett volna velük nyomban megverekedni; de félt tőlük, és szaladni kezdett, amint az egyik megfogta. Az éjszakai némber csúf és öreg, mint valami kicsiny bűn; versenyt szaladt vele, erőnek erejével a képébe nézett:
- Jaj, de szép vagy, lelkem, hová mégy? Orvosért? Ki beteg, a gyerek? Gyere hozzám cselédnek, nappal alszunk, éjjel mulatunk. Varratok neked selyemszoknyát, atlaszpruszlikot. De mit sírsz, akár nevetsz, akár sírsz, te is csak a kis Rókusba kerülsz.
- Éhes vagy? Cukor kell?
Kiráncigálta magát a kezéből, és a szűk utcából futvást egyszerre csak kibukott egy helyre, ahol sok fa volt, sok madár volt, még virágok is nyíltak a zörgő avar alatt. Gondolta, itt meghál, bevárja a reggelt. De minek lesz a reggel!
- Mán mindég éjszaka lesz! - mondá hangosan, és leült egy padra, ahol valami öreg csavargó bóbiskol már; uras tartással, szurtos cilinderrel a fején. Ez hamar megkérte a kezét, pedig öreg volt, mint a Mátra, keshedt is, éhes is, álmos is, és alkalmasint a sok házasodás miatt jutott ide, hogy a verebek palotájának aljában verje fel az otthonát:
- Nekem csak nő kell, aki rendben tartson, akkor mindjárt úr vagyok. Egy ilyen egyszerű nő, mint ön. Maga is szerencsétlen, én is az vagyok, az Isten bennünket összevezetett. Ha nem akarta volna, ide ült volna maga erre a padra?!
Nem volt maradása szegénykének, nem hagyták békén, nézték, lesték, megszólították és megfogták. Még valóságos urak is megállottak véle egy szóra, urak, akik valahol jól - de szelíden és ábrándosan - kiudvarolván magukat, izgatottan tértek nyugovóra. Jaj, de kikaptak tőle, szerelmes pesti úr hamarjában nem hallott még szép lánytól olyan gorombaságot. Az egyik meg is sértődött, kiabált, hebegett: - Rendőr, ez a rendőrség, ezt tűrik!
Üthették a nyomát, a mérges pipiske már kint volt a Dunánál, akit neki mindig ígértek, ahová mindig készült. Most meglátta és kinyújtotta, vagy helyesebben meglebbentette feléje a karját, mint szárnyát a kacsa. Nem ijedt meg a szertelen nagy víztől, inkább megnyugodva ült le a parton egy grádicsra, előbb a legfelsőbbre, aztán lejjebb, mind lejjebb, a legislegalsóbbra.
- Jaj, de ihatnám belőled! - mondá hangosan. Mert belőle a markával.
- Vajon olyan fekete-e, mint amilyennek látszik? vizsgálta a vizet kíváncsian. Még csak barna se volt, egészen olyan volt, mint otthon a patak, hogyha megárad, amikor iskolás gyerekek bele szoktak fúlni - hogy nem fúlt bele tíznapos korában -, amikor a megesett lányok, kikapós asszonyok bele szokták magukat veszejteni.
Erzsébet megrebbent a lelkében, és figyelmes kezdett lenni arra a gondolatra, hogy a víz mit tud, mit nem tud csinálni az emberrel. Valami kicsiny halálvágy reszketett végig rajta.
Szépen felöltöztetnék, fehérbe. Siratnák, jaj, de elébb összevagdalnák. Egy borbély meg egy orvos meztelen látnák! Ettől fázott, de melege lett a haragtól:
- Legalább azokat bezárnák. Fizethetnének!
Valami jutott eszébe a "fájdalomdíjról", de ezeket a gondolatokat nem folytatta tovább, elszórakozott, elveszett a gyönyörű, neki való tájékban, amely egy volt vele: bús és friss, beborult, hullámzó feketeség, amely minduntalan megtörik egy-egy fényben, amíg a reszkető világok elmúlnak, és az egész végtelen barnaságba vész.
Csak nagyon kicsinyt esett, és nem volt hideg már, a part fölött a fazekasok kint aludtak a szekerek alatt. És Erzsébet, valahányszor a víz engedte, mind azokat nézte, és az jutott eszébe, hogy ahonnan kiűzték, oda sok minden házi szerszám elkelne innen. Úgyis tegnap eltörött a zöld mázas tejforraló, és itt, lám, van olyan nagy fazék, mint egy hordó, amiben a Tivadarka ruháját lehet kilúgozni. Kis szilkéket is látott, egy egész kocsira valót; hármat a Klárinak, nem bánja, ha a füle törött is, ezek az emberek adhatnának!
Nem volt már olyan haragos és átkos, olyan szépek voltak a hajók, amelyeken kártyáztak és tüzeltek, a nagy faágak, amelyek játszva rohantak le a folyam tükrén, olyan gyönyörűséges szép volt a Duna, vivén lefelé délszaknak az őszt - a temérdek avart -, és még mindehhez gyönyörűen szólt egy verkli, hogy édesded érzéssel hullatta könnyeit, és csak kettőtől félt, hogy a kisfiú kitakaródzik a kihűlt szobában, és hogy mit tesz ő, ha meghűl? Messzebbre nem gondolt.
Ha már itt vagyok - gondolta magában -, legalább megáztatom a lábam! - Levette a harisnyáját, és mind lejjebb, lejjebb állott a lépcsőn, és a víz olyan jólesett szegénykének, hogy bár látta, nem vette észre, mint mozgolódnak, majd meg összebújnak háta mögött a furcsa árnyak, árnyékai két nyurga fiatalembernek, akik alighanem a költői pályára készülve sétáltak itt az éjben, és igen megörvendeztek, hogy egy nőnek megmenthetik az életét.
Zöldek és soványak voltak a rendetlen étkezéstől és a korai poézistől, a hangjuk rekedt volt a sok cigarettázástól, de oly meleg, boldog és naiv szívüktől:
- Hó, itt tilos a fürdés! - mondá az egyik cinikusan.
- Még egy lépés, és maga nincs! - mondá a romantikusabb, de számítóbb.
Erzsébet nem erősködött, engedte, hogy a két diák megfogja a karját, és fölvezesse a lépcsőn, sőt nem vette rossz néven, hogy száz ostoba és kedves kérdést intézzenek hozzá. Egyikre sem felelt, inkább neki jutott eszébe egyszerre valami:
- Ismerik maguk Jakabot? Jakabkát? Megfizetem maguknak az útját - ha újra szolgálatba állok -, de vigyenek el engem Jakabhoz!
- Talán jobb lesz a rendőrségre menni, ott fölveszik az esetet, és maga is megnyugszik az őrszobában! - jegyezte meg az egyik, a romantikusabb, aki szerette volna, ha az egész belekerül az újságba.
Az önzetlenebb felajánlotta a maga lakását, de csak felületesen és futólag, mert nem volt önálló lakása neki sem, a másiknak sem.
- Gyerünk Jakabhoz, én nem megyek senkihez, csak hozzá - mondá Erzsébet.
