Jakabot megtalálja
Jakabot megtalálja
A gonosz városban ment előre a három fiatal, hogy megkeressék a kicsiny Jakabot, akiről a parasztlány nem tudott egyebet mondani:
- A mi falunkba való, az is diák. Az egyik diák csak ismeri a másikat?
Valami kis jellemzéssel is szolgált: szeplős, nagy az orra, kicsiny, de okos, már otthon is ő írta a parasztlányoknak a leveleit, neki is, amióta itt van, ő írta a titkosakat, darabját húsz krajcárért. Az utolsót meg se fizette, elfelejtkeztek az otthoni dolgokról való nagy beszélgetésekben. Talán a Jakab haragszik is rája, talán nem is való, hogy hozzá menjen, mert az maga is huszadmagával lakik egy rendőrnénél, aki cselédeknek ád kosztot és kvártélyt, ha kosztjuk és kvártélyuk nincsen. A gyerek abból él, amit ezek adnak-dobnak neki szerelmes levelek írásáért, erre jött föl Pestre, ebből lesz doktor, de még csak gimnazista:
Tűvé tették a várost a kis diákért, amíg Erzsébetnek egyszerre csak eszébe jutott az utca, melyben nem volt csak négy ház, három új és takaros, a negyedik elesett és ócska. Abba becsengettek, ahol világos volt, oda bekopogtattak, beléptek, a kis Jakabra csaknem ráléptek: ott feküdt közel a küszöbhöz, és aludt jóízűen. A feje alatt könyv, a dunyháján könyv meg egy pár új női cipő. Reátette valami frajla.
Körülötte pedig ugyan muzsikáltak; két polgári zenész, harmonikás az egyik, gitáron a másik, de mindkettő táncolt és énekelt is - magába. Mellettük lejtett, őket lökdöste két pár nőcseléd. Kettő kalapban, a másik kettő azonban már igen levetkőzve. Középütt ágált egy magyar nadrágos gavallér, és erőnek erejével négyest akart rendezni, ordított is:
- Kisasszonyok, urak, Turdamé, Balancé!
Hanem amikor meglátta Erzsébetet, a lábával a két legénykét kifelé intette - azok vad haraggal és némi ijedelemmel elsiettek, mert látták, hogy a bajuszos legény az ő halavány lányukat egyszeriben derékon kapta. Az cipeltette magát egy darabig, mint a halott, de a csárdás gyorsánál egyszerre csak rakni kezdte a lábát, a végén meg már úgy sergett, hogy mint valami gyorsan repülő nagy szárny, hideg szelet vert két szál szoknyája.
A kisasszonyok elébb méltatlankodtak, aztán bámultak, végre újráztak. Egy kövér nő, aki a szögletben ült és kávézott, nagyon helyeselte:
- Derék lány, falusi!
Azt senki sem kérdezte, honnan jön, és miért jött ide a bálba. Mert voltaképpen bál volt a cselédtanyán, bárha a fiatalemberek távol maradtak. Néhány benézett, megtekintette az itt lévő nőket, nem volt megelégedve, hummogott, eltávolodott. Menjenek isten hírével. A leányok a két muzsikust léptették elő báli közönségnek, és a magyar nadrágos cipészt pénzért fogadták az utolsó pillanatban. "Összetettek" neki. Aki gyűjtötte, az adta oda. A viszony nem volt értelmes, de nem volt érdemes magyarázni.
A jövevény ellen, bárha nő volt, nem áskálódtak, inkább siettek vele tisztába jönni az első pillanatban, megrohanták, megfogták, haját, ruháját összetapogatták, a kvártélyos asszony csak a sarokból kiabálhatott. Kövérsége és rossz lába miatt menni nem tudott, de azért dirigálta:
- Mondja, csak mondja ki bátran, lelkem. A Jakab már elmondta, hogy maga milyen. Felköltsük? Ne költsük, majd fölébred hajnalkor, tanulni, magától. Hogy volt, otthagyta őket? Én mindég üzentem magának, hogy jöjjön, jobb helyet tudok, ma már nem szoptatunk húsz pengőn alól. Olyan helyet adok magának, amilyent akar, ahol a maga ágyát is a szobaleány veti meg. Miért nem jött? Van itt egy ember, odavalósi, ahova Jakab.
A kóbor cselédek ételt dugtak az asszony szájába, hogy elhallgasson. Különösen kívánták a szót, beszéltek, szavaltak, rikácsoltak:
- Én hozzávágtam egyszer az asszonyomhoz egy kefét. Finom kefe volt, összetört, megfizettem!
- Legalább megmondta-e neki, hogy kicsoda?
- Azt nem szabad mondani.
- Ojjé, annak teszek becsületsértést, akinek akarok. Be nem zárathat, fizetek, leszolgálom. Egy hónap, két hónap, egy év, két év, a vacsorapénzt elteszem, nem eszek, de megsértem! ·
Mindenki egész határozottsággal az Erzsébet pártjára állott. Egy sárga képű szobalány kacsintott:
- Jöjjön el velem, Erzsike, én viszem magát egy rendőrtiszthez, annak mondunk egy szót. Az urak a pénzükkel, mi...
"A testünkkel" szót már nem tudta megfogalmazni, kimondani, csak gondolta. Valaki, valami beteg cseléd, lehetett, megszólalt a befüggönyözött vackán:
- De szoptatós dajkának nem szabadna, ha szíjat hasítanak is a hátából!
Nagyon lehurrogták, szidták, szapulták, amire éles sírás hallatszott ki a függöny mögül, majd egy kócos kis fekete leány kidugta a fejét, mi történt, miért bántják az anyját?
A kvártélyosné megszólalt ülőhelyén:
- Maga is ott van mindenütt, ahol a szóbeszéd, de sehol sincs, ahol a fizetség!
Nevettek, sikongattak, énekeltek, táncoltak, kávéztak, hideg kávét ittak.
A borzas kisleány megint kidugta a függöny mögül a fejét; az anyja a hajánál fogva behúzta.
... Így mulatoztak egészen hajnalig, amikor valami rekedt káromkodás hallatszott az ajtó mögött, mire a muzsika megállott, a tánc egyszerre elmúlt, a lámpást hirtelen elfújták, a legények a konyhán át iszkoltak, a leányok meg ruhástul bebújtak az ágyba.
A gazda, a rendőr jött haza. Már ott kint hadonászott a kardjával. Be volt csípve biztosan, ilyenkor nem lehetett előtte megállni.
Az első dolga volt, hogy meghúzta Jakab fülét, az gyufát gyújtott:
- Maga az, Ferus bá? - kérdé barátságosan. Majd meglátta Erzsébetet, amint a szoba közepén áll és reszket:
- Maga az, Örzsi? Megszökött?
- Egy lány megszökött. Ez kell nekem! - mondá a rendőr, és leült az asztal mellé, és onnan vezényelt:
- Jössz te, ülj az ölembe, ide!
A leány engedelmeskedett. Jakab hamar felöltözött és odaült melléjük az asztalhoz.
