Viszontlátja a kovácsot
Viszontlátja a kovácsot
Reggelfelé járt, aludt az egész ház. A cselédek egy kicsinyt lesekedtek még, aztán, hogy látták, "ez semmi", elaludtak ők is. Csend azért nem volt a tanyán. A különféle lakók más és másképpen pihentek, doromboltak, rúgtak, horkoltak, ijedeztek. És ez álomgyárban mindenki ott volt már a helyén, csak az alkóvban, a legfőbb helyen hiányzott a két nevezetes nappali lakó, reggeltől estig alvók, valami masiniszták.
- Haza való az egyik, mi falunkbeli, Pónoz Péter, a félkezű! - mondá Jakab, aki fél szemével sírt Erzsébet sorsán, de a másik szemével már Cicerót másolta.
Erzsébet rándított egyet a vállán, hogy nem bánja. Pónozt se, mást se. Az egész világot sem. Roppant mélyen elgondolkodott, oly mélyen, hogy már nem is tudta, hol a feje, ő maga is hol van. A gyönyörű kék szeme kancsalított, úgy keresett valamit a levegőben, a földön, a padmaly felé. A fiú ógott-mógott körülötte, hogy mi lesz, aztán halálra sápadtan és oly szomorúan, hogy az orra csaknem a földet érintette, elindult, hogy elhozza a ládát.
A lány maga maradt. Egyedül ült az asztalnál, a lámpában már a bél égett, reggel volt, a szobában sötét lett. A dajka csipegette a kalácsot, kóstolgatta a bort; és dudorászott valami gyerekaltató dalt: "Csijja, csicsijja, elment apa a malomba, ott van a sok búza..." A halk énekszóra a kislány megint kidugta a fejét, majd kimászott hozzá, és rongyos ingecskéjében leült az ölébe, kéretlen-váratlan, mint ahogy a macska szokta, ha valaki neki megtetszik.
Sok mindenről beszélgettek roppant édesdeden, közben elhallgattak egy kicsinyt, hazajöttek a nappali alvók. Az egyik mindjárt felismerte, köszöntötte Erzsébetet:
- Te meg itt mit csinálsz?
- Amit maga! - felelte a leány hetykén. Ismerte a legényt - aki csakolyan paraszt volt, mint ő -, még fűtő korából ismerte, ott volt akkor is, amikor a bal karját a cséplő elszakította, még ő tépett neki rongyot a pendeléből.
Az elesett mesterlegény még egyszer megpróbálta szóba állni vele:
- Én jóba járok, Erzse, de te tán nem jóba jársz?
Nem feleltek neki, megtörülte a kevés bajszát - oly szikkadt volt az arca, mint az aszú föld -, vágott egyet a botjával a levegőbe, és elment aludni. A nagy cseléd meg a kis cseléd beszélgettek tovább. Kérdezte a nagyobbik:
- Mi baja az anyádnak?
- Gyufát itt.
- Milyent?
- Amilyent szoktak.
- Mennyiért?
- Egy krajcárért.
- Miért nem ivott egy hatosért?
- Nem volt neki hatosa! Nekem van!
Csakugyan, a cselédgyerek egy hatost szorongatott a markában. A pénz fekete lett már a kis kéz melegétől. Erzsébet nézte, a szemével majd hogy ki nem vette:
- Add nekem, hozok érte cukrot. Hozok érte bábut, férfibábut, katonát!
Erre aztán odaadta, és visszamászott az anyjához, csak annyit mondott még: siessen!
Erzsébet sietett, a szoknyája alá rejtve hozta, amit hozott. Körülnézett. Most mély csend volt a szobában. Az édesded álomban elcsitultak az alvók, mintha meg lettek volna halva. A kislány is elaludt újra, nem kellett félnie. Nem volt izgatott, nem reszketett a keze, sem nem átkozódott, sem nem imádkozott, a szíve nem fájt, inkább valami különös módon repdesett, örvendezett.
Mintha főzne, oly nyugodtan, rendesen, becsületesen csinálta a dolgát. Még hozzá való szikét is keresett hozzá. Abba öntötte a bort, és úgy aprította bele a gyufafejeket, nem keveset, de sokat, amíg maga is meg nem elégelte. Hangosan mondta is:
- Most már elég lesz.
Egy kicsinyt várt, aztán az italt a forró szájához emelte, de a keze megrezzent, valaki rákiáltott:
- Elmégy!
A félkezű fűtő állott előtte, átfogta a derekát, megfogta a kezét:
- Lestem, hogy kotyvasztod, gondoltam, hagyom is. Nem vagy másra méltó, idd meg.
A leány belevágott a körmeivel a legény karjába, az hagyta, nevette, és mondta neki tovább:
- Csakhogy kár volna érted mégis. Meg vagy hibálva, de szép vagy, Istennek teremtett angyala vagy.
A hízelgés, mint a forró nap, úgy áradt el a lány lelkén, a szeme könnybe lábadt, a szíve égnek emelkedék.
A félkezű kivette a zsebkendőjét, és gyöngéden megtörölte a lány szemét, pedig a magáéból is kezdett hullni a könyű nagy cseppekben, lassan:
- Ne sírj - mondá -, mert nekem kell sírnom, hogy nincs csak egy karom.
- Nem baj az! - susogta a lány szepegve. A legény megalázkodva folytatá:
- Amikor megvolt mind a kettő, akkor is szerettelek, csakhogy te is kicsiny voltál, én is kicsiny voltam. Emlékszel-e, mikor kergettelek? Most már meg mind a ketten meg vagyunk hibálva, összeillünk.
A szikkadt férfiarcon keserű mosolygás vonaglott át. Kínlódott, vergődött, nem akarta most, de mégis megkérdezte:
- Mit tettél azonfelül, loptál, verekedtél, ártottál, szeretőt tartottál?
- Nem tettem semmit.
- Miért akartál gyufát inni?
- Csak.
- Még most is akarsz?
- Nem, letettem, látja.
- Elgyössz-e hozzám, szeretsz-e?
- Elmegyek. Nem tudom. Majd fogom.
Az ember megcsókolta a nő homlokát, szelíden, áhítatosan. És odanyújtotta a képét:
- Add vissza!
A lány visszaadta. A legény pedig elfordult, egy percre, fölnézett a fülkébe, hogy megnézze, alszik-e a pajtása még? Föl akarta ordítani, mindenkit föl akart verni!
A lány jóakaratú, szeretetteljes mosolygással nézett utána. De egyszerre csak megkomolyodott, megrántotta a maga szoknyáját, kinyújtózott álló helyzetében, majd előrenyújtotta a fejét, mint egy nagy madár.
- Mán én megindultam! - motyogta, és a szemét kimeresztve nézett a messzeségbe, ahová megindult.
- Hogy énrajtam tanakodjanak! - folytatá az érthetetlen beszédet.
Erzsébet kinyújtotta kezét a foszforos bor felé, megfogta, megitta. Még csak nem is hunyorított a szemével, de becsukta a pilláit, amelyen a boldogság könnyei ott vibráltak még.
És csukott szemén, makacs kis szívén az utolsó látás, amely átvillant: egy gyermeket ábrázolt, egy csúcsos koponyájú, kövér gyereket, nem a magáét, hanem az idegent, a másét, akiért íme, kikergették az éjszakába, és akiért: fiatal szépségének szagos virágjában egyszerre semmi lesz - boldog lesz.
