13
13
Másnap a követség ebéden volt Atillánál. Az uram is. Én ismét a királynéhoz mentem.
A kapuban Csáthéknak a kis dadájával találkoztam. Elém állt, és mintha régi ismerősök volnánk, azt mondja nekem:
- Ugyan kérlek: nem vagy-e avzon? (Olasz.)
- Nem - feleltem elcsodálkozva.
- Azért - sóhajtott -, mert én avzon vagyok. Édesanyám avzon nő volt, és az én nevem Dzsidzsa. Vagy ahogy itt mondják: Dzsidzsia.
Csúnya név, gondoltam.
A kisleány folytatta:
- És az én édesanyám rabja volt Csáthéknak, és itt szült engem. De tavaly meghalt, Isten nyugosztalja.
S keresztet vetett magára, könnyet pislogott el.
- Mi közöm vele? - mordultam reá.
Elpirult. Sovány barna kezét az arcához nyomta, és ijedten pillogott. Egyáltalán kellemetlen jelenség volt szegény: mint valami szoknyás fiú, és gyermekszag terjengett belőle.
- Hát mit akarsz? - kérdeztem enyhébben.
- Semmit - felelte szomorúan.
Továbbsiettem, szinte rohantam a királynéhoz.
Csak azok a nők voltak ott, akik az előtte való napon, s még többen is vagy hárommal.
Csak Emőke hiányzott.
Kedvetlenül rajzoltam. Hol lehet Emőke? Megint vadászik? Kivel vadászik?
A nők ismét bámulták a rajzaimat, s dicsérgették. De a dicséretükre nem repesett már úgy a szívem, mint azelőtt. Bátran néztem már rájuk. Szerettem volna köztük egy szebbet látni Emőkénél, hogy ne mindig arra az egy lányra gondoljak. De nem volt szebb, csak Emőke az egyetlen. Mint csillagok közt az esthajnali csillag. Még leggyakrabban egy negyvenesztendős-forma gömbölyű asszonyra néztem. Arra is csak azért, mert minden szón jóízűen nevetett. Az ajkait olyankor összecsucsorította.
Egyszer aztán egy nagy nevetésben láttam, hogy elöl egy foga hiányzik.
Később tudtam meg, hogy a fővezérnek az idősebbik felesége.
Délfelé bevezették a kis Csabát. Csinos kis csillogó szemű kölyök. Bizonyosan fürdőből jött, mert a haja vizes volt. Taplószín selyem ruhácskába öltöztették. A nadrágja alját a saru aranyfonatú zsinórjával fölhálózták a térdéig.
A kis királyfit minden nő megcsókolta. Ő csak az anyját csókolta meg. S mindjárt mellém állt: nagy érdeklődéssel szemlélte a szegfűt, amelyet rajzoltam. Az arcomra is rábámult.
- Ki vagy te? - kérdezte kedves gyermeki kíváncsisággal.
- Görög vagyok - feleltem elmosolyodva -, messze földről való, ahol a mesék országa kezdődik.
Erre még inkább elbámult.
- Láttál tündért?
- Láttam.
- Hát vasorrú bábát?
- Azt is.
- Hát hétfejű sárkányt?
- Azt is.
- Elevent?
- Elevent, de csak egyfejűt.
- Egyfejűt? Hányta a lángot?
- Hányta.
- Dobálta a sziklát?
- Azt nem.
- Hát mit dobált?
- Tányért az ura fejéhez.
Csaba bámult. A nők kacagtak. A vezérné nem bírta takarni a foga hiányát.
A királyné is mosolygott. Elkapta a fiát, megcsókolta.
- Eredj: vár a lovad. Aztán az ebédnél nem szabad ám az idegenekhez menned, a szakállukat simogatnod, az aranyláncukat babrálnod. Atyád mellé ülsz, és komolyan viselkedel, mint atyád.
Csaba még egyszer rám pillantott, azután elvitték.
Végre magam is elszabadultam. Megkerülgettem Csáthéknak a házát, de a hun leány sehol se mutatkozott.
A királyi palotához is elnéztem. Ott sok különféle öltözetű harcos ácsorgott. Volt olyan is, akinek bölényfejbőr volt a süvege. A két szarva is rajta a bölénynek. Aki látta, szinte tartott tőle, hogy megökleli. Szarmata harcos volt az. Követségben jött.
Még akkor a szarmatákat nem ösmertem.
A palota egyik lépcsőjén két lantos unatkozott. Vérszínpiros selyemben mind a kettő, s őszek is már mind a ketten. Pengették, hangolgatták a lantjukat, s időnkint az ajtónálló felé tekintettek.
Látszott rajtok, hogy ünnepies elfogódással várnak arra a pillanatra, amikor intenek nekik, hogy beléphetnek.
Az idő már jól behajlott a délutánba, mikor az urak kijöttek az ebédről.
- No, ez feledhetetlen! - lelkesedett Maksziminosz.
- Csudálatos! - rázta a fejét gazdám.
- Álomnak is beválik! - dadogta a százados.
Piros volt az arcuk, és a százados tántorgott is.
Priszkosz mindjárt nekiültetett az írásnak, hogy azon melegében lediktálja az ebéd lefolyását, de Maksziminosz minduntalan megzavart bennünket.
- Micsoda király ez! - lobogott benne a lelkesedés. - Ha a császár meghallja, hogy Átilla fatányérból eszik, és fapohárból iszik!
- Ez is csak ke-kevélység - rikácsolta a százados, aki alig állt a lábán. - De nem baj: nekem tetszik a katonában a ke-kevélység.
- Micsoda kevélységről kotyogsz te? - hörkent rá Maksziminosz.
- Nem kevély ember az olyan, aki a népe közé ül, hogy egy hitvány lóperben ítéljen.
- De megveti az aranyat!
- Próbáld meg egy zsákkal!
- Irtózatos ész ég ebben a barbárban - csóválta a fejét a gazdám is -, én az embert a nevetéséről ítélem meg. A varga röhög. A tudós csak mosolyog. De micsoda kategóriába sorozzam azt, aki még azon a bolond Cerkón se nevetett?
S erre mind a hárman kacagtak.
A százados eltámolygott a sátorába, hogy aludjon.
- No, én nem tudom, melyik kategóriába sorolsz engem - mondta Maksziminosz -, de én majd megfulladtam nevettemben.
- Mindenki az oldalát fogta - udvariaskodott Priszkosz -, ő egymaga volt komoly a nagy társaságban. Mármost azt szeretném tudni, hogy nem volt-e nevetséges neki az a bolond, vagy nem akart nevetni.
És elgondolkodva rázta a fejét.
Maksziminosz nem értette. Ő a testi embert látta Atillában is. Priszkosz azonban a lelki embert látta. S én meg a két beszélgetőnek a különbségét láttam meg aznapon először.
