14
14
Másnap esett az eső. A hunok megfordították a bőrüket a sátorukon is, magukon is szőrrel kifelé. Mintha medvéknek a városában volnék.
De azért a királyi palota körül csak annyi a nép, mint az előtte való napon.
A sátorunkból oda lehetett látni Csáthéknak a házára. Láttam, mikor Emőke bő hattyútoll köpenyegben jelent meg az ajtóban, és egy alacsony szürke lóra ült. A lóval egy rövid nyakú férfi rabszolga futott a királyné palotájáig.
Nekem is egyszerre sürgőssé vált, hogy oda menjek. Mosdottam, öltöztem, kenekedtem. Én is lovon mentem át, hogy a sarum be ne sározódjék. Ügyesen ugrottam a falépcsőre. A lovat odakötöttem egy oszlophoz.
A királyné csak harmadmagával ült a szobában. Szinte csodálkozva nézett reám:
- Rajzolni jöttél? Borult az ég. De azért csak maradj, hátha kitisztul.
A kereveten ült, s egy közönséges mázatlan cserépfazék volt az ölében. A szőnyegen körülötte arany ékszerek, láncok, gyöngyök, kösöntyűk, násfák, gombok. Hogy miért tartotta azt a sok kincset a királyné egy ordináré fazékban, és miért nem valami ezüstkupában vagy díszes ládában? Nem tudom. Lehet, hogy babonából. Lehet, hogy úgy szokták. A szokás talán maradvány az ősidőkből, mikor még vízben, földben rejtegették a kincseket.
Emőke az ablaknál ült, amelynek hólyagtáblái a borulatban jégtáblákhoz hasonlítottak.
Az ékszereket törülgették, kefélgették, fényesítették mind a hárman.
A királyné is. Egy széles aranyöv volt a kezében.
Vert arany eperlevelek lánca. A levelek közt korallgyümölcsök.
- Láttál-e valaha ennyi kincset? - kérdezte a királyné, mikor a művészi övre rábámultam.
- A mi ötvöseinknél láttam efféléket - feleltem -, de nem ilyen szépeket.
- Ennél szebbek is vannak nekem - mondta a királyné -, de mintha világosodna: próbáld meg ezt a láncot, hátha jó lesz a rajza hímzés alá.
A beszélgetésükből megértettem aztán, hogy a királyné az új asszonynak választ ajándékot az ékszerekből. A menyegző után való holdújuláskor az új asszony sorra látogatja a régieket. Akkor ajándékozza majd meg a királyné.
Rika királyné csöndes és szomorgó természetű asszony volt. Ahogy ott ült akkor is, a feje meghajlott, mint a hervadó virágé. Ritkán szólott, és ha vidám volt is, szelíd mosolygás volt minden nevetése. Én, amikor csak lehetett, fölnéztem a rajzomról. Emőkét néztem, s ha Emőke mögöttem járt, akkor a királynét.
A királyné egyszer oldalt ült felém, s akkor láttam, hogy az orra kissé hosszú. A csorba fogú nőnek tömpe volt az orra. Emőkéé is hosszúkás, de finom vonalú. Akkor gondoltam azt, hogy a hosszú orrú emberek hajlandóbbak a búskomorságra, mint a rövid orrúak. A kisorrúak többnyire vidámak. De mi köze az orrnak a lélekkel?
És csakugyan Emőke is inkább komoly természetű volt, mint vidám.
A királyné gyönyörködve nézett egy gyémántokkal becsillagzott elefántcsont karperecet, s egyszer csak hozzám fordult:
- Milyen karperecet viselnek a görög nők?
- Mindenfélét - feleltem óvatosan -, már akinek van. Mert az ország már nem gazdag, felséges asszonyom.
- Nyakláncot viselnek-e?
- Nemigen, felséges asszonyom. Nálunk azt tartják, hogy az arany nyaklánc idegen országbeli férfiaknak való. A nők legfeljebb ha gyöngyfüzért viselnek a nyakukon, azt is csak ünnepen.
- És a görög leányok - kérdezte Emőke -, szépek-e a görög leányok? Olyan-e a ruhájuk, mint a miénk?
- A görög leányok mind feketék, fekete szeműek, fekete hajúak, fehér bőrűek - feleltem -, és nem olyan szépek, mint a hun leányok. A ruhájuk is formátlan most, de valamikor olyan szépen öltözködtek, hogy annál szebben már nem lehet.
- Hogyan? - kérdezte egyszerre mind a három nő.
- Alól selyeming vagy bisszuszing meg egy szál fehér szoknya, térdig érő, vagy addig se.
- Addig se?!
És elképedtek.
- Bizony a fiatalja. A felsőruha takarta leginkább a lábszárt: egy könnyű és bő és finom gyapjúlepel, amelyet a jobb vállon kapocs tartott össze. Nyáron a szoknya elmaradt: az inget kötötték át derékon, ki selyemmel, ki bársonnyal, ki aranylánccal. S tán nem is derékon, hanem valamivel feljebb, hogy a termet hosszúnak lássék. A lepel is könnyebb volt, mint télen.
A nők nevettek.
Magam is mosolyogtam, mert láttam, hogy nem értenek.
- Felséges asszonyom - mondottam -, az a nagy kendő, az volt ám az igazi szép ruha. Mert azt százféleképpen lehetett viselni. A karcsú női termethez könnyű redőzetben simult, és látni engedte a női test formáit. Az ing nyáron csak éppen hogy rá volt akasztva a vállra: a karok szabadon voltak, és csak karperec volt az ékességük. A lábakon finom kis szandálok. Ünnepeken a szandálokat rózsaszínű szalagokkal kötötték meg.
- És télen is meztelen a karjuk meg a lábuk?
- Télen nem. Télen csak a kezük meg az arcuk van ki a ruhából. Akkor nem is szépek. Hanem nyáron abban a leples ruhában a rút nők is szépek, ha a termetükben hiba nincsen.
A királyné szólt az ajtónálló nőnek:
- Ugyan, hozz be egy fehér ágyterítőt. Hadd lássam én azt a görög viseletet.
Behoztak egy könnyű gyapjúlepedőt. Nekem azt magamra kellett vennem. Meg kellett mutogatnom, hogyan viselték nyáron. Hogyan szélben, esőben, jó időben, színházban, asztalnál? Hogyan csomózták össze a kendővégeket nyáron a vállon, télen a nyakgödör alatt és derékon?
Közben föl és alá kellett járnom előttük, s ők meg nevettek. Még tapsoltak is. No, nem nekem: a képzeletükbeli görög nőnek.
Azután le kellett rajzolnom a hajviseleteket. S hogy az nemigen sikerült, az Emőke haján kellett megmutatnom, hogyan tornyozzák föl a görög nők a hajukat, egyetlen hullámot hagyva a homlok körül.
A kezem remegett, mikor Emőke selymes haját megfogtam. Alig bírtam összerendezni.
Akkor Emőke bement a másik szobába, hogy az ott függő nagy acéltükörben megnézze magát.
De sokáig időzött ott. A királyné be is szólt neki:
- Emőke, rozsdát fog a tükör!
Akkor aztán kijött, s mi elámulva néztünk reá. Nem volt rajta más, csak egy térdig érő ing és egy fehér szoknya. A vállán meg egy tejfölszínű gyapjú ágyterítő, amelynek redői körüljátszották karcsú derekát.
Én megszoktam Konstantinápolyban, hogy meztelen karokat és lábakat lássak, de Emőkét látva szédültem. Pedig a karja és lába még nem volt telt és gömbölyű. Valami virági volt! Gyönge. Azt lehetett volna vélni, hogy víz jár az ereiben, mint a fehér nárcisznak, s hogy ki szokott állani a napfénybe, hogy nőjön, mint a nárciszok.
Föl és alá járt a szobában, s megállott előttem:
- Hát ilyenek ott a leányok?
- Ó, hiszen ha ilyenek volnának!...
- Mi hiányzik még rólam?
- Két gyöngy fülbevaló, kisasszonyom, s egy pálmalevél legyező a kezedbe, zöld legyező.
Emőke a királynéhoz fordult:
- Szép vagyok, nagyasszonyom?
- Szép vagy, gyermekem - mosolygott a királyné. - Legyen olyan szép az életed is, mint magad vagy.
Emőke kezet csókolt a nagyasszonynak, aztán visszatért a belső házba: a maga ruháiba öltözött. Leült, és az én egyik rajzomnak a kivarrásába fogott.
- Dalolj, Emőke - mondotta a királyné -, ma jó napom van, hadd legyen teljes.
Emőke az ölébe eresztette a varrást, és édes-halk, meleg hangon dalolt:
Kizöldült a mező. Megindult az erdő.
Elmosta az utat a tavaszi esső.
Elmosta a nyomát az én kedvesemnek:
ifjú legények közt a legkedvesebbnek.
Halkan énekelt, és szomorkásan mosolygó ajakkal, de a tekintete bús volt s maga elé mélázó, mintha az elénekelt történet a dalolása közben az ajkain öltene formát.
Aztán fél könyökkel a hímzőkeretre támaszkodva himbálta a fejét:
Be nehezen várom tavasz elmúlását!
Tavasz elmúlását, búza aratását.
Napraforgóvirág teljes kinyílását;
legény-vitézeknek hazafordulását.
Valami szokatlanul bús dal volt az, s a szavak összetartozását kezdetben nem értettem. De a hun dalok olyanok, mint a szétomlott gyöngysor, amelyet hiányosan fűznek össze.
Emőke folytatta:
Elhervadt a mező. Hullong a falevél.
Messze idegenből a had is visszatér.
Csak egy legényt várok. Csak egy legény nem jön.
Elmaradt, ott maradt az idegen földön.
Tarna vitéz, hol vagy: földben-e vagy égben?
Akár ég, akár föld, gyere, rózsám, értem!
Vigy el éngem akár az égi hazába,
akár pedig fektess síri nyoszolyádba.
Holdvilágos éjjel ki kopog, mi kopog?
- Gyere ki galambom: itt vagyok, itt vagyok!
Fehér a paripám, csendes a járása,
mint az őszi szellő esti susogása.
Felöltözik a lány ünnepi fehérbe.
Rozmaring koszorút illeszt a fejére.
Így találták reggel holtan az útfélen:
piros csizmában és ünnepi fehérben.
A dal végét már elnedvesült szemmel dúdolta, s a feje lecsüggedt. A királyné szeme is könnybe lábadt.
- Szegény Rózsa - mondotta -, de hát nem találhatott volna-e más legényt magának?
- Vannak olyan leányok, nagyasszonyom - felelte Emőke -, akik olyanok, mint az egyszer nyíló virág. De sohase láttam én olyan mosolygó halottat.
Aztán rám fordult a beszéd.
- Kik voltak a szüleid - kérdezte a királyné -, és ki tanította a kezedet ilyen ügyességre?
- Felséges asszonyom - feleltem, mintha álomból ocsúdnék -, az én szüleim szegény tengerparti emberek voltak. Apám egy göndör bajuszú és nagy szemű barna ember. Anyám egy vézna kis jó asszony - Isten legyen jutalmazója az égi világban. Rajzolni pedig engem nem tanított senki, hanem csak éppen hogy láttam, próbálgattam, egyszer csak aztán tudtam is.
S magamban csodálkoztam ismét, hogy az ilyen aranylábú páva vélem, szegény poros verébbel szóba ereszkedik.
- És hogyan kerültél Priszkosz úrhoz? - kérdezte tovább. - Hol szerzik ezek az emberek az ilyen ügyes rabszolgákat?
- Én már nem vagyok rabszolga, felséges asszonyom. Én az uramat önként szolgálom.
- Önként?
- Szeretetből - feleltem.
- De hát, otthagytad-e érte apádat, anyádat? - kérdezte a királyné.
- Nem, felséges asszonyom. Nekem tízéves koromban meg kellett váltanom apámékat a nyomorúságtól. Nálunk nagy az adó. Az adót kiadják bérbe. Az adószedő nemcsak annyi pénzt szed, amennyit az állam pénztárába beleönt, hanem annyit, amennyit a maga zsebébe is beletömhet. Az én apámnak egy kis földje és egy tarka kis tehene volt. A házban már nem találtak az adószedők semmi elvihetőt, hát el akarták vinni a tehenet. Az apám szegény, hat kiskorú gyermek van körülötte. A legöregebb én vagyok. Mit cselekedhetett volna egyebet?...
- Apád adott el? - Összecsapta a kezét, és rám meredt a tekintete.
- Ez nálunk nem szokatlan, felséges asszonyom - feleltem nyugodtan. - A birodalom évtizedek óta fizeti az adót a hunoknak. A császár nem vet, csak arat. A nép a gabonáját aratja, ő a népet. Én akkor még gyenge gyermeki elmével nem értettem: mi a szolgaság, csak az fájt, mikor a testvéreimtől kellett elbúcsúznom meg az édesanyámtól.
És erre a szemem könnybe lábadt. De azért folytattam:
- Édesanyám betegen feküdt, s apám nem közölte vele, hogy mi a szándéka. Csak mikor indulóban voltunk, akkor vezetett be hozzá, hogy megcsókoljam. Anyám ránézett apámra, és megértette az arcából, hogy mi a szándéka. Sírva kiáltott: "Nem eresztem el! Várd meg, míg meggyógyulok, s adj el engem!" - és hogy átölelve tartott, arcomat az arcához szorítva, azonképpen halt meg. De még holtan is úgy szorított, hogy alig tudtak a karjaiból kibontani.
A nők szánalommal néztek rám. Emőke is. A királyné szemöldöke között ráncot láttam.
- És apád mégis eladott?
- Eltemettük anyámat, azután hajóra ültünk. Másnap már ott állottam bemeszelt lábakkal a rabszolgapiacon.
A királyné szeme elborult. Amint ott ült a térdeit felhúzva s átkapcsolva, elrúgta magától az ékszeres fazekat. Úgy elrúgta, hogy a falig hempergett.
- Átkozott rablók! - csattant fel villámló szemmel. - Mikor törjük már ki a kezükből a kormányt? Mikor jön az új rend a világra? Meddig késik még Átilla, hogy a nyakukra tapodjon?!
Én csak eldermedtem az ijedtségtől.
A királyné fölkelt, és bement az ágyasszobájába. A két nő aggódva kísérte.
- Beteg vagy, asszonyom? - aggodalmaskodott Emőke.
Aztán a szoba kárpitja lehullt.
Az ajtónálló két nőcselédet szólított be. Azok összeszedték az ékszereket, és elvitték.
Én csak álltam ottan, mint a kővé változott juhász. Nem értettem az ügyet.
De vajon elmenjek-e, vagy megvárjam, míg kijönnek?
Nem mehetek el, míg a királyné el nem bocsát, vagy míg valaki azt nem mondja, hogy a királyné ma már nem parancsol többé semmit.
De talán valami bolondot is mondtam, s megszidnak majd érte? Vagy talán karóba is húznak, hogy a királynét megbúsítottam?
Az egyik ablak nyitva volt. Odaálltam és lenéztem.
Az eső még csepegett-csupogott. A súlyos cseppek hólyagokat vertek a tócsákban. Atilla palotája előtt nagy sereg ember ázott. A süvegük karimája le volt fordítva. Sisakban is láttam egynéhány embert és fekete pikkelyes páncélban. Később tudtam meg, hogy jászok, és hogy a páncéljuk nem vasból van, hanem ökör szarvából.
A mi sátorunk előtt Nigró egy barna köpönyegből facsarta a vizet.
A lovakról láttam, hogy a római követek vannak nálunk látogatóban.
Az ajtó megnyílt. Emőke jelent meg. Hozzám jött.
- A királynét igen fölizgatta a beszéded - mondta szemrehányóan -, illetlenséget követtél el: nálatok olyasmit is szabad beszélni a királynénak, ami szomorítja?
Beszélt, susogott, fontoskodón, korholón, s én nem is a szavait vigyáztam, csak a hangját, az édes hangocskát, amelytől ma is reszket a lelkem. Mily kedves volt, amint hozzám hajolt! Mint a fehér nárcisz, mikor a tavasz szellője ingatja. Beszélt, susogott a szép kis piros ajak, beszélt az egész arca. És gyönyörű szemei rám nyílongtak, mint a mennyország.
- Sokat szenvedtél - mondta aztán -, szegény Zéta! De nyugodj meg: Átilla összetöri a zsarnokokat, és akkor a görög nép is olyan boldog lesz, mint a hun.
- Ó, kisasszonyom - rebegtem mámorosan -, minden szenvedésemet elfelejtem, ha azt látom, hogy éppen te sajnálkozva nézel reám.
- A minap nem ezt mondtad. Gyűlöltél.
- Holtomig bánom azt a...
- Én is bánom, hogy megbántottalak. Mert te jó fiú vagy, és a lelked gyöngéd. De most már menj. Nem rajzolunk többet ma már.
- Kisasszony - susogtam szorongó mellel, mámorosan -, megadja-e nekem valaha az Ég, hogy az a perc megismétlődjék, amikor a kezedet nyújtottad?
Nézett, elmosolyodott kissé, mint ahogy gyermeki ostobaságra szokott mosolyogni.
- Ha más kívánságod nincsen, hát ezt megadja az Ég.
És a kezét nyújtotta.
Megfogtam mind a két kezemmel, mint ahogy madárkát simogatunk, s fél térdre ereszkedtem, gyöngéden megcsókoltam.
- Eredj! - mondotta a kezét szelíden elvonva. - Neked nincs tökéletes eszed.
S elkomolyodott. Visszalebbent a kárpit alatt a belső szobába.
