15
15
A királyné másnap nem fogadott.
Pedig én már föl voltam öltözve, s vártam Emőkét. A nap kisütött, és a sarat tésztássá szikkasztotta, sárszaggal és lóhulladék szagával illatozott a levegő, de mégis érzett, hogy tiszta és egészséges a tüdőnek.
Csáthékhoz egy tizenhét éves forma, barna fiatalember ügetett. A nyakában remekmívű aranylánc. A süvegében sastoll. Utána két szolga lovagolt. Megismertem, hogy Aladár királyfi. A keze már csak éppen hogy a dolmánya gombjai közé volt bedugva.
Bement Csáthékhoz, és kis idő múlván Emőkével és a szeplős leánnyal tért vissza. Én a sátor előtt álltam, és mélyen meghajoltam Emőkének. Nem tudom, fogadta-e a köszönésemet. A kis szürke ló csülökig táncolt a sárban, s én nem láttam mást, csak egy pillanatra az ő vékonyka piros saruját, amint az aranyozott kengyelben nyugodott.
A királyfi mellette lovagolt, és valami vidám beszélgetés folyhatott köztük, mert mind a hárman nevettek.
Egy percre megálltak Rika királyné palotája előtt, és valamit kérdeztek az őrtől. Az őr levette a süvegét, és háromszor is meghajolt. Azután továbbmentek, és eltűntek Atillának a házai között.
Az én mellembe sose szúrtak még kést, de akkor úgy éreztem, mintha kés állana a mellemben.
Délután látogatóba mentünk a római követekhez. Az urak az urakkal, a szolgák a szolgákkal beszélgettek. Én nem beszéltem senkivel: az urak közé nem állhattam, a szolgáknál följebb tartottam magamat. Csak ültem a sátor egyik oszlopán, és bámultam a semmit.
A gazdám kijövet megszólított:
- Mi bajod?
- Semmi - feleltem csudálkozva.
- Fakó vagy - mondotta -, bizonyosan elrontottad a gyomrodat. Ezek a fene hun ételek... Jók, de hun gyomor való hozzájuk.
A következő napon, délelőtt, Rika királyné tiszttartója, Ádám úr járt nálunk, egy kvád származású öregúr. Meghívta az urakat ebédre. Az ebéd nem a királyné palotájában volt, hanem Ádám úrnál, s az urak kissé betüzelten tértek haza. Beszélte Priszkosz, hogy sok előkelő hun ebédelt velük, s azok hol a királynéra, hol egymásra köszöntötték a serleget. Olyankor mindig inniuk kellett. Atilla ebédjén is úgy volt. A két úrnak tetszett az a különös hun szokás, de kissé meg is ártott.
Priszkosz befogott a napló diktálásába, de csak annyit tudott mondani, hogy a hun királyné aranyos asszony. Pulheria császárné tanulhatna tőle.
Öt perc múlván törültette velem a császárnéra vonatkozó megjegyzést, aztán azt mondta, hogy írjak az ebédről, amit akarok.
Ezen a parancson csodálkoztam.
Az uraink már akkoriban erősen sürgették a választ a fővezérnél. Mindenki szeretett volna már hazaindulni. Csak én nem.
Egy napon végre a fővezér egy Berki nevű úrral látogatott el hozzánk. Az a Berki járt már a császárunknál két ízben is. Levél volt nála: Atilla válasza.
Az uraink érdeklődéssel szemlélgették a levél pecsétjét.
A pecséten különös jegyek voltak. Az egyik jegy hasonlított a varjúlábhoz. Mi azt gondoltuk, hogy bűvös jegyek; később tudtam meg, hogy a hun ábécében az l betű a varjúláb. A pecsétre az Atilla név volt nyomva.
Tehát holnap reggel korán, hajnalban indulunk.
Nehéz szívvel segítettem a szolgáknak a rakodásban. Kértem Priszkoszt, hogy eresszen föl egy negyed órára a királynéhoz. De nem eresztett.
- Nem lenne illő, hogy oda menj: vélné, hogy ajándékért szemtelenkedel.
Erre én nem is gondoltam.
Délután valami harminc gyönyörű paripát vezettek hozzánk, meg mindenféle fegyvert hoztak. Atilla ajándékozta meg az urainkat és a hun mágnások, akik az urainkkal megismerkedtek.
De az uraink csak három paripát fogadtak el: Maksziminosz egy pej lovat, amelyet Berki adott, a gazdám meg Csáthtól és Atillától egy-egy kéderes lovat. A többit visszaküldték.
Míg mi a sátrak lepleit bontottuk, göngyöltük, az uraink a szokásos búcsúlátogatást végezték. Jártak a királynénál, Ádám úrnál, a fővezérnél, Csáthéknál, Edekonnál és Oresztésznél. Az uram Szabad-Görögöt is meglátogatta.
A királyné nem fogadta őket. A feje fájt.
Estefelé két szolga. jelent meg nálunk két lóval. Az egyik szolga egy kis selyemerszényt hozott nekem.
Azt a szolgát ismertem már. A kapuban szokott állni, s három ezüstcsillag volt a süvegére varrva.
- Ezt a nagyasszony neked küldi - mondotta -, két öregpénz van benne és hat apró. Azt izeni, hogy az egyik a tied, a másikat küldd el apádnak. A hat apró a hat testvéredé. (Már elfeledte, hogy összesen voltunk hatan.)
Csaknem könny fakadt a szememből. Priszkoszra néztem, hogy elfogadhatom-e az ajándékot. Intett a szemével, hogy elfogadhatom.
- Mondd meg a felséges asszonynak - rebegtem hálásan -, hogy holtomig tisztelem a nevét, és hogy semmi sem okozna nekem olyan örömet, mint az, ha a térdemet még egyszer meghajthatnám előtte.
Az urak nem fogadták el a királynétól a lovakat. Azt izenték, hogy nem méltók reá, s hogy elég nekik a hálás emlékezet, amit a szívükben magukkal visznek.
Én aztán elhúzódtam a sátorszekér mögé, és kinyitottam az erszényt. Két nagy egyiptomi aranypénz volt benne és hat kis római: Julius Caesar idejéből való.
Az urak bámulva szemlélgették. A két öreg aranypénz akkora volt, mint egy gyermektenyér.
- Hallod-e - mondotta vidáman a gazdám -, most már te fogadj meg engem szolgádnak, mert te vagy a gazdagabb.
A nyolc arany persze új gondolatok közé ragadott. Eltökéltem, hogy mihelyt hazaérünk, megtudakolom apámnak az állapotát, s ha még mindig ott szegénykedik, beállítok hozzá két tehénnel, sok ruhával és mindenféle ajándékkal. A megmaradt pénzen földet és házat veszek neki, s olyan ünnepet csapunk, hogy örökké emlegetik a faluban.
Eközben ki-kinéztem, hogy megláthatnám-e a hun leányt. Ha rá gondoltam, nem örültem a gazdagságomnak se. Szerettem volna griffmadárrá változni, hogy lecsapjak reá, és elragadjam, mint sas a galambot, fel a felhők közé, s elvigyem a hazámba.
De micsoda földön mászó, nyomorult féreg az ember!
A nap felhőtlen égen bocsátkozott alá. A város a legelőről hazatérő tehenek bőgésével és porával telt meg.
Az urak mégis a sátor elé ültek, hogy elköltsék a hideg sültből és sajtból való vacsorájukat. Nekem akkor már nehézzé vált a fejem.
Hogyan juthatnék be Csáthékhoz?... Ha végigmennék az udvarukon, talán meglátnám őt... Csak még egyszer szeretném látni! Csak még egyszer!
A kapu még nem volt bezárva. A lovasok ki- és bejártak. A fővezér palotája mellett tizenöten is beszélgettek egy csoportban. Mit tudnak ezek a hunok annyit diskurálni, meg nem foghatom!
Csáthék háza körül is mozgott néhány ember. Az ajtónálló rabszolga, egy vastag derekú dárdás éppen ásított és nyújtózkodott. Egy másik rab a gyomot sarabolta a kapu körül. A konyha felől egy rabfiú futott fedett serpenyővel ki az utcára, a füstnek nagy kígyóját eresztve maga után.
Valamennyien arra bámultak. Mert a város belsejében nem kér tüzet egyik ház a másiktól: mindenütt van rab bőven, s egy közöttük a tűzre vigyáz még éjjel is, hogy el ne aludjon. Hát arra bámultak. Én meg addig fölkeltem, és beosontam a kerítés kapuján. Hátha a ház túlsó oldalán láthatom? Az est csöndes. Talán ott vacsoráznak később, fáklya mellett, a ház túlsó oldalán. Ha csak az árnyékát is láthatnám, még egyszer, utoljára!...
Megkerültem a házat. Hátul is ajtó volt, és a ház oszlopai ott is festettek voltak, mint elölfelől. A küszöbön egy dárdás, szőrös hun ült. Rám nézett.
- Itthon van-e Csáth úr? - kérdeztem tartózkodón.
- Nincs - felelte félvállról.
- De a házbeliek itthon vannak?
- Itthon.
- Csáthné asszonyom is itthon van?
- Ő is.
- A kisasszony is? Emő kisasszony is?
- Ő is.
- Mert elvesztettem egy ezüstgombot. Mikor itt jártunk, akkor vesztettem el. És az uram megszid engem.
- A te bajod.
Tettem, mintha keresnék. Körüljártam a házat. Egy földszinti ablakból a kis sovány rableány, Dzsidzsia hajolt ki:
- Nini. Zéta bácsi.
- Te vagy, Dzsidzsia?
És szinte megkönnyebbültem.
- Elvesztettem valamit, Dzsidzsia. Csak egy gombot.
- Gombot? Reggel megkeresem. Beviszem a sátorba. Most Sugárkát kell elaltatnom.
Akkor láttam, hogy a kisfiú az ölében van.
- Reggel már nem leszek itt - mondottam. - Elutazunk.
- El-e?
És nagy, nyílt szemét bámulva meresztette reám.
A nevét kiáltották bent.
- Jaj - rettent meg -, hívnak!
Letette a gyermeket. Aludott már. És kifutott a szobából.
Darabig ott hallgatóztam, aztán megint visszatértem a küszöb őréhez. Ott hátul kertecske is volt, s az épület emeletén szépen faragott veranda. De nem láttam ott senkit. Lent a konyhán egy cseléd dalolt, és az edények zörögtek.
Nem mertem fölnézni az emeletre, csak a gyepes földet néztem, mintha valamit keresnék.
A nap már süllyedezett a távoli nyárfák mögött, és utolsó sugarait oda vetette. A kertben virágok vöröslöttek, s egy zöld aranybogár búgva keringélt el fölöttem.
Amint ott állok lecsüggedt fővel, elém egy rózsa hull.
Megrezzenek és föltekintek. Csak egy ellebbenő kéz az, amit látok az emeleti ablakban.
Fölvettem a rózsát, és várakoztam. A rózsa friss volt, és a szára meleg.
Nem mutatkozott senki sem.
A kaput már becsukták. Egy rabszolga kürtöt fújt meg. A lovasok kifelé nógatták a lovukat.
Sötétedett.
Atilla palotájából nyolc fáklya indult ki. A nyolc fáklyát nyolc gyalogszolga vitte.
Közöttük fehér lovon Atilla léptetett.
A fáklyások Rika királyné palotája előtt állottak meg.
Atilla leszállt a lováról, és bement.
A fáklyákat eloltották. Csak egy fáklya maradt égten. Annak a világánál tértek haza a szolgák.
