2
2
Már ugyan kitavaszodott, mikor az Iszter vizében megitathattuk a lovainkat. Fűzfák, nyírfák már javában bontogatták a levelüket, s a rétek és legelők, mintha nagy zöld bársonyszőnyegekre tojássárgáját szórt volna szét valami mérföldeket lépő óriás.
Tíz sátorral voltunk mindössze. Az egyik Maksziminoszé, az első gazdámé. Ő a császárnak a valójában való követe. A másik sátor Priszkoszé meg az enyém. A harmadik Vigilász tolmácsé, egy hunyorgó szemű, vézna emberé, aki már máskor is járt Atillánál. A többi hitvány sátor a szolgáké, s egy meg Rusztikiosz kereskedőé, aki egy rokona kiváltása végett csatlakozott hozzánk, Maksziminosznak az engedelmével.
Egy nyíllövésnyire előttünk az a katonaság haladozott, amelyik Atillának a tizenkét szökevényét kísérte, s azokkal együtt verték az út porát előttünk a hun követek is.
Az úton persze érdeklődtünk a hun nyelv iránt, hogy miféle ebnyelv. Vigilász meg Rusztikiosz tanítgatta is az urakat, de én, szegény Senki Pál, nem kérdezhettem tőlük semmit; csak éppen amit fülheggyel elkapogattam a tanításukból, az volt az enyém.
Vigilász ügyes tanító volt különben: mindig hunul mondta a kérdést, s az uraknak a kérdés ismétlésével kellett felelniük.
- Mi legel ott a mezőn?
- Ott a mezőn birkanyáj legel.
Eleinte persze csak szavakat kérdezett:
- Mi ez?
S a köpönyegére mutatott.
- Esz van keppenjekk! - felelte Maksziminosz.
- Esz van kepenyökk - felelte a gazdám.
- Se nem keppenjekk, se nem kepenyökk - korrigált Vigilász -, hanem köpönyeg.
Az ilyeneken nevettek is.
- Hordja el a manó ezt a barbár nyelvet, ki tanulhatja meg, ha nem az anyja emlőjéből szopta?
De nekem volt rá kedvem.
Engedelmet kértem az uramtól, hogy hadd járjak elöl a szökevények mellett: valamelyik hunnal összebarátkozok - még tán hasznunkra is válik.
Priszkosz maga kísért el a századoshoz, és megkérte, hogy hadd járjak a szökevényekkel: hadd beszélgessek velük.
Csakhamar kinéztem magamnak egy forradásos arcú kis hun legényt. Mert valamennyi hun, mind forradásos arcú az. Mégis hát látszott, hogy fiatal, s az egykorúak könnyebben megértik egymást. Darabig szótlanul lovagoltam mellette, azután latinul kérdeztem szép nyájasan:
Quid nomen tibi est? (Mi a neved?)
A hun rám fordította apró fekete két szemét. Láttam, hogy nem érti. Egy szelet kenyér volt nálam. Odaadtam neki. Gondoltam: a kutyát is kenyérrel édesgetjük magunkhoz. És kérdeztem tőle hun szóval:
- Mi ez?
A hun elmosolyodott.
- Nem vagy-e görög? - mondotta idegenesen ejtett görög szóval. - Mért szólsz nekem hun nyelven, holott nem tudsz hunul?
- Tanulni akarni - feleltem kérőn, barátságosan.
De jó volt, hogy görögül is értett: könnyebben megegyezhettünk: étellel, itallal segítem az úton, ő meg hunul tanít.
Mindjárt az első napon fölírtam valami száz névszót meg néhány köszöntést, szólásformát: - Jó napot adjon Isten! - Erőt, egészséget! - Isten áldja meg! - Kérem. - Köszönöm. - Bocsánatot kérek! - Merre az út? - Nem harapós-e a kutya? - s más efféléket.
Már aznap este hunul köszöntem Rusztikiosznak:
- Jó estét kívánom. Nem elkéstem-e tól vacsora?
Rusztikiosz nevetett.
- Nézzék már - mondotta az uraknak -, ez a fiú reggel óta megtanulta a hun nyelvet.
- Csak tanuld, Zéta - biztatott örömmel a gazdám -, ki tudja, mire jó?
S én oly buzgón tanultam, mintha a másvilágon is csak a hun nyelvvel lehetne boldogulnom. Ó, én vak szamár! Micsoda hévvel dolgoztam a szerencsétlenségemen!
A hunomtól néhány nap múlva már megtudtam, hogy Deél a neve, s hogy egy Csáth nevű főúrnak volt a szolgája. Az a Csáth pedig Atilla fővezérének a testvéröccse.
- Hát aztán mi rosszat követtél el - kérdeztem -, hogy olyan nagy zsírosfazék mellől kellett elugornod?
A legény búsan hunyt a szemén.
- Nem kővettem el én semmi különöset.
- Mégis...
- Csak éppen hogy... van annak egy leánya...
Elmosolyodtam:
- Hát persze, beleszerettél.
- Ki tehet arrul?
- És a leány is szeretett?
- Nem is beszéltem vele soha.
Nem szívesen nyilatkozott. De ebéd után egy kobak bort juttattam neki, s azzal megoldottam a szíve lakatját.
- Mondd el már, Deél, hát hogyan történt. Ha nem is beszélhettél vele. Mégiscsak valami rosszat cselekedtél?
Sóhajtott:
- Semmit. Írattam egy szerelmes vesszőt. Becsempésztem hozzá.
- No, nagy bolondság volt! De mi az a szerelmes vessző?
- Nálunk csak a fejedelemnél írnak papirosra. A nép vesszőre ír. Arra se tentával, hanem késheggyel. Hát én is metszettem egy csipkerózsavesszőt, és elvittem Bogár táltoshoz.
"Ródd rá szépen - mondtam neki -, amit legény szokott mondani a lánynak. De mégis leginkább, hogy az szereti őt, aki rá se nézhet."
Hát a táltos fel is rótta szépen: "Szereti az fű az csillagot, de a csillag messze fenn ragyog. Jaj, a csillagos ég de magos! Szegény födi fűszál harmatos." Így összeszedte a szavakat takarosan. Értik a táltosok. A leánynak a nevét persze nem mondtam meg, de azt is elfelejtettem neki megmondani, az ebattát, hogy az én nevemet ne rója rá a vesszőre. Ebből csapott ki aztán a veszedelem.
- Az anyja kezébe került.
- Az apjáéba. Az volt a szerencsém, hogy ott ólálkodtam a palota mellett, és meghallottam, mikor az úr a nevemet ordította. Az oroszlán ordítana úgy, ha tüzes vasat szúrnának a vékonyába.
Megcsóválta a fejét.
- Ha történetesen este nincsen, hát már azóta a varjak begyében volnék.
- És a leány szép?
Deél a levegőbe legyintett, és nagyot emelt a szemöldökén, mintha azt mondaná, hogy szóval kifejezni azt a szépséget nem lehet.
Mosolyogtam rajta. Valami kövér libuska lehet az a szépség.
- De hát nézd, Deél barátom: ha olyan nagy úr az apja, úgysem adták volna neked.
- Bizony nem azt.
- Csodálom, hogy te, ilyen eszes létedre, ilyen őrültséget cselekedtél.
Hallgatott, pillogott. Fölhajtotta a kobakot.
Tovább vallattam:
- Hogy hívják azt a leányt?
Csak azért kérdeztem, hogy egy hun női nevet halljak.
- Emőnek - sóhajtott szomorúan.
- Emő? Furcsa név. Hallod - mondom aztán elgondolkodva -, én is csak olyan szolga vagyok, mint te voltál. De ha az én gazdámnak lánya volna, akármilyen szép leánya, én az eszemet el nem veszteném.
Nem felelt. Láttam, hogy fájdalmas már neki ez az ügy, hát másra fordítottam a beszélgetést.
Hogy a határra érkeztünk, lovas hun vezetők csatlakoztak elénk, s erdőkön, hegyeken kalauzoltak át bennünket.
A harmadik héten sík földre jutottunk, s azontúl mindig síkon jártunk. Már akkor érdekelt az út: lépten-nyomon újat láttam, s a hunokkal való beszélgetés öröm volt nekem.
Végre eljutottunk Atilla első telepére. Azt gondoltam, hogy valami nagy barbár várost látok majd és sok vadembert. De bizony csalódtam: béke idején szanaszéjjel él a nép, s Atilla körül csak az urak rajzanak.
A hun nép pedig nem házakban lakik, hanem sátrakban. És éppenséggel nem harapós népség.
Sok falun haladtunk át, s mindenütt ott láttuk a házak udvarán a sátort. A házakat persze nem ők építették. Ott találták, mikor bevándoroltak. Deél magyarázta, hogy a házba csak csikorgó tél idején húzódnak be, akkor is csak az asszonyok meg a betegek.
- Nem értem - mondottam Deélnek. - A ház télen-nyáron jobb a sátornál. Télen melegebb, nyáron hűvösebb. Minden holminkat jobban elrejthetjük. Kincsünket is.
Deél a fejét rázta:
- A ház egy helyhez foglalja az embert. Mikor házban kell hálnom, úgy érzem, mintha sírboltban hálnék. A sátor jobb. A sátor velem jár. A sátoros ember ott él, ahol akar. Nagy a világ és szép. Mán énnekem kicsi lesz nemsokára.
Atilla maga is sátorban lakott. Messziről láttuk már a pompás aranygombos sátort, amint a többi barna és szürke sátor közül kitornyollott. Fehér selyemzászló lengett az ormán.
A sátorok között kékes füstoszlopok emelkedtek az égnek. A levegőben pecsenyeillat szállongott. Trágyaszag is.
Az idő délfelé járt.
- A néped nem koplal, ahogy látom - mondtam a hunomnak. - Igaz, hogy lóhússal éltek?
Deél vállat vont.
- Mikor hogy. A lóhús jó étel, jobb a marhahúsnál. De én már aligha válogatok benne.
S aggodalmas arccal szemlélődött a sátorok felé.
- Hallod-e, görög - szólott egy perc múltán -, te mind az úton jó szívvel néztél rám: ennem és innom adtál. Köszönöm. De még egy szívességre kérnélek, ha megtennéd.
- Csak mondd, és megvan, ha lehető.
- Hát... ha meglátsz majd engem valahol karóban, arra kérlek, jer oda éjjel, és ha még élek, gyakintsd a tőröd a mellembe.
Nem beszélhettem vele többet. Elvitték a többi rabbal együtt Atilla sátorai felé.
Füves dombot láttunk a telep mellett, azon állapodtunk meg. S kis ideig némán szemléltük a síkot, amelyen vagy tízezer sátor tarkállott.
A sátorok közül apró lovakon sok gyermek nyargalt hozzánk. Bámultak, és víg szemmel nevettek bennünket. Többnyire fehér vászonruha volt rajtuk, és sem a lábukon nem volt saru, sem a fejükön süveg. A hátukon tegez volt, a vállukon vagy a kezükben íj. A hun gyerekek, mint később láttam, napestig verebekre és fecskékre lövöldöznek. Míg meg nem szoktam az arcukat, azt mondtam, hogy rútak. Az orra valamennyinek be volt horpasztva, s az arcuk, mintha kutya marta volna meg kisded korukban, s annak a forradása látszanék.
Annál szebbek a leánygyermekek. Azoknak az orra nem lapos: az arcuk meg olyan tiszta, mint a rózsa. Mindenféle piros ruha van rajtuk. Csakúgy bábuval játszanak, mint a mi lánykáink, de ők is mezítláb járnak, mint a kácsák. Lovon csak a fiúkat látni.
Vigilász magyarázta, hogy a hun fiúk szándékosan vannak elcsúfítva. Az ilyen harcos nép büszke a sebeire. Minél ütöttebb-vertebb a képe, annál szebb neki. A hibátlan arc férfiban szinte csúfság. Csak a vezérek, fejedelmek arca lehet olyan, mert azokat nem foghatta fegyver. De nem is kapkodja ám a hun a csatában a fejét, mint más nemzetbeli.
A dombon kiraktuk a sátorfákat és ponyvákat, azonban egy mérges hun lovas vágtatott hozzánk: ránk hurrogott, hogy magasabbra merjük-e állítani a sátrunkat, mint a királyé áll. Akkor eszelkedtünk, hogy csakugyan illetlenség lett volna...
Azután megmutatták, hogy hol állíthatjuk föl a sátrainkat.
Míg mi a sátorveréssel foglalkoztunk, három párducbőrös, medvesüveges hun ügetett hozzánk. Kettőt közülök már ismertünk: a nyalka bajuszú Edekon volt az egyik, a másik Oresztész, szintén főúr, szintén gőgös, bár a képéről látszott, hogy nem hun eredetű. A harmadiknak a nevét később tudtuk meg, hogy Csáth.
- Micsoda ügy hozott benneteket? - kérdezte Csáth szigorúan.
Az urak rábámultak, hogy Vigilász eltolmácsolta a kérdést. Hiszen tudhatja Atilla!
Az én uram mégis válaszolt:
- A császár - úgymond - a királyotokhoz küldött bennünket, mi tehát csakis őneki felelhetünk.
- Azt gondoljátok-e - dörögte Csáth -, hogy mi a magunk fitogtatására jöttünk hozzátok? Minket a fejedelem küldött ezzel a kérdéssel.
Csak fejedelemnek mondta Atillát.
Nagy szuszú, borzas bagoly volt különben - s ő is olyan kutyaharapta képű, mint minden hun. Négysoros aranylánc fénylett a nyakában. A láncon aranykarikák és pénzek villogtak. Gyémántos görbe kardja maga megért egy kis országot. No, szegény Deél, ha ennek a leányába szerettél bele, akkor csakugyan nem válogathatsz többé a csikópecsenyében!
- Magatok is tudhatjátok - védekezett udvariasan az én uram -, hogy mi a szokás. Avagy mikor a ti követeitek a mi császárunknál járnak, megmondanák-e másnak Átilla izenetét? Csak magának a császárnak felelnének ők is.
A hunok összefordultak, és néhány szót váltottak. Aztán nagy csörgéssel visszaügettek Atillához.
Azt gondoltuk, hogy Atilla buta barbárfejjel küldte a kérdezőket, s hogy az uraink válasza után a homlokára csap, és azt mondja: bizistók jól beszélnek! Azonban nem így történt. A hun urak közül Csáth és Oresztész ismét visszatért, és Csáth nagy fennen megint ránk harsogott:
- Ha egyéb mondanivalótok nincsen, csak amit mondottatok, azt izeni a fejedelem: fel is út, le is út.
S otthagytak bennünket.
Maksziminosz úr szinte elkékült haragjában. Az én uram is elképedten nézett a lovasok után. Vigilász szinte pukkadozott.
- Így menjünk-e haza? Így vigyük-e haza a semmit? Átilla ösmer engem. Ha én vele szemben lehettem volna, rá tudtam volna venni, hogy hagyja békében az országunkat.
A sátorokat már fölraktuk a szekerekre, és indultunk volna, mikor új követ üget hozzánk, s kiáltja már messziről:
- A király nem engedi, hogy éjjel induljatok!
Ő meg már királynak mondotta Atillát. Furcsálltam. Később értettem meg, hogy csak hozzánk alkalmazta a szót.
Hát megint csak leraktuk a sátorokat, Atilla egy ökröt és egy szekér halat küldött. Az volt a vacsoránk.
Azután álomnak ereszkedtünk.
Az én uram mind éjten át hánykolódott. Sóhajtott, nyögött. Meg is kérdeztem, mi baja.
- Aludj - nyögte -, engem a szégyen gyötör, hogy egy barbár így packáz velünk.
- Uram - mondottam felkönyökölve -, te okos ember vagy: nem gondolod-e, hogy oka van annak?
- Mi oka volna?
- Gondolj csak vissza, uram, a jövetelünkre. Emlékszel-e, hogy az úton egyszer ebédre hívtátok az öt hun követet, aztán ebéd közben, hogy Theodóziuszról meg Atilláról folyt a beszéd, Vigilásznak elcsúszott a nyelve.
- Részeg volt.
- Azt mondta, hogy nem való Istent emberrel együtt emlegetni.
- Mondom, hogy részeg volt, hiszen tántorgott is.
- Tántorgott, igaz, hogy tántorgott.
- A hun urak másnap megbocsátottak neki.
- Megbocsátottak, igaz. De ebből nem következik, hogy Átillának el nem mondták: hogyan gondolkodnak felőle Theodóziusznak a követei.
Az én uram nem szól többet. Én elalszom. Reggel látom, hogy Maksziminosszal a sátor előtt tanakodik. Azután szólítja Rusztikioszt is.
Rusztikiosz, amint említettem, velünk utazott, noha a követséghez nem tartozott. Jól beszélt hunul. Átillának az egyik íródeákjához jött, akit valamikor Aéciusz ajándékozott a hun királynak. Göndör görög volt, negyvenévesforma, mindig sietős mozgású.
A gazdám lóra ült. A lovat én vezettem kantárszáron. Rusztikiosz csak úgy gyalogosan szedegette mellettünk a lábát a tavaszi verőfényben.
Csáthnak a sátorához mentünk.
Én künn maradtam a lóval; ők ketten bejelentkeztek.
Mi dolga volt az én uramnak Csáthtal? Csak később tudtam meg. Ajándékot ígért neki, ha Atilla elé juttatja a követeket.
Míg ők bent időztek Csáth sátorában, én kívülről bámultam a terebélyes, szép két négyszög sátorépületet. Belefért volna ötven ember is. Látszott, hogy úré. Kettős sátor volt, vastag, vörös sávos csergéből mind a kettő. A bejáratot fehér lófarkak és ökölnyi aranyozott gömbök díszítették. A bejárat fölött jelvény ötlött a szemembe: piros posztóból varrt kézben két valóságos kard, mind a két kard szurokkal volt festve, s a kardok fölött a nap aranyozott képe. Később láttam, hogy minden sátornak van valami efféle jelvénye. Vagy bejárat fölött lóg, vagy oldalt van odatűzve. Zászló csak a király sátorán lengett.
A hátulsó sátor nyilván a nőké volt. Látszott az a bejáraton csüggő fehér gyöngyfüzérekről s az ablakokon fehérlő fátyolkárpitokról.
A női sátor előtt négylovas szekér állott. Szőnyegeket és ládákat raktak rája. Tehát útra készülnek a nők. Sohase láttam olyan cifrára pingált faládákat. Nálunk a láda magaszínű, ahogy a cédrusból kimunkálják. Szőnyeggel vagy kendővel borítják le, s nincs rajtuk semmi díszítmény. Bezzeg a barbárok telepingálják rózsával, tulipánnal, pávaszemmel. No, furcsa! De még a ládáknál is jobban érdekelne, ha láthatnám azt a vadleányt, akinek a szépségét csak kézlegyintéssel lehet kifejezni, s aki miatt meghal az a szegény hun legény. Valami pogácsaképű, tenyeres-talpas hun leány lehet.
A szekér mellett egy ráncosodó szemű, tokás nő állott. Nem tudom, mi prémből készült hamuszínű mente volt rajta, éppen olyan, mint a férfiaké, és a mente alatt diószínű szoknya. Gőgös tokáján látszott, hogy nem cseléd.
Az rendelkezett a rabszolgákkal: mit hová rakjanak.
Cipelkedtek, rakodtak, verejtéküket törölgették.
Kis idő múltán kilép egy finom arcú, tizenöt-tizenhat éves leány is. A mentéje éppen olyan, mint a hamuszín mentés, büszke tokás asszonyé, csak épp hogy a szoknyája fehér.
Ez-e az vajon?
No, ha ez az, nekem bizony nem tetszik. Rútnak nem éppen rút, hiszen csupa finomság, mint minden surján leány, aki egészséges. De nem szép. Nincs benne vér. Nincs, ami melegítené a rá nézőt. Láttam én Konstantinápolyban olyan leányokat, hogy a szépségük megcsapott, mint a tűz lángja. Csak épp hogy a mi lányaink nem ilyen büszkék.
A leány egy kis rezes sarkú tulipános ládát tétetett föl. Pénz volt-e abban vagy ékszer, nem tudom, de bizonyosan az ő holmija volt, mert gonddal takargatta gyékénybe.
A tavaszi nap elősugárzott a fellegek közül, és rásütött az arcára. A leány szürke strucctoll legyezőt tartott a homloka fölé.
Az a mozdulata tetszett nekem. S egyszerre csak mégis szép lánnyá vált. A manó tudja, hogyan és miért kezdett tetszeni, de tetszett. Minden szép leányon van valami, ami megmarad az emlékezetünkben.
Neki a szeme meg a szája volt olyan. Mintha a leány egész valója csupán azért jött volna elő a teremtés műhelyéből, hogy azt a két álmodozó fekete szemet és azt a piros formás szájat legyen kinek viselnie. Most is, ha rá gondolok, a szeme és a szája van előttem.
- Anyám - mondotta -, én lovon mennék.
Olyan édes volt a hangja, mint a távoli furulyaszó.
- Ebben a ruhában? - ütközött meg az anyja. - Milyen lesz a szoknyád?
- Csak nem ülök estig...
- Ugyan, Emőke!
Hm, hát ez az.
- Veszek rám másik szoknyát - alkudozott a leány. - Hát megengeded?
S ekkor rám is pillantott.
Csak átfutó pillantás volt, mint mikor a tükörre vetett napfény végigsiklik a falon, egy percre megáll, aztán továbbsiklik - de én mégis megrezdültem tőle.
Az a leány a halál szellemét ábrázolta nekem. Mi emberi csontváz alakjában, kaszával és homokórával festjük a halált. A hun földön fekete szemű és piros szájú leány. Akinek megjelenik, meg kell halnia.
Ismét az anyjához fordult: kérdezett valamit - nem hallottam tisztán. Beindult a sátorba. Még az árnyéka is valami különös... Habozva megállott. Gondolkodott. Közben ismét rám tévedt a tekintete, s talán, hogy idegen voltam, megállott rajtam.
A nézésünk találkozott.
Nem tudom, vizsgálják-e valamikor a tudósok az emberi szemnek a mélységeit.
Mi van azokban a mélységekben, hogy láthatatlan sugarak szállnak belőle elő? És miért más minden sugár? Miért hideg ebben a percben? Miért meleg a másik percben? Jégnek a sugara és tűznek a sugara. Néha simít, mint a bársony, néha szúr, mint a tövis, néha üt, mint a mennykő.
A leány nézett.
Én sarkamig elzsibbadtam.
