3
3
A férfisátorból kilépett Csáth, s körülpillantott a sátor előtt álló szolgáin. Én mély meghajlással köszöntem neki.
Rám se nézett. A lováért intett. Felfordult reá, s elügetett Atilla sátora felé.
Csodálkoztam, hogy a gazdám bent marad, s aggódó szívvel tűnődtem: hátha elfogják?!
De egy litániányi idő se telt el, dobogó lábú lovon visszatért Csáth. Leugrott a lováról, s besietett a sátorba.
A következő percben kibújt Priszkosz a sátor alól, és Rusztikiosz is utána. Mind a kettőnek ragyogott az arca.
- Siessünk! - intett a gazdám.
S fölkepesztetett a lovára. A hun gyerekek igen nevették.
Futottunk.
Rusztikiosz lihegett. A hun gyermekek kacagva követték apró lovaikon.
- Átilla fogad! - kiáltotta a gazdám már messziről Maksziminosznak.
A szekerek már indulóban voltak, de ez a szó egyszerre mindent megváltoztatott.
Uccu, valamennyien kapkodják az ünnepi tógát! Mosakodnak, fésülködnek. Kenik magukat jó illatú kenőcsökkel. A százados is törülgeti a kardját, a sisakját, feni a bajuszát fekete viasszal. Rendezgeti a haját a feje kopaszára.
S hogy előjönnek, hévvel tanakodnak, hogyan szólítsák meg Atillát.
- Felséges király, minden királyok legméltóságosabbja.
Ezt ajánlotta Priszkosz.
De Vigilász ellene volt.
- Elég "felséges fejedelem" - mondotta. - Mert Atilla nincs megkoronázva, tehát nem király, csak fejedelem.
- Egykutya - vélekedett Maksziminosz -, inkább címezzük tíz grádiussal feljebb, mintsem hogy eggyel lejjebb.
Én aztán nem hallottam, hogyan tanakodnak tovább. Arra a bájos halálpillangóra gondoltam. Micsoda karcsú, lenge járású leány! Micsoda mély tekintetű szem! S máris van benne valami méltóságos. Ó, te szegény, bolond Deél, az ilyen hölgyeket nem lovászoknak nevelik!
A sátorok közül Csáth ügetett elő.
- Jertek hát - kiáltott a követeknek -, vár a király benneteket!
És a szemében benne volt a büszke folytatás:
- Ezt nekem köszönhetitek, énnekem!
A követek lóra kapnak. A szolgák közül csupán nekem szabad velük tartanom. Az uram kalamárisa nálam van, a derekam szíján, s a papiros is a hónom alatt.
Szorongó mellel közeledtem a fejedelmi sátorhoz. Tehát meglátom a nagy emberevőt!
A sátor előtt csillogó fegyveres őrség állt, s a bejáratnál néhány koronás ember is. Egyik gyomorbajosforma, keserű homlokú.
Miféle királyok voltak azok - csak később tudtam meg. De igazi királyok voltak. Atilla úgy bánt velük máskor, mint a barátaival szokott, csak mikor követeket fogadott, akkor kellett odaállniuk az ajtaja elé! Koronásan!
Mikor a sátorba beléptünk, már előre készítettem rá a szememet, hagy templomi fényességbe lépünk. Atilla valami aranyos barbár istennek lesz öltözve, s aranyrudakból rakott trónuson fogad bennünket, hermelin palástban, mezítláb - a lábujjain gyémántgyűrűk.
Már előre vonaglott a szám a nevetésre.
De hát minden másképp történt, mint ahogy elképzeltük: egy dísztelen kis terembe léptünk, amelyet valami hideg bagariabőrszag hatott által. Annak a közepén festetlen karosszékben ült egy fekete szakállú, középtermetű ember. Barna posztódolmány volt rajta és sárga csizma. A könyökével fekete bársonykardra támaszkodott. Sötét tekintetű, apró két szemét mindjárt a belépésünkkor ránk szegezte.
Az első pillanatban nem gondoltam, hogy Atilla az. De az volt. Körülötte ott álltak a vezérei: Edekon, Oresztész, Csáth és még valami hárman.
Mind piros-egészséges állat, csak az egy Atilla sápadtas, mint a pergamen.
A mi követeink mélyen meghajoltak előtte, és úgy maradtak, tehát ő az.
Várták, hogy megszólítja őket. De nem szólt. Ők meg annyit sem mertek mondani: Szalve!
Egy miatyánknyi idő telt el így: Atilla mozdulatlanul, mint valami szobor. Még az arca színe is, mint a megsárgult márványfejeké. A követek kétrét, mint akiknek görcs van a hasukban.
Végre Csáth szólalt meg:
- Beszéljetek.
Erre Maksziminosz fölegyenesedik, s kiveszi kebeléből a császár pecsétes levelét.
- Felséges király, országodnak ura, dicső fejedelem...
S a hangja remeg.
No, sohase hittem! Ez a büszke, dülleszki Maksziminosz, aki mindig olyan peckesen állt, mintha a gerince vasból volna...
- A mi császár urunk - rebegi tovább - tiszteletét küldi, és jó egészséget kíván.
Vigilász nagy lehelettel tolmácsolja:
- ... és jó egészséget kíván.
Atilla maga elé pillant.
- Ugyanazt kívánom neki - szólal meg -, amit ő kíván énnekem.
A hangja olyan volt, mint valami nagy darázs dongása, mikor szobába téved s körüldong. Félelmes hang.
Csak később, hónapok múlván értettem meg, hogy Atilla szavai mögött micsoda gondolat vetett árnyékot, amikor ezt mondotta: "Kívánom, amit ő kíván énnekem."
Elfogadta a levelet Maksziminosztól, s a szeme Vigilászra villant.
- Orcátlan eb - robbant reá -, hogy mersz a szemem elé jönni?! Avagy nem te tolmácsoltad-e azt az akaratomat, hogy addig énhozzám követ ne másszon, ameddig a szökevényeket mind ki nem adjátok?
S a hangja olyan volt, mint az oroszlánordítás.
Vigilász majdnem lerogyott ijedtében. A teremféle nagy sátornak még az oszlopai is reszkettek. Atilla választ várt, de Vigilász csak sunyított viaszszínsápadtan, nyakbabehúzottan, tenyerét a mellére tapasztva.
Ebben a nehéz csendben aztán Edekon szólt reá:
- Hát nincs semmi mondanivalótok a mentségtekre? Feleljetek hát!
- Felséges király - hebegte kék ajkkal Vigilász -, a császár minden szökevényt ide kísértetett.
Atilla a fejét rázta:
- Hazug gazok! Karóba húzatnálak valamennyiőtöket, ha nem nézném, hogy követek vagytok!
És egy vastag nyakú, fiatal hunra tekintett:
- Csege! Olvasd a szökevények nevét.
Az írnok (hunul: ravó) egy nyaláb papirostekercset oldott ki, és az egyikről a nyomott csendben valami száz nevet olvasott.
- Ezeket követelem - csörrentette Atilla a kardját -, nem tűröm, hogy történetesen a magam szolgái fogjanak fegyvert énellenem!
S fölkelt. Ellépkedett a sátornak a belsejébe. A kihallgatásnak vége volt. Szédelegve támolyogtunk ki a sátorból.
- Nem értem - vacogott Vigilász -, Atilla mindig nyájasan fogadott. Én ilyen harapósnak még nem láttam.
- De az irgalmát - hörögte sápadtan a százados -, ez mégsem járja! Én katonaember vagyok: énrám így ne hurrogjon senki!
- Hídd ki párviadalra - villant rá a vállán át dühös gúnnyal Maksziminosz.
A gazdám a fejét lógatta:
- Már bizonyos, hogy besúgták neki a barbárok Vigilásznak a megjegyzését.
Edekon hazakísért bennünket, és Vigilásszal félrehúzódott.
Mit beszélgettek? Vigilász azt mondta, hogy Atillának a haragját Edekon csupán a szökevényekre magyarázza.
De látszott az arcán, hogy hazudik. A szeme csillogott, mint a rókáé. Néha gyorsan tett-vett mindent, néha maga elé bámult, és elfogyott a szín az arcából.
De ezt a színváltozást, ezt az idegenkedést csak én láttam meg rajta.
Egy óra múltával, éppen mikor ebédeltünk, két követ üget hozzánk Atillától. Az egyik egy bokros bajuszú öreg úr. Eszlász nevű. Szolga is kísérte vezeték lóval és egy málhás lóval. A király parancsát hozta, hogy Vigilász tüstént induljon vissza Konstantinápolyba, és szedje össze az ott maradt szökevényeket. Mi pedig várjunk, míg a hunok fővezére a kazároktól vissza nem érkezik. Mert ami ajándékot a fővezérnek hoztunk, vissza nem vihetjük, se másnak oda nem adhatjuk. Addig is szigorúan megtiltja Atilla, hogy római rabokat nem szabad kiváltanunk, hun rabszolgákat nem szabad vásárolnunk, egyáltalán nem szabad vennünk semmit se, csak eleséget.
Vigilász hát. abbahagyta az evést. Tüstént! - parancsolta Atilla, tehát tüstént. Ravasz, sovány arca szinte sápadt volt a zavartól. Sokat beszélt, és olyan kapkodással ült a lóra, mintha arról volna szó, hogy negyedórára, s meg kell fordulnia Konstantinápolyból.
Másnap fölkerekedett a hun tábor, s megindultunk mi is a táborral északnak.
Atilla a székhelyére indult, s útközben, amint mondották, feleségül vesz majd egy Écska nevű hun leányt.
A falunál, ahol a hun leány lakott, csakugyan megállapodott a sereg, de mi nem láthattuk a menyegzőt, mert Atilla azt parancsolta, hogy haladjunk tovább.
Három hun volt a vezetőnk.
Az egyikkel mindjárt az első nap beszédbe eredtem. Azt kérdeztem: nem tudja-e, mi történt Deéllel, a Csáth úr csatlósával.
- Tudom - felelte nyugodtan.
- Hát mi?
Vállat vont.
- Még aznap, mikor megérkezett, szárítóra tették.
- Micsoda szárítóra?
A hun nevetett:
- Ejnye no, beh nehézfejű vagy, hát hogyan szárítják a köcsögöt?
