28
28
Elmúlt a nyár.
A sátorok városa megváltozott. Minden sátor mellett szénaboglya, szalmakazal. A kazlak közé lóállást igazítottak. Oldalt vesszőfonás és semmi egyéb. Csak épp hogy az északi és keleti szél ne fújja a lovat. Még a sátorok is úgy álltak, hogy védjék a lovakat a szelektől.
Akkor aztán már a sátorokra is több került. A sátornyílást mindenütt lóbőr vagy tehénbőr lógta be. Nappal félreakasztották; éjjelre lebocsátották.
Az emberek is megváltoztak. A lobogós ing és gatya bozontos bőrruha alá került. Farkasbőr, medvebőr, szarvasbőr, borjúbőr, de mind szőrösen. A könnyű posztósüveg helyét is tornyos prémsüveg váltotta föl. A közrendi embereké bárányprémből való, a jómódúaké rókaprém, hódprém. Atilla süvege oroszlánsörényből készült. A fővezér és más előkelők medvekucsmát tettek föl. A gazdám is medvekucsmát viselt.
Csupán a rabszolgák jártak tovább is hajadonfőtt.
Én még mindig csatlósa voltam Csáthnak. Az istállóban való alvást megszoktam. Nehezen törődtem belé, s könnyeztem is néha miatta, de mikor az idő hidegre fordult, az állatok melege enyhítette az állapotomat.
Emőkét mindennap láttam. Rám se nézett. Csak néha, mikor tanúk nélkül találkoztunk, szólt egy-két szót hozzám, félvállról, hidegen, de mégiscsak szólott.
Egyszer azt kérdezte, hogy meg vagyok-e elégedve a sorsommal.
- Kisasszonyom - sóhajtottam -, én vagyok a föld legszerencsésebb boldogtalanja.
Az következett volna, hogy megkérdezze, miért mondom magamat szerencsésnek, és miért boldogtalannak. De ő ehelyett csak vállat vont:
- Késő bánat.
- Ha téged látlak - feleltem -, nem bánok én semmit.
- Tudod-e - mondotta fenyegetően -, hogy az életeddel játszol, semmiért?
- Neked semmi, nekem mindenem.
Haragos szemmel fordult el és ment tovább.
Egyszer a kert felől való ablakon könyökölt. Szürke őszi est volt. A hold akkor kelt. Arra mentem, és köszöntem neki:
- Jó estét kíván a te rabszolgád.
Rám nézett. Az arca nyugodt volt. Megálltam egy percre, hogy talán mond valamit, de nem mondott semmit. S nekem tovább kellett mennem, mert a szolgák megláthatták volna, hogy a kisasszony beszélget velem.
Egyszer meg ott ültem búsan az ajtó előtt. Annyira elmélyedtem a gondolataimban, hogy nem is figyeltem arra, kik járnak mellettem. Csak akkor pillantottam föl, mikor már ott állt, s a ruhája illata megérintett.
Vadmacskából készült prémköntös volt rajta. A fején ugyanolyan süveg.
A lovát várta.
Fölkeltem és meghajoltam.
Akkor szólott:
- Egészséges vagy-e?
- Köszönöm - bókoltam -, lélegző halott vagyok.
Többet nem beszéltünk.
Pedig én, amikor csak lehetett, mindig kerestem a fonalat, amely bevihetne a házba. A gyermekeknek szüntelen kedveskedtem: hol játékot csináltam nekik, hol virágot vagy gyümölcsöt vittem be. Csakhogy a többi rab éppúgy kedveskedett nekik, s a nők jobban értik a csirkenyelvet. Nő rabszolga pedig volt ott tíz is.
Csáthtal lehetett beszélnem, hiszen azért is tartott maga mellett, hogy gyönyörködjék bennem, mint valami köszörült kőben. Az ő rabja vagyok, tehát a műveltségem is az ő műveltsége. Hordozott magával, mint ahogy a láncait, gyűrűit viselte. Érezte, hogy érték vagyok, csak azt nem tudta, hogyan lehetne aranyra váltania.
Én hát kedves kutyája lettem. A rabszolgák látták, hogy nem rúg el magától, hát ők is más szemmel néztek már. Ha valami kérnivalójuk volt, rám bízták, s én ügyesen bele tudtam szőni a beszédembe a kívánságaikat. De a magam ügyeiben ostoba voltam és szerencsétlen. Hiába példálóztam neki, hogy az ebédlőjében nem okos rendben függenek a szőnyegek, hogy a kincseit, fegyvereit velem tisztíttassa. Megkérdezte, hogyan gondolom, aztán megtaníttatta velem másvalamelyik cselédjét.
Látszott rajta, hogy igen alkalmas csatlósnak tekint, s hogy minden tudomány érdekli. Bárhová ment, kísérnem kellett őt hajadonfőtt, nyergetlen lovon, és beszélnem kellett neki akármiről.
Elképzelhetetlenül tudatlan ember volt. Néha, mikor azt gondoltam, hogy ért, olyant kérdezett, hogy alig bírtam a kacagásomat elnyeldesni.
A tudatlansága arra vitt, hogy magam koholjak olykor tudományos tételeket, soha meg nem történt történelmet, nem létező országok és népek leírását.
Ő mind elhitte. A kutyafejű emberek, a fejetlen emberek, az egylábúak neki mind hihetők voltak.
De ez tartotta bennem az életet, a lelki fensőségnek ez a folytonos érzése. Máskülönben megölt volna a szomorúság.
Különösen búsított, hogy a ruhám szakadozik.
Nem annyira a hidegtől féltem, mint inkább Emőke látásától.
Az udvari rabszolgák - vagy ahogy ők mondják: külső rabok - mind hajadonfőtt és rongyos, piszkos ruhában jártak. A ruhát olykor csak a szíj tartotta össze a derekukon. Csak néha mosdottak és fésülködtek. A hajuk, szakálluk mindig torzas-borzas volt.
Én időnként megmostam magam a ruháimat, s megvarrtam, ha elszakadt. Rendesen mosdottam és fésülködtem. De még mindig a római ruha volt rajtam, és a sarum annyira szétfeslett, hogy pirulva néztem a lábamra.
Már szégyenkeztem Emőke előtt. Ha jönni láttam, elbújtam előle, vagy hátat fordítottam. Reszkettem egy pillantásáért, s mégis kerültem, hogy ne lásson.
Mikor az első hó leesett, dideregve lovagoltam a gazdám mellett. A kezem kék volt, s az orrom vörös. Érezhette, hogy erőltetve jön belőlem a szó.
- Ördög a bőrödbe! - koffogott rám. - Mit vacogsz, mit dideregsz? Mért nem kérsz ruhát Csokonától? Hiszen meggebedsz ebben a hidegben.
- Ó, uram - feleltem búsan -, az öreg Csokona olyan ronda ruhákat osztott széjjel, hogy attól tartottam, ha felveszem magamra, megszólnak téged a ruhám miatt.
Csáth dühösen csapott a kardjára:
- Ki mer énrólam rosszat beszélni? Senki se jártatja a rabját selyemben!
Mégis, mikor hazaérkeztünk, Csáth fölhítt, és maga szórta szét a ruháit, hogy válasszon belőlük reám valót.
Már régen óhajtkoztam, hogy hun ruhám legyen. Hun akartam lenni Ha hun vagyok, egy lépéssel közelebb vagyok Emőkéhez. De máskülönben is tetszett már nekem a hun viselet: a fehér ing, gatya, sastollas süveg, a lóháton járás. Csak az őszi viselet nem tetszett még. Az emberek olyanok, mintha valami rokonságban volnának az állatokkal; lovon ülő medvék.
Csáth sok fújás és káromkodás között kiválasztott egy rókabőr nadrágot, farkasbőr köntöst és borjúbőr csizmát.
Az asszony pörölt vele.
- Megbolondultál-e - mondotta -, hogy jó ruhát adsz ennek a rabnak?
- Csiba! - mordult rá Csáth olyan hangon, aminőt úri körökben nemigen hallottam.
Az asszony elkotródott.
A ruha csakugyan díszes volt. A köntöst oroszlánkörmös aranyláncok fogták össze. Persze azokat Csáth lemetélte, s nekem apró szíjakat adott. De azért szép köntös volt. Csak oldalt látszott valamelyes kis molyrágás. A nadrágnak se volt más hibája, csak egy kis kopás hátul, de azt a köntös eltakarta.
- Uram - hálálkodtam farizeusképpel -, nem érdemlem én ezt, talán hitványabb ruha is akad itten.
- Ennél hitványabb nem akad - morgotta. - Süveget is adnék, de akkor úrnak néznek, hát azt nem adok. Hanem ha fázik a fejed, kösd be kendővel, mint a többi.
De a ruháért szívem szavával hálálkodtam. Ha meglát Emőke! - ez volt a legnagyobb örömem.
Bezzeg leestem hamar az egemből! Mikor a ruhát fölpróbáltam, akkor láttam, hogy Csáth sokkal szélesebb és magasabb testű, mint én. Bő volt minden. Úgy álltam a köntösben, mint a két lábra emelkedő medve. Szíjjal kötöttem aztán át a derekamat.
A nőcselédek kacagtak, mikor az öltözőből kimásztam. Maga Csáth is röhögött. Előkiáltotta a házbelieket is. Az asszony is nevetett. De csak Emőke ne nevetett volna!
Erőlködtem, hogy én is nevessek, de a szememet elöntötte a könny. Szerettem volna leszórni az állatbőrt, s elbujdosni a világba. De a határszéli keresztre még emlékeztem.
- Uram - szólaltam meg egyszer, hogy jókedvében láttam -, annyi a szűcs a táborban, nem lehetne ezen a ruhán igazíttatni?
- Hova gondolsz - ütközött a szavamba -, azt véled-e, hogy én minden esztendőben más és más ruhát adok? Nőhetsz, vastagodhatsz: holtodiglan viseled ezt, görög.
Mikor aztán a tél megszigorodott, akkor láttam, hogy miért viselnek a hunok szőrös ruhát. Hát bizony nem egyébért, hanem hogy szőrrel befelé fordíthassák.
Tűz mindig égdegél a sátorban, de csak főzésre-sütésre való az. Az emberek künn csoportoznak télidőben is. A lovakon is takaró. Ha csikorgós az idő, kesztyűt is öltenek. A süveget levonják a fülükre. Nincs olyan hidege a télnek, amely a prémes ruhát által bírná járni.
De télen a nők is más ruhában járnak. Az úri nők fejéről a fátyol eltűnt. Prémes süveget viselnek ők is. Csizmájuk puha nyúlbőr vagy macskabőr, térden fölül érő. Köntösük olyan, mint a férfiaké, csakhogy hosszabb és finomabb. És hát a ruhájuk belső préme nyest- és menyétprémek.
Az én hajam megnőtt, vállig ért már. Száraz hidegben nem is igen fáztam, de mikor hó esett, jéggé fagyott olykor a hajamon.
A befordított prémes ruha azonban kellemesen melegített.
Atillához majdnem minden héten érkezett valami követség. Néha királyok is jöttek látogatóba. Persze nem olyan márványkirályok, mint a római császárok, hanem zsíros képű barbár királyok, akik sátorban laknak, s fél mázsa aranyat zörgetnek magukon. Műveletlenek, de méltóságosak. A puhaságot nem ismerik, hát nem is keresik. Atillát maguk vállalják feljebbvalójuknak.
Hát olyankor, mikor királyi látogató érkezett, nagy zengő-bongó vacsora volt a palotában, s reggel felé az uramat többnyire másodmagammal vezettem haza. A hunok veszettül ittak. Azt mondják: néha Atilla maga is jókedvű volt.
Lakodalom is zajlott, hat is olykor egy nap. A nép muzsika mellett táncolt és ivott. Egyszer nálunk is azt beszélték a szolgák, hogy Emőke férjhez megyen, s hogy Aladár királyfi veszi el. De nem lett belőle semmi. A királyfi egy közrendű hunnak a leányát vette feleségül. Láttam a leányt. Nem volt olyan szép, mint Emőke.
Azokat a napokat sem kívánom vissza.
