29
29
Akkor már, ha ebédre ment a gazdám Atillához, nem ácsorogtam a palota előtt. Tudtam, hogy napnyugta előtt nem tér haza. Ha pedig a fővezérnél ebédel, akkor csak éjfél felé kell eléje mennem. Hát az olyan délutánokon betelepedtem a konyhába.
Széles, nagy tűzhely volt ott az egyik sarokban, üstök és kondérok forralására való, alig arasznyi magas. Nagy hasábfákkal tüzeltek ott télen, s délutánonként jó volt ott ülni a meleg kövön, s bámulni a tüzet.
A téli hosszú estéken néha tízen is ültünk a tűz körül. Csikósok, gulyások is, akik behúzódtak az állatokkal együtt a mezőről, hun nemzetbeli szabad szolgák meg én és Csokona, az öreg kulcsár. Néztük a tüzet. A hunoknak valami áhítatos mulatsága az. Nyári estéken is tüzet raknak a mezőn, és bámulják álmatag szemmel.
Egyszer magam ültem ott. A nők mostak aznap, s a padláson terítgettek. Az idő napalkonyat felé járt, s künn dara esett.
A konyhába benyitott Dzsidzsia, és rám villantotta fekete, mosolygó két szemét.
- Zéta bácsi - prütyögte -, örülök, hogy itt talállak.
Leült mellém, s a kezét a parázs fölé nyújtotta:
- Olyan ritkán találkozhatunk - csevegett tovább -, pedig sokat szeretnék veled beszélni. Mert az én anyám is római alattvaló volt, és gondolnád-e azt, hogy én már tizennégy éves vagyok?
Nem gondoltam. De nem is érdekelt.
A leány nem látszott tizenhárom évesnek se. Semmi leányi nem volt rajta: mintha szoknyában járó fiú volna, száraz képű és kedvetlen. De ha engem látott, mindig mosolygott és köszönt. Nem szerettem. Ha ő nem volna a világon, talán rám bíznák a gyermekeket!
- Mert onnan számítjuk - folytatta -, hogy a kisasszony akkor született, amikor Átillát fejedelemmé választották. Én meg utána két évre. Nézd ezt a menyétbélésű kabátkát: alig kopottas, ma adta a kisasszonyom.
Fölkelt, és ivott a cselédek korsójából. Azután ismét letelepedett, valamivel közelebb, s úgy ült, hogy szembefordult velem. Emőkének a múlt heti kabátja volt rajta, de a lába szára meztelen, s vörös a hidegtől.
- A gyermekek alszanak - csevegett jókedvűen -, a kisasszony a palotában van. Táncolnak ma.
Aztán nem tudom, még miket beszélt. A szeme szüntelen rajtam bolygott. Egyszer megint közelebb ült, és hozzám hajolt, mintha a vállamra akarná hajtani a fejét.
- Eredj innen - mordultam reá.
Ijedten kelt föl, és zavarodottan veregette a ruhájáról a hamut. Aztán szomorúan tekintett reám. Sóhajtott.
És kiszégyenkedett a konyhából.
