31
31
Mikor felocsúdtam, látom, hogy szoknyák lógnak a szögön: a szakácsasszony kamrájában vagyok.
Nők állnak körül. Az egyik az ágy lábára borulva sírdogál.
Megismertem, hogy Dzsidzsia.
A többi nő arca is könnyes volt. Azt gondolták, hogy meghaltam.
De amint megmozdult a szemem, ők is megmozdultak.
- Él - rikoltotta Rába asszony -, vizet hozzatok!
Lehúzta rólam a köntöst, és az ölébe fogta a fejemet. Mostak.
Hogy mekkora a sebem, s mi történt velem, nem tudtam, csak a dézsába csurgó vízen láttam, hogy olyan, mint a vörös bor.
Később egy táltos lépett be. Bial táltos, sárga szemöldökű jó ember. Fakérget, földet és háncsot hozott. A karomat beillesztette a fakéregbe. A földdel körültapasztotta, azután úgy körülkötötte hánccsal, hogy csoda volt nézni.
Dzsidzsia ott könnyezett.
- Ugyan ne picsogj itt - szólt rá a táltos -, nem hótt ez, hogy siratni kölljön.
Lenyírta a hajamat, és bekötötte a fejemet is valami agyaggal.
Mikor kiment, behallatszott a deszkafalon át, hogyan vigasztalja a cselédeket:
- Ezt hát jól megporhanyították. Csuda, ha még egyszer lábra állhat.
Orrhangon fufnyázott, s valami fitymálást éreztem mindig a hangjában.
Később ismertem meg azt az embert, hogy micsoda becsületes lélek.
A seb okozta-e vagy az a sötétség, amely a lelkemre borult, érzéketlen voltam, mint a kő.
Rába asszony másutt keresett tanyát. És a cselédek fölváltva ápoltak.
A cselédek... Itt meg kell állanom. Azok a cselédek mind rabok voltak, csak a csikós, gulyás, kanásznép között akadt egy-egy nyomorodott kezű vagy harcokra más okokon nem alkalmas hun, meg a két ajtónálló volt hun, az egyik a vastag derekú Uzura, a másik az óriástermetű, de gyermekhangú Ladán.
Én azokkal nemigen beszéltem, azután se, mikor már összeszoktak velem. Nekem az ember a betűismeretnél kezdődött. Aki nem olvasta Platót vagy legalábbis Vergiliust, az énelőttem állat volt.
Hát biz azok hírét se hallották Platónak s még kevésbé Vergiliusnak. Emberarcú állatok voltak. Gondolataik csak a napi dolgaikon forogtak meg egymás személye körül.
Megvetettem őket. A gazdámat is.
Csak az egy Emőke volt, akivel nem bírtam leszámolni.
Sokszor mondottam magamban:
"Ez is csak olyan állat, mint a többi, csupán hogy szép formában került elő a teremtés műhelyéből. De hát láttam már én szép formákat sokszor; sőt ha a márványba faragott nőben egyesül a női szépség mindenfélesége, akkor még szebbet is láttam."
Sokszor eltűnődtem, hogy mi is van azon az arcon, amely engem így elbűvölt. Részekre szedtem gondolatban: hát hús, bőr, bőr - semmi. Aki először tekint reá, nem marad rajta a tekintete. Hanem ha a szavát hallja, azt a különös zenés hangot, az már megfogja. Abban a pillanatban széppé válik az az arc s a női teremtés. S azontúl, ha hallgat is, szép marad, a szépségnek csodája marad. A szemöldöke olyan szép, olyan szokatlan szép vonalú, s hogy a szeme olyan tiszta tükrű, álmodozó. De hát mi a szemöldök is? Csak szőr, szőr... S mégis mintha nem is földi teremtés volna, hanem valami szebb világból ideszármázott. Aztán ha nem is jártas a tudományokban, lám, a galamb sem ismeri az ábécét, mégis kedves. Galambot ha fogunk, meg nem állhatjuk, hogy meg ne csókoljuk.
De azért a többire úgy néztem, ahogy juhász néz a szamaraira, birkáira, kutyáira.
Akkor láttam, mennyire nem ismeri az ember az embert!
A nők valamennyien érdeklődtek irántam. Mintha testvérük volnék. Egy pillantásom elég volt, hogy tudják, mikor kívánok vizet, mikor ételt, mikor csendességet.
Azt is gondoltam, hogy talán mégis úrnak éreznek ezek engem, s kénytelenül is hódolnak az én műveltségemnek.
Nem: szenvedő voltam, csak a szenvedőt látták bennem.
Nem tudtam, mekkora a zúzódás a fejemen, de nagy lehetett, mert fölemelni nem bírtam. Mintha mérhetetlen nagy hegy volna. S mintha akkora tüzes folyó hömpölyögne benne, mint a Duna! Vagy mintha én hányódnék forró nagy hullámokon, amelyek jönnek szélesen, s fölemelnek meg alábocsátnak, s megint fölemelnek.
Meddig feküdtem így, nem tudom. Egyszer csak elmúlt a nagy hányódás, és fölnyitottam a szememet. A szobában nem volt más, csak Kopi. Akkor tett be vizet. Ahogy megfordult, s látta, hogy rajta a szemem, megszólított:
- No, hál'istennek!
- Kopi - rebegtem -, a kis Tollas Ördög... él-e?
- Él hát, hogyne élne.
- Adtok neki ennie?
- Adunk hát, hogyne adnánk.
- Hozd be, kérlek.
Ma is különös nekem, hogy az a tyúk jutott először eszembe. Örültem, mikor megláttam, s mintha testvérem volna, úgy szólítottam meg:
- Ördög! Ördög!
A tyúk rettenetesen meg volt ijedve, mikor hozták, de a szavamra azonnal lecsillapult. Mellém ült s nézett - fél arccal, jobb szemmel, bal szemmel, ahogy a tyúkféle szokott -, s boldogan káricált. Látszott rajta, hogy megismer. Beszélgettünk, mint mikor egészséges voltam.
Elkérdeztem:
- Kapsz-é eleget, öreg? Vágnak-e azok a cudar tyúkok? Ott hálsz-e még az ágyam alatt?
Ő mindenre felelt a maga tyúknyelvén:
- Ká-ká-ká...
Sokat aludtam a napokban. Ha egy-egy órát ébren voltam is, megint csak elszenderedtem, mint a csecsemők.
Egyszer, hogy megébredek, valami kellemes hűvösséget érzek a homlokomon. Ahogy fölnyitom a szememet, látom, hogy Emőke ül mellettem, s az ő keze az a kellemes.
Mellette Dzsidzsia áll. Halkan beszélgetnek. A hólyagablak napfénytől sárga. A szoba világos.
Amint azonban az én nyitott szememet látja, elvonja kezét, fölkel.
- Ne menj el - rebegtem -, maradj még, szép álom!
Habozva nézett reám, aztán Dzsidzsiához fordult.
- Eredj - mondotta -, hozd tele a tálat friss vízzel.
És visszaült a székre.
- Jobban vagy? - kérdezte jólelkűen. - Aggódtunk, hogy meghalsz.
- Ha téged látlak, nem vagyok beteg. Úgy érzem, mintha május volna körülöttem, s te egy szál nárcisz volnál a virágzó nárciszok közül, leánnyá vált nárcisz. És mikor a te szavadat hallom, mintha angyaléneket hallanék.
Gondolkozva nézett reám, aztán behunyta egy percre a szemét.
- Apám is sajnált, Tudod, hogy hirtelen ember. Mért mondtad meg, hogy te hamisítottad a levelet? Néha bölcsebb vagy a táltosoknál, néha meg olyan gyermek vagy, hogy nem bíznék rád egy tejesbögrét.
- Hazudni nem tanultam.
- Ez a baj. A hazugság magunk védelme. Kell. A férfi fegyvert visel az oldalán, a nő és a rabszolga hazugságot. A mi pajzsunk a hazugság. Mondtad volna, hogy részeg volt a gazdád, mikor apámnak ajándékozott: mikorra kijózanult, te már messze jártál.
Hallgatódzott, aztán susogva szólott:
- Bort küldök neked. Idd, hogy meggyógyulj. Akkor aztán: ígérd meg nekem, hogy hazamégy. Apám elbocsát. Váltságdíj nélkül bocsát el. Már meg is izente Priszkosznak.
- Nem megyek haza.
- Nem mégy haza?
- Nem. Nem bánom, akármennyit kell is szenvednem. Nem élhetek úgy, hogy téged ne lássalak.
És könnyek csordultak ki a szememből.
Kedvetlenül bámult reám.
- De hát, te őrült! Nem tudod azt, hogy...
- De tudom.
- Ha egy óvatlan pillantásodat elfogják, a következő órában rettenetes halállal ölet meg az apám.
- Azt is tudom.
- És én nem jogosítottalak téged arra, hogy bármi bizakodással is...
- Nem jogosítottál, de meg sem tilthatod. Rab vagyok: nyársba húzathattok, keresztre feszíthettek, amikor akartok. De azt meg nem tilthatja nekem semmi hatalom, hogy azt ne álmodjam, amit álmodom.
Bámult. A szeme elnedvesült.
- És ha kérlek, hogy menj el, ha én kérlek?
- Mért kérnél arra? Terhedre én soha nem leszek. Ha csak az árnyékodat látom is, boldog vagyok. Ha a ruhád a szegen függ, én titkon megsimítom. Ha a poharadban víz marad, én iszom meg. S az a víz nekem édes, mint a pogány istenek nektárja. Tudom, tudom, hogy nem lehetsz enyém soha. De csak azt mondd meg, azt az egyet: te adtad-e a rózsát?
Elkomolyodott. A fejét rázta.
Én azonban tovább könyörögtem:
- Miért tagadod? Téged az igaz szó semmire nem kötelez. Engem azonban boldogítana.
A fejét rázta:
- Nem én adtam.
Dzsidzsia belépett. Vizes kendőt borított homlokomra.
Mikorra a kendőt elhelyezte, Emőke már nem volt a szobában.
