30
30
Egy decemberi délelőttön görög köntösű lovasok állítanak be az udvarunkba. Az egyikben megismerem Vigilásznak a betegágyban nőtt fiát, a másikban Nómusz patríciust, aki a császárhoz szokott járni.
Csáth aludt még akkor. Én a kapu eresze alatt guggoltam. Nagy szemű hópihék szállongtak.
Ahogy a görögöket megláttam, egyszerre elfűtött a meleg: szentséges Isten, ha Priszkosz belép!... Megöl a szégyen!
Három szolga is volt velük meg egy tolmács. Valamennyiüket ismertem látásból.
- Itthon-e a gazda? - kérdezte a tolmács hunul.
- Itthon - feleltem szintén hunul.
És csodálkoztam, hogy nem ismernek reám.
Egy cseléd bejelentette őket. Fölmentek. Ajándékot vittek egy kis ládában, s körülbelül negyedóráig időztek Csáthnál.
Én csak főttem a kapu alatt, főttem, kábuldoztam.
Végre megszólítottam az egyik szolgát görögül:
- Vagytok-e sokan?
- Vagyunk jócskán - felelte meglepődve.
- Micsoda urak jöttek?
- Anatóliusz úr és Námusz úr meg egy írástudó meg a tolmács.
- Maksziminosz úr nem jött el?
- Nem.
- Hát Priszkosz úr?
- Ő se.
Megkönnyebbülten lélegzettem. Egyszerre megegyenesült a derekam. Vallató hangon folytattam:
- Hát Krizafiosz úrnak a feje?
- Krizafiosz úrnak a feje?
- Az: a feje. Hol a feje?
- Hol volna? A nyakán.
- Akkor baj lesz.
- Ahol arany van, nincs baj. Hoztunk. Három láda arany van velünk. Talán csak fölér egy embernek a fejével?
Azután ők kérdezősködtek, hogy ki vagyok. Pedig gyakran láthattak Konstantinápolyban.
A ruhám változtatott-e el, vagy hogy a bajuszom és szakállam az utóbbi hónapokban erősen kimohodzott, nem tudom. Elhárítottam a kíváncsiságukat:
- Most nincs időm: hosszú lenne elbeszélnem a történetemet. Majd alkalommal.
Alighogy eltávoznak, hívat a gazdám, hogy fussak át a királyi palotába, szóljak Konstantinosz ravónak: jöjjön át mindjárást.
Látom, hogy levél van az asztalán, s még a pecsét sincs feltörve.
No, énbennem is megszeppen a hogy vagy.
- Uram - készségeskedek -, ha kívánod, hogy elolvassam a levelet...
- Nem - feleli hidegen -, ezt Priszkosz küldi. Hátha rólad is van benne szó.
Fordultam. Tértem vissza a ravóval.
- Uram - könyörögtem neki az úton -, ha rólam is van szó a levélben, hagyd ki, kérlek. Emberek vagyunk...
- Bajos, bajos - mondotta a fejét rázva -, a gazdád mással is elolvastatja a levelet: lehetetlen.
No, kutyául voltam.
- Maradj te is - intett vissza a fejével a gazdám -, hátha olyasmi van a levélben, amire a te magyarázatod is kellő.
Fölszakította a levelet, s odaadta Konstantinosznak:
- Olvasd.
Az a Konstantinosz római eredetű ember volt. Ösztövér kis barna legény, de eszes, mint a kígyó, és hideg, mint a teknősbéka. Még Aéciusz ajándékozta Atillának.
Végigpillantott a levélen, s olvasta a görög szavakat hunul:
Tisztelt Uram.
Kívánok neked minden jót Istentől. Azért háborgatlak ezen alázatos írásommal, mert az én kedves szolgám, Zéta, elhagyott engem, és hozzátok utazott. Mind e napig vissza nem tért.
Én ezt a fiút gyermekkorától fogva neveltem s tanítottam. Az volt vele a célom, hogy a császári palotában szerzek neki hivatalt, amit meg is érdemel, mert az elméje kitűnő, s becsületessége páratlan.
De annak a szerencsétlen fiúnak valami megzavarta az eszét. Elszökött tőlem, s most valahol Átilla országában kóborol.
Kérlek, kerestesd öt meg, és küldd vissza ezekkel a követekkel. Ha pedig valaki elfogta volna, s rabságban sínylődne, izend meg: kinél van, s hogy mennyiért válthatom ki. Ha nem nagy a váltság, mindent megteszek érte, amit csak tehetek.
A követek egy aranyozott ezüstből való vázát visznek neked. Az én csekély ajándékom ez.
Fogadd szívesen.
Tisztelő szolgád:
Priszkosz rhetor
Csáth elkerekült szemmel nézett rám. A felesége a vázát forgatta az ablaknál. Emőke végighallgatta a levelet, és átfutott a másik szobába.
- Nem értem - mordult meg Csáth -, nem értem. Olvasd még egyszer, ravó.
A ravó megint elkezdte elejéről:
- Tisztelt Uram.
- Nem értem! - bosszankodott Csáth, s vonogatta bozontos szemöldökét. A mellében mintha szélvész volna belezárva, úgy fuvallt az orrán át.
- Avagy nem Priszkosz maga ajándékozott-e téged nekem? Hiszen levelet is írt! Hé, anyjuk, keresd csak elő azt a levelet! Vékony, sárgás, kisfajta. Ott van a gerenda alatt az öregházba.
Az asszony is gyanakvón nézett, és sietten csoszogott el a levélért. Hallottam a padló halk ropogását a szomszéd szobában. No, kutyám: itt se be, se ki!
- Uram - szólaltam meg, mintha valami nagy kő alá szorultan szólanék -, vallomással tartozom neked. Azt a levelet nem Priszkosz írta, nem: én írtam.
Csáth rám meredt:
- Te írtad?
- Én.
- Hát az a levél hamis volt?
- Nem tagadom.
Elfelejtettem, hogy barbárral beszélek, s nem művelt emberrel.
Csáthban egyszerre megbődült az állat. Nem várt magyarázatot. Csak azt látta, meg mertem csalni.
Fölkapta a széket.
- Gazember! - ordította olyan hangon, hogy a faház reszketett belé. - Hej, kutya gazember!...
És megfordította a széket a feje fölött.
Én csak a karomat emelhettem föl védelmemre. De a rettenetes csapástól a karom leroppant, lelettyent - eltörött. A szék is eltörött. Csáth kezében csak a székláb maradt.
Azzal is úgy sújtott főbe, hogy világomat vesztve terültem el a szőnyegen.
