38
38
A hadsereg fele átköltözött a Dunán. Elszéledtek, mint az árvíz. És így kétfelé váltan haladtunk északnak, azután meg nyugotnak. A Duna déli partján Atilla vitte a had felét, az északi parton Csáth fővezér.
Az én uram Atilla kíséretében utazott. A fővezérrel nem találkoztunk előbb, csak mikor már kitavaszodott - a Duna forrásánál, vad, erdős vidéken. De még mindig Atilla birodalmában jártunk. A Volgától a Rajnáig terjedt Atilla birodalma: maga sem ismeri földjét, népeit, királyait. De mégis az övé az a rengeteg terület: egy szavára mozdul minden népe és királya, s hozza kardját és vérét: követi, amerre ő megyen.
Egy délelőttön Atilla két ravója között lovagolok. Ména-Ságh az egyik, Csege a másik. Az a két ravó szolga létemre is szívesen beszélgetett velem mindig, s én meg az út unalmait szívesen enyhítettem a velük való társalgással. Ména-Ságh negyvenöt éves, szakállas ember, gyulladásos szemű és kopasz, a fehér hunok közül való. Csege olyan korú ember, mint én, szintén fehér hun származású, vastag nyakú és széjjel-kancsal fiatalember. Gyermekkorában rabságba került, római rabságba, s ott tanulta meg az írást.
Kérdezgettem őket:
- Nem mondhatnátok-e meg, uraim, hogy miért nem visz bennünket Átilla toronyiránt Rómának?
- Azért - pislogott Ména-Ságh -, mert okos ember.
És elmosolyodott, hogy megütközve néztem reá.
- Nono - mentegetőzött -, hiszen nem kisebbítésedre mondom. De hát te ezt nem értheted. A nagyvilág ügyei bonyodalmasak.
- Megérteném, ha megmondanád.
- Megmondanám, ha tudnám.
- Hát akkor honnan szedted, hogy azért megyünk nyugotnak, mert Átilla okos ember?
Pislogott. A szemöldökét mozgatta:
- Átilla még eddig soha balgatagul nem cselekedett. Tehát ha olyat cselekszik is, amit mink nem értünk, bizonyos, hogy akkor is okosan cselekszik.
- Istenről mondják ezt a papok.
- Ő is isten: földi isten. Csatát ő soha nem veszít, javakat soha nem ejt ki a markából, és a népet egyben tartja.
- Nem is ember ez - lelkesedett Csege -, halandó isten itt közöttünk!
Vállat vontam:
- Halandó isten? Isteni halandónak mondtad volna inkább.
Csege rám nézett a felőlem való szemével.
- Te tán nem tartod nagynak?
- Átillát? Hogyne. De a legendák aureolája csak a holt hősök fején tündököl.
- Tündököl Átillának máris - szólalt meg ismét Ména-Ságh. - Hát elmondom, amint gondolom, hogy mi lehet a szándéka Átillának.
Darabig csak pislogott, de aztán mégis nyilatkozott:
- Ő most nyugotnak indul, mert a római birodalomnak ott a határa. Európát csupa apró nép lakja. Többnyire vándornépek. Azok ennek a rengeteg hadnak úgyis hívei. Ha nem hívei, rendre meghódolnak. Amelyik nem hódol, megsemmisül.
- Ne is mondd tovább, uram, már értelek.
- No, hát megyünk, mint a hógörgeteg. Mikor már annyira megnövekedtünk, hogy jobban nem lehet, le délnek fordulunk: elzúzzuk a nagy római birodalmat.
- Az lesz a temetés, minőt a világ még nem látott - lobogott Csege.
- A civilizáció temetése - rebegtem szinte dideregve.
- Megújulása - komolyodott Ména-Ságh. - Nézd a mezőn azokat a kerek sötétzöld foltokat. Pásztortüzek helyei azok. A tűz elhamvadása után kopárság, az új tavaszban új élet.
Elgondolkodva léptetett. Nem is beszélt többet. Helyette Csege szólalt meg:
- Csak az az Aéciusz ne volna a világon. Attól mégis... tartok. Ha szembe mer velünk szállani...
- Átilla ellen az sem állhat meg - feleltem zúgó fejjel.
- Deiszen az fene legény. Átillának gyermekkori barátja. Átilla gyermekkorában volt túsz őnáluk. Aéciusz meg suhanc korában volt túsz a hunoknál. Együtt mulatta át az ifjúságát is Átillával. Ismeri az a hun fortélyokat valamennyit. Hiszen egyszer maga is vezérelte őket egy hadjáratban. Győzött.
Csáth előttünk lovagolt. Hátranézett. Megcsaptam a lovamat, de intett, hogy maradjak. S megvárt bennünket, hozzánk csatlakozott:
- Mit beszélgettek?
Csege röviden elmondta.
- Jól pedzed - felelte Csáth. - Átillának csakugyan az a célja, hogy a germánokat, kvádokat, svábokat, frankokat, burgundokat, meg tudom is én, kiket a sereghez csatolja. De legfőképpen, hogy a vízigótokat nyerje meg. Vagy hogy megtörje a kutyákat, ha nem hajlanak. Nagy nép az és erős. Az alánok másik fele is nagy. A frankok se kutyák. Ha azok hárman nem hozzánk csatlakoznak, hanem a római hadsereghez, Aéciusz szembeszállhat velünk.
- Velünk-e - kiáltottam csodálkozva -, ezzel a néppé vált tengerrel?! Én azt mondanám, uram, hogy ha azok az emberek mind szembejönnének, akik csak élnek a világon, s utánuk meg azok jönnének, akik már régen meghaltak, de erre az alkalomra föltámadnának, ezt a hadat akkor se lehetne meggyőzniük.
Csáth tetszéssel nézett rám.
- Ezt elmondom Átillának - nevetett csillogó szemmel. - "Ha azok mind..." Hogy mondtad?
És elnyargalt.
Ruszti csatlakozott hozzánk, a szeplős-szőke főravó.
- Mit hallott itt Csáth? - kérdezte kíváncsian.
Csege elmondta a beszélgetésünket.
Ruszti komolyan hallgatta. S az a fanyar mosolygás játszotta át az arcát, amely a hideg talpú emberek vidámsága.
- Uram - mondottam a mosolygásán megbátorodva -, ha olyan veszedelmes ember az az Aéciusz, nem lehetett volna-e hadüzenet helyett azt írni a rómaiaknak, hogy nem ellenük megyünk, hanem más népek ellen? Akkor Aéciusz otthon maradt volna.
- A gondolatod későn született - felelte Ruszti -, Átilla fejében hamarabb.
- Baj, ha nem idejekorán.
- De idejekorán. Mielőtt indultunk volna, megírtuk Rómának, hogy nem az ő birodalmuk ellen megyünk, hanem a vízigótok ellen. A levelet én írtam, de különben se titok. A vízigótok Átilla alattvalói volnának igazság szerint, de nem akartak adót fizetni: megszöktek. Galliába húzódtak. Azoknak a megbüntetésére megyünk. Így tudják Rómában.
- De hát akkor miért áll elő Aéciusz?
Ruszti mosolygott:
- Miért? Azért, mert azoknak is van eszük. Ha Átilla egyet köhint, akkor is a fejükre rántják a pajzsot, mert azt hiszik, hogy tüzet köp rájuk. A félénk ember, édes barátom, kígyónak nevezi a mákos rétest is.
- És ha megverjük Aéciuszt, mi következik?
- Róma.
- És Róma után?
- Konstantinápoly.
- Aztán mind a világ!
- Nem. Országot alapítunk. A kardunk csak arra való lesz, hogy az adófizető népek lássák.
- Átilla marad-e békén? Ki hiszi el az oroszlánnak, hogy eztán csak fűvel él?
- Átilla nem vérengző. Csalódol, ha azt véled. Nem emlékszel-e rá, hogy alig egy éve mért jártak a követeink Theodóziusznál? A Duna melléki kereskedelem végett.
- Csak nem ül tán Átilla örökké a Tisza mellett?
- Sőt éppen. Nem költözik az be egyik császárnak a palotájába se. Ha éppen kívánja a császári márványpalotákat, hát szekerekre rakatja, s elhozatja a Tisza mellé.
- Nem értem.
- A mi népünk csak füves helyen élhet. A világon nincs annyi jó legelő egyvégtében, mint a Tisza s a Duna körül.
Hargita intett neki, egy ötvenéves hun főúr, aki mindig haragosan nézett mindenkire, de nem haragudott soha senkire, csak a szeme állása volt olyan. Ruszti hozzászöktette a lovát.
Ketten maradtunk Csegével. Hallgatagon léptettünk egymás mellett. Hallom, hogy nagyot sóhajt.
- Kihez szállt ez a sóhajtás? - kérdeztem tréfásan.
Elmosolyodik:
- Megmondom. Neked megmondom, mert ösmered. Egy szép fehér lány az. A legszebb női szem tulajdonosa. Miatta megyek én a hadba, s legalább tíz embert jegyeztetek a ravókkal.
Olyan rossz érzés viszolgott át rajtam, hogy alig bírtam mozdítani a nyelvemet.
- Ki az a leány?
- Ösmered. Hej, ösmered te! Be sokszor néztem reád irigységgel, mikor ott láttalak az ajtaja előtt.
- Dzsidzsia!
- Ugyan no! Hiszen az gyerek még. Meg aztán olyan rongy kis pesztráért nem gondolod tán, hogy a halál piacára viszem a bőrömet?
- Emő?
Máig is bámulom magamat: micsoda nyugodt színnel mondtam ki ezt a nevet, pedig az ég is elfeketült fölöttem. Temetővé sötétült a világ.
- Hát ő - mondta melegen.
Nem mertem ránézni. Éreztem, hogy sápadt vagyok. Az a pillanat elég volt arra, hogy meggyűlöljem azt az embert. A markom a tőrömre szorult: beledöföm! Bele, a disznó kancsalba!
De nem döftem bele. Sőt mosolyogva fordultam hozzá, ahogy mellettem lovagolt, tréfásan rácsaptam a hátára a pálcámmal:
- Ej, ej, gonosz kópé, hát olyan nagy kisasszonyokra kancsalogsz te? Talán már meg is ígérted neki?...
- No, nem egészen - felelte fontoskodón -, tudod, magunkszőrű legény nemigen ugrálhat az olyan kisasszonyok körül. Hanem arra való a háború, hogy ki-ki megmutassa a virtusát, ha van. A hunok nem az apák érdemét nézik, hanem kinek-kinek a magáét. Te is harcolsz?
- Lehet. A gazdámat kísérem.
- Hát csak arra vigyázz, hogy mikor csapatos ütközetben vágsz embert, a szomszédodnak kiáltsd meg: látta-e? Amikor meg szétszóródik a had, s ki-ki megválasztja a maga ellenfelét, csak a fejire dolgozz a kutyának: nyesd le, és akaszd a nyergedre. Nem is szükséges a ravók elé vinned, vidd a gazdádnak: ha a főurak látják, jobb.
Mindezt tudtam már, de csak hadd fecsegjen. Összeszedelőzködök addig, s a nyugalom színe alá szoríthatom a lelkem háborgását.
- És a lány is beleegyezett? - kérdeztem a lovam nyakát veregetve, oly unatkozón, mintha azt kérdeztem volna, hogy mennyi a tarhonya a ravók szekerén. - Beleegyezett?
- A lány? Hát hogyne! - felelte vidáman.
Éreztem a hangján, hogy hazudik, de az ilyen ügyekben a hazugság is vért fakaszt.
Nyugodt színnel firtattam tovább:
- De hát hol találkoztatok? Érdekes! Nem is gondoltam rólad, hogy ilyen nagy kópé vagy!
- Hát... mikor hol - felelte kitérően.
- És hogy kezdődött?
- Hogy kezdődött? Voltaképpen sehogy. Más fiataloknál holmi vallomások járnak elöl, mink már szerettük egymást, mielőtt beszéltünk volna egymással. Mert a leánynép, hej, okos az ilyesmiben: csak rád néz, és kilátja a szemedből minden titkodat.
- Mégis hát: hol beszéltetek először?
- Először? Écska királynénál. Egy római üvegkereskedő jött hozzánk, s tolmács kellett. Átilla engem küldött át, hogy segítsek a nőnek a vásárlásban. Szép aranyos fiolákat és egyéb efféle apróságokat hozott az az ember. A királyné mind megvette. Van ott pénz, koma, hordószám: ezer hordónyi arany - keveset mondok.
- Tehát ott találkoztatok.
- Ottan. Alkonyat után volt az idő, s én Aladár úrfival kísértem haza Emőt. Aladárt csuklás fogta el az úton. Restellte a leány előtt, visszatért. Akkor aztán a paloták homályában...
- A paloták homályában...
- Hát a paloták homályában megbeszéltük Emőkével.
- Mit?
- A titkunkat.
- A titkotokat? Micsoda titkotokat?
- Hát hogy szeretjük egymást.
- Szeretitek egymást? Hm. De hát ilyen könnyen?
- Hogyne. Ő szólított meg. Azt mondta: "Végre beszélhetek veled, Csege. Én már régen értelek téged. Menj el a legközelebbi hadjárattal, és vitézkedjél. A zsákmányt, tudod, hogyan osztják szét: ki hány embert győzött, annyi a része. Te a palotában hamar úrrá lehetsz. És aztán akkor..."
Köhögtem, hogy az arcomban égő vér el ne áruljon.
- És Aladár úrfi? - kérdeztem köhögve. - Hiszen az udvarolt neki.
Vállat vont.
- Nem tehetek róla, ha én jobban tetszem - felelte vidáman.
- És azóta többször is találkoztatok?
- Sokszor. De mindig csak hazatéret.
Dombra érkeztünk, ahonnan mély ellátás nyílt a völgyi városokra. Minden város füstölt. Csege szinte gyönyörködve nézte. Én mögötte álltam, sötéten, keserűn.
Tudtam, hogy hazudik, mert hiszen Emőke sohasem járt egyedül, s a napnyugta mindig otthon találta őt, de ha csak századrésze is igaz annak, amit mondott, ha csak annyi is igaz, hogy Emőke egyszer melegen pillantott rá, akkor...
Csege nem térhet haza elevenen!
