46
46
A társaság egy része eloszlott. Hargita, Betegh, Urkon, Kamocsa, Madarász, Bálán, Vacsar és Upor is. A többi még ott maradt.
A szolgák elhordták és összehajtogatták a tábori asztalokat. A székeket a sátorterem falához rakták. Sietést dolgoztak.
Már vacsora közben is láttam, hogy valami különös jövés-menés, mozgolódás van a sátor előtt. De annyira lekötötte a figyelmemet az asztalnál folyó beszélgetés, hogy kifelé nem is ügyeltem. Csak vacsora után néztem szét: mi az a különös duhogás, forgolódás a sátor előtt?
Látom, hogy egy lombos-leveles nyírfát ásnak le, s annak a tövéhez bunkózzák be a földet. A nyírfától tízlépésnyire kis máglyát raknak a jámborok. A táltosok mind ott tesznek-vesznek a máglya előtt. Györhe egy fehér ürüt meg egy fekete kost tart kötélen. Bucsa egy hétszögletű követ hoz a fején, Sármánd meg kerek fekete követ. Másik két táltos kezében két rézüst csillanik meg.
Tehát istentisztelet. Az urak arra várnak.
A máglya ugyan föllángol, s megvilágítja a körülötte mozgó papokat: Kámát és Iddárt fehérben, Zobogányt, Bogárt és Györhét vörösben, a többit feketében: a torosztók és jámborok csak a közönséges hadiruhájukban sürgölődnek, csupán a fejükre tették föl a hosszú, hegyes áldozati süveget.
A nyírfa alá három félmeztelen papi zenész kutyorodik. Kettőnél hosszú dob van; a harmadiknál tölcséres aljú, hosszú síp - hun szóval: tárogató.
Az urak Atilla körül alacsony székekre helyezkednek el. Kint a máglya mögött nézők sokasága áll - leginkább a vezető öregek...
A dobosok megbüfögtetik a dobjukat. A tárogatós valami keserves és borzalmas melódiát vonyít.
Egy pap nagy fehér viaszgyertyát gyújt. Másik pap vizet vagy mit loccsant valami magasra emelt tálból az ürü hátára. Az ürü megrezzen.
Zobogány meghajlik előtte, mint valami ember előtt, s egyszer csak tőre villan: belemélyeszti. Vitos táltos éppígy cselekszik a fekete kossal. A két állat bégése és hörgése belevegyül a zenébe. A fehér ürü vérét ezüsttálban fogják fel. A feketéét vasedényben.
A papok serényen dolgoznak. Bogár és Györhe felgyűri a köntöse ujját, és széles görbe késsel sebesen megnyúzza a két állatot. Damonogh szekercét érint a tűzhöz, és leválasztja a fekete kos két szarvát. Adja Vitosnak. Vitos a süvege szélébe illeszti a két szarvat a füle fölé.
A zene elhallgat.
Az öreg Iddár felhág a nyírfába vert fogakon, s a lombok között megáll. Szétterjeszti a kezét, és reszkető hangon énekli:
- Csönd! Csönd! Csönd!
Mindenki leveszi a süvegét. Atilla is.
Zobogány kimetszi a fehér ürü nyelvét. Nagy ezüstkanálba teszi, és fölemeli a tűz előtt.
Iddár a fán kelet felé fordul, s a magasba kiált:
- Teremtönk! Isten urunk! Napnak, holdnak vezetője! Föld ura! Víz ura! Csillagos egek ura! Fordítsd felénk orcádat! Hajlítsd felénk szívedet! Tűzben, lángban néked áldozunk.
Zobogány beleveti a nyelvet a tűzbe. A papok kórusban kiáltják:
- Segíts bennünket, Teremtő Isten urunk! Légy velünk!
Iddár leszáll a fáról. Fogja a szent kanalat, amelyben a fehér ürü szíve piroslik. A magasba tartja.
Imádkozik:
- Föllegek fölött lakó, villámoknak parancsoló, eget dörgető, földet rengető hatalmas Öreg Atya! Mint ez a szív ég a tűzben, a mi szívünk nem különben ég irántad szeretetben. Légy velünk!
- Légy velünk! - zúgják rá a táltosok és velük a nép.
Iddár beleveti a szívet is a tűzbe.
A szent zene ismét megszólalt.
Iddár ismét fölhág a fára. Magával viszi a viaszgyertyát is. A lombok közé rejtőzik.
- Csönd! Csönd! Csönd! - énekli lenn Zobogány.
A zene elhallgat. Egy elfojtott köhögés hallatszik a külső nézők közül.
A főtáltos néhány percig csöndben és mozdulatlanul ül a fán. Azután fölemeli a fejét, és kiált:
- Mennyben lakó hun szellemek! Éjszakákban lengő árnyak! Kössétek föl kardotokat! Vonjátok föl íjatokat! Űzzétek el az idegen szellemeket! földbe! vízbe! örökös sötétbe!
A fehér ürü vérét a tűzbe csorgatják.
A tűz sistereg. Gőzoszlop gomolyog föl. Iddár leszáll. Zobogány kardot nyújt neki. Iddár a karddal elcsap hétszer a lángokban jobbról bal felé, s közben érthetetlen igéket mormog.
Vitos lép elő. A két dob tompán pereg. Vaskanálba veszi a fekete kos nyelvét és szívét. Szól síri hangon a földre nézve:
- Ártó lelkek ura, hatalmas Gonosz! Ördögök ura, rettenetes Gonosz! Búnak, bajnak kavarója, fekete Gonosz! Ne árts nekünk!
- Ne árts nekünk! - mormogják mindnyájan.
Az áldozókő alá veti a nyelvet, a gödörbe. A vastál vérét is oda önti.
A tűz már nem lángol, csak a parázs ég.
Iddár beleveti a parázsba a két követ, s mindenikre lapockacsontokat helyez. Kezét a csontok felé tartva áll a továbbiak folyamán mozdulatlanul.
Vak Káma, aki eddig szótlanul ült a nyírfa tövében, fölkel. Két véres kard van a kezében. A tűzre aszott füvet dobnak.
Vörös láng rebben föl. Káma a tűz felé fordul, s magasra tartja a kardokat, keresztbe illeszti.
A zene elhallgat.
- Hajoljatok meg! - énekli Iddár.
Mindenki meghajol.
Káma rezgő, öreges hangon énekel:
- Isten urunk, hívunk a magasból. A te akaratod vezérelte ide a hun népet. A te kardod van Átilla kezében. A te erődet öntsd belénk a magasból. Könyörgünk: segítsd meg Balambér fiát, a hunok fejét, a te választottadat, Átillát!
- Segítsd Átillát! - mormogja a nép a táltosokkal.
A tűz fénye vörösen csillog a főtáltos süvegén. Mindenféle apróság fityeg azon: aranypénzek, ezüstből vert apró állatfejek, mindenféle fog és gyémánttal kirakott csillagok. De a többi táltos süvege is tele van olyan csillogó aprósággal.
Atillára lestem. Mozdulatlanul ült a székén. Fekete szakállával, árnyékba süllyedt szemeivel, sápadtas arcával olyan volt, mintha az éj szelleme volna.
A táltos folytatja:
- Isten urunk, ki messze napkelettől elhoztál bennünket a Tisza rónáira, Tisza rónáiról a nyugoti népek országába, erősítsd meg a mi kardunkat, hogy acélja acélt vágjon. Sújtása legyen, mint a viharok villámáé.
- Mint a viharok villámáé - mormogja a nép büszke-ájtatosan.
Iddár elveszi a kardokat Kámától, s két nyilat nyom a kezébe.
A tűz ismét föllobog.
Káma énekel:
- Isten urunk, engedd, hogy nyilaink úgy szálljanak, mint a fecskemadár, és oly sűrűn szálljanak, mint a jégeső. Ellenséges bűvölés cél előtt le ne ejtse, cél fölött el ne sodorja, célban el ne kapja, hanem valamennyi az ellenség testében álljon meg. Áldd meg nyilainkat!
A tűzön száraz lóhere lobog föl.
Káma kantárt vesz a kezébe. Tartja a tűz fölé. S énekel:
- Isten urunk, adj erőt a mi lovaink inának. Siketítsd meg fülüket, homályosítsd el szemüket: rohanásuk legyen, mint a dübörgő fergeteg, vasba öltözött hadakat ledöntő, ellenséget vérében tapodó. Szárnyazd meg a lovainkat, acélozd meg inaikat, tedd őket sebezhetetlenekké. Adj erőt a mi lovainknak!
Az utolsó mondatot ismételte a nép is.
A tűzre kis ezüstvederből bort öntenek. Egy percre sötétség lep el mindent.
Azután a megint föllobogó és sistergő tűz magas gőzoszlopot vörösít meg.
Káma a kardot a tűz fényében fölfelé forgatva kiáltja:
- Hunok árnyékai! Jertek elő! Balambér apánk! Megyer vitéz! Tarkány főpap! Decse! Verbőc! Bodor! Csalán! Buda! Rof! Szudár! Zaáp! Madocsa! Makó! Balogh! Géza! Tarcsa! Kalocsa! Magócs! Vitézek vitézei, mi szeretetteink! Tűzből, vízből, égből, földből gyertek elő! Gyertek, mint az alvó lehelete! Gyertek, mint a hegyi fákról foszladozó felhő! Gyertek, mint az éjben lengő árnyék! Gyertek elő, segítsetek minket!
- Segítsetek minket! - mormolja a nép.
Iddár főtáltos beleszúrja a két kardot a nyírfába.
Odaszúrja föléjük a nyilat. A kantárt ágra akasztja. A nyíl fölé odatűzi az égő viaszgyertyát.
Atilla fölkel. A nép eloszlik. A főpapok Atilla sátortermébe vonulnak. Az igricek a sarokban ülnek. A terem közepe üres. Atilla a hátsó falnál trónforma karosszékben ül. Mellette jobbról alacsony tábori széken a fővezér, balról Ardarik király. Lábánál a szőnyegen Ellák és Aladár. Aztán sorban a fal mellett a különféle fejedelmek és a hun főurak.
A sátorterem oszlopán néhány vastag viaszfáklya serceg. A tábor körös-körül az alvás és a lovak legelésének halk és mély morajában, amely hasonlatos a tenger egyhangú morajlásához. Csak a tábori kutyák ugatnak a messzeségben, s a máglya tüze ropog itt előttünk, a papok nyúlongó árnyékait lengetve a sátor falán.
A két dob dühösen bufog. Tenyérrel, ujjal veri a dobos. A sípos az ajkához illeszti a tárogatót, és egy véget soha nem érő melódiát fúj:
A terem közepén Zobogány táltos áll. A fejét az égnek fordítja, karjait széttárja, s megindul a kör tisztáján, és fokozódó gyorsasággal halad. Csakhamar fut, és ugrálva, szökdelve futja a kört, mintha a sátorból akarna menekülni. A dob döbörgése egyre szilajabb. A futás egyre lihegőbb. Már a haja is röpköd, már szinte az egész teste zihál. Íme, már meg is lassul, s erőtlen lábbal kereng. A szeme bogara annyira fölfelé fordul, hogy a szeme fehére villog reánk. Az arca szederjes-vörös, azután elsárgul, elsápad. Végre teljesen elszédül, és tajtékzó szájjal rogyik le a terem közepén.
A táltosok körültérdelik. A zene elhallgat. Az ember görcsökben rángatózva rebeg valami szavakat:
- Mező... virág... rárók... füröd....
Atilla a karosszékben ül. A szemöldökét összevonva figyel.
Káma pap Atillához fordul:
- A mező vérvirágot terem. Rárók és sasok egy porban fürödnek.
Hallgatva bámulunk. Némelyek vállat vonnak, másak maguk elé gondolkodnak. Atilla is a szeme sötétjéből néz maga elé.
Az embert fölfogják ketten, s elviszik. Gondolom: valami mérges növény levét itta a szertartás előtt, mert olyan volt, mint az őrült.
A zene ismét megszólal.
Talpig gyászfátyolba öltözött alán pap lép a szőnyeg közepére, s fehér posztón különféle színes vesszőket rázogat. Körülötte egy fehérre festett, teljesen meztelen alak zegzugos ugrásokkal, kerékhányással hívta a szellemeket, míg a pap az Isten nevét kiáltozva iparkodik a vesszők összeállásából a jóslatokat kifejteni.
Az alán pap jóslata szebben hangzik:
- Látom az ellenséget hétfejű sárkánynak. A legdühösebb feje lefordul, porba hull. A római kard fehér. A hun kard piros.
Atilla feje megmozdul. A hun főurak tűnődőn susognak:
- Aéciusz...
Jöttek aztán a gót papok. A tenyerüket a fölbontott állatok belsejébe merítve, szemüket égnek forgatva jósoltak ködösen, dodonaiasan. A jelenvalók lélegzetüket is visszatartva figyeltek.
Végül a hun táltosok becipelték vasfogókkal a két izzó követ, s ráhelyezték egy halom parázsra a terem közepén.
Áhítatos csend következett.
Iddár aranyozott végű ezüst csípővassal fölvette a megfeketült csontot a kerek kőről, s a fáklya felé tartotta. Aggodalmas arccal vizsgálta a repedezéseket.
Az arca hol elborult, hol kiderült. Zobogány is fogta a csontot. Nézte figyelmesen.
- Semmi érthető - szólalt meg végre, a vak főpaphoz fordulva. - Csak egy nagy repedés.
- Érthető - felelte a főpap.
S Atillához fordult:
- Az ellenség vezére elesik.
Mindenki megmozdult. Csak Atilla maradt mozdulatlan.
- Lássuk a másikat - mondotta.
A másik kövön még füstölgött a csont. A zene ismét megszólalt. A táltosok a testüket a sarkukon ingatva búgták halkan a lélekidéző igéket.
Végre Iddár pap azt a csontot is fölvette. Nagy csend. Iddár pap szótagonkint olvassa:
- A hun... lel... kek... ve... le... tek... har... col... nak...
Az urak fölugrottak. Mindenki a csonthoz sietett. Atilla legelöl.
A fekete lapocka repedései, amint nekem később Bial lerajzolta, hun betűkkel adták az olvasott mondatot.
Minden arc felderült. Csak az öreg püspök ült a helyén nyugodtan és álmosan.
Atilla hozzá fordult:
- Hát te nem jósolsz-e nekem? Nincs-e hatalmad, hogy a keresztény lelkeket megkérdezd?
A püspök fölkelt, és alázatosan felelte:
- Nincsen, uram. A mi vallásunk csupán egy jóslatot ismer.
- Mondd.
- Ahogyan Isten akarja.
- Akkor jó - csapott Atilla a kardjára -, ha Isten akarata, hogy ez a kard az oldalamra kerüljön, azt is akarja, hogy vágjon!
Bólintással üdvözölte az urakat, és fölment az emeletre.
