49
49
A sátorok déli árnyéka rövid még, mikor Kászon kürtös megjelenik a királyi sátor ormán, s belefúj a nagy fehér elefántcsont kürtbe:
Ezernyi ezer kürt rivall meg, és ismétli ezt a három iszonyú üvöltést. S ha csend volna, hallatszana, hogyan száll ez a három hang át a táboron a messzeségbe is, ahova szem már nem láthat, de ahol még a mi népünk sokadozik.
De csörögnek a fegyverek. Kiáltások zűrzavara egyszerre a tábor: nevek, hívások, parancsok hangzanak összevissza.
Mindenki lóra fordul. Mindenki kötözi-igazítja magán a bőrsüveget, sisakot, mellvasat, pajzst, puzdrát, kardot, kelevézt, lován a hevedert, íján az ideget. A szarmaták és rokszolánok fejükre vonják a szarvazott fejbőröket. A gelonok emberi koponyákat tűznek a dárdájukra. A markomannok ökörszarvakat csatolnak föl. A megjelenésük ördögi.
A sereg előtt harminc helyen gomolyodik fel egyszerre az áldozati tűz füstje. Az idegen népek papsága is áldoz. A hun papok lovat áldoznak, fehéret, a szarmaták és gelonok embert.
Egy ismeretlen kürtrikoltás jött a távolból, északról, valami hosszan kígyózó hang, amelyet még nem ismertem.
- Fenn mán kanyarítanak - mondta egy lovász.
Az őrök visszahúzódtak a mezőről. A sátorok utcáin mindenfelé a száguldó zoltánok rúgtatják a port. A zászlótartók a kengyelükbe illesztették már a zászlóik nyelét. A síposok a belső szekerekre álltak. A gépíjakba és gépparittyákba lovakat fogtak be.
Minden mozdulat gyors. A szemek csillogók. Mindenki kiabálva beszél.
Talán csak én egymagam vagyok sápadt, hallgatag.
Mert érzem, hogy hideg vonul át rajtam. Mintha egy láthatatlan dögkutya nyalt volna az arcomra. Egyetlen gondolat áll az agyamban, áll szinte befagyottan, s az a gondolat: a halálodba indulsz.
Akkor még ott álltam Atilla sátora előtt. A lovászok között álltam, akik Atilla és a főurak lovait tartották. A lovam szügyén bőrkötény, nyergén a buzogányom. Magamon a szürke harci köntös, amely fölé még kacagányt is akasztottam, hogy az urakhoz jobban hasonlítsak. Fejemen a bőrszínre mázolt rézsisak, jobbomon a kard, balomon a puzdra, s benne valami száz szál félöles könnyű nyíl. Hátamon is puzdra. Kezemben az íjam.
A kürtszó másodszor szólott a sátor ormáról:
Ezernyi kürt kapja át, és üvölti át a tábor hosszán.
A szekérláncokat kikapcsolják. A lovas nép csörögve-zörögve özönlik a közökön ki a mezőre.
Fürge paripákon darutollas és strucctollas zoltánok cikáznak a sokaság előtt. Nemzetségek és családok szerint rikoltják csoportokba a lovasokat. A legelső sorba azokat sorakoztatják, akiknek a lova szügye legjobban vértezett. Kipróbált hősök azok. A zsákmány javából kettős rész illeti őket a csata után.
A csapatok közepén hosszú lándzsán a családi jelvényt tartja a legfiatalabbik, néhol alig tizenöt éves kölyök.
A jobb karja valamennyinek meztelen. Némelyiknek a bal is, de ezüstkígyó vagy rézkígyó tekerül a karra, hogy védje az izmokat. Csak a mell van erősen födve meg a fej. De ércsisakot keveset látni: többnyire bőrsüveget viselnek most is.
A fehér hunok a feketékkel összekeveredve apró csapatokban tarkállnak a belső sorok között. Leghátul állnak a gyalogosok.
Nagy áldás-zúgás Atilla sátora felől. Ő lovagol elő a sátorból. A fején aranyos sisak. A hátán oroszlánbőr kacagány. Előtte fölemelkedik a nagy fehér selyemzászló, amelyen arannyal hímzett karvaly ragyog. Vacsar viszi.
Atillát a főtisztek és testőrök rajozzák körül. Csillogó ezüst mellvért, s valamennyinek két kard csörög az oldalán.
Atilla zászlójának megjelenésekor viharzó örömüvöltés dörög el a végeláthatatlan táboron.
A király előreszökteti mesébe illő fehér lovát. Két meztelen karján csigatekervényes arany karvédő. De micsoda izmos, barna két kar!
Domború mellét kifeszítve röptet el a sorok előtt, s a mezőre kiindulva megfordul, hogy végignézzen a hadon, aminőt Xerxes óta nem látott az öreg ég napja.
A sereg éljenzése meg-megújuló mennydörgés.
Az oltárnál most szúrják le az áldozatokat.
Atilla megáll annál az oltárnál, amelyiknél a vak Káma áldoz.
A szertartás rövid. A pap kiáltva hívja a hun istent. Karját terjegeti a had minden osztálya felé. Aztán nyírfa seprűt márt vérbe, és beszenteli vele a sereget. Ugyanazt cselekszik a szarmaták és gelonok az embervérrel.
A papok aztán csendesen folytatják az áldozást az oltároknál mindaddig, míg csak a csata zajlik.
Atilla sebes vágtatást száguld végig a seregek vonala előtt. Néhol megáll, és szót vált a vezérrel. Néhol lelkesítő szavakat kiált a seregnek.
- Hunok vagyunk - kiáltja a mi seregünk előtt -, ma is megmutatjuk!
Micsoda erő van ebben a hangban! Micsoda erő a szeme villanásában, feje vetésében. Micsoda öröm látni egy embert, aki mintha nem is ember volna, hanem valami oroszlán-isten emberi testben.
Lelkesen ordítják vissza:
- Megmutatjuk!
De az én torkomból rekedten jön ki a kiáltás.
Mellettünk Berki serege áll.
Atilla odakiált:
- Isten velünk harcol! Csatát még soha nem vesztettünk!
- Most se! - dördül vissza a sereg.
S Atilla továbbrepül.
Később már nem halljuk, miket mond, csak a zúgást halljuk, s a lándzsák fölemelését látjuk.
De a harcvonal olyan hosszú, hogy a két szárny kiterjeszkedése elvész a síkság messzeségében. Atilla arrafelé már csak a kardját villantja föl.
De elég szónoklat ez is: Nézzétek, itt az Isten kardja!
A távoli moraj, fegyverek megvillanása a válasz, hogy megértették Atilla mozdulatát, s az ő lelke áttüzel mindenki lelkén, mint a fölkelő nap a tenger hullámain.
De látni a mező túlsó oldalán át az ellenséges had fölsorakozását is.
Ők odaát aligha akartak ma harcolni, s éppen délután, amikor a nap néhány óra múlván szembesüt nekik. De mit tegyenek: hallják a kürtjeleket, látják a támadásra készülést - el kell a csatát fogadniuk.
Hideg borzongás mászkál rajtam.
- No, ez veszett harc lesz! - fakad szóra mellettem egy vén hun, akinek a pofája olyan barázdás, mint a sárgadinnye.
- Miért? - kapok a szón.
Mert mindent falt a fülem, amit körülöttem mondtak.
- Azért - feleli a hun -, mert ha most kezdjük, éjjel folytatjuk. Nincs cudarabb az éjjeli harcnál.
- Antul jobb - szól rá büszkén Nagyfülű-Szabolcs -, legalább nem izzadunk.
Szemléljük az ellenséges had előrajzását. Kétszer annyira látok, mint máskor, de oly messze van tőlünk az ellenség, hogy csak mozgó sávokban mutatkozik: sárga sáv, vörös sáv, barna sáv, mindenféle színű sávok. De azért tudjuk, hogy az ezüstösen csillogó sáv a patakon túl a római; a sárga, a bőrpajzsos és piros foltos a frank; a fehérrel tarkázott a burgundi; a mozgó nádas az alán; a búzavetésként hullámzó nagy sokaság a vízigót, s a seregek előtt föl-alá lovagló, ragyogó csoportozat: Aéciusz, Teodorik király a fiával, Szangibán király, Meroveusz frank király, Gondibó burgund király és a vezérek.
Ők is éppúgy elrendezik a maguk hadát, mint Atilla. Egy-egy ezüstös lovascsapat folyóvízként vált helyet. Aztán a vezércsoport szétoszlik. A távol messzeségben látható most már, hogy a római had mind a balszárnyon áll, szemben a mi gepidáinkkal s festett arcú, állatbőrös, különféle vad népeinkkel.
A vízigótok a másik szárnyon a mi osztrogótjainkkal küzdenek majd. A frankok, armorikok, burgundiak, alánok és más kevert népek a hunokkal állnak szemben a középen.
Atilla vezérei már a helyükre oszlottak.
Nagy a hő. Mindenki izzad.
A római tábor mögött nagy füst emelkedik a távolban. A szénás szekerek égnek-e? Megkezdte-e a fővezér a hátulsó támadást? Egy gólya kereng a két tábor fölött a magasban.
Atilla a kengyelben fölállva nézegelődik az ellenség felé: látszik, hogy vizsgálódik még.
A gót királynak int a kardjával.
A gót had megmozdul. A lovasok szétereszkednek, mint a kinyitott legyező. Sebes vágtatással haladnak tovább a dombnak, amelyet Thorismund tart elfoglalva. Kiáltások hangzanak egyre sűrűbben, végre viharosan. A repülő fegyverek csillognak a napban.
A por eltakarja a lovasokat. A gót lovasság azontúl csak földön vonuló sárga felhő, minőt a vihar első szele sodor az utakon.
De lám, megindult a római had is balra tőlünk. Mint az áradó Tisza, ömlik csillogón a mi felső hadaink felé. Oly messze vannak tőlünk, hogy csak tompa dübörgésük hallatszik, mint a távoli mennydörgés morgása.
Mindenki hallgat. Mindenki szemlél. Pokoli a hőség.
- A csuda egye meg - bosszankodik Csáth a lovára -, még el se kezdtük, máris izzad a füle.
Azonban nálunk is megdördülnek a dobok, rikoltanak a kürtök, és megszólal a síposok zenéje. Az indulás bősz üvöltése nyom el kürtöket és sípokat.
Csáth hátratekint reám, hogy ott vagyok-e. A szeme máris véres. Az arca úgy fénylik az izzadságtól, mintha belakkozták volna.
Rajtam a halál hideg borzongása fut át. Izmaim, mint a fölvont íj, várják a feszültség fölszabadulását.
Atilla fölemelkedik a lován, s visszatekint. Indulót villant a kardjával. Háromszázezer torok üvölti a haj-rá! kiáltást. A paripák robogva indulnak a római sereg derekának.
- Isten segíts!
A föld reng. A levegő hangok vihara. Mindenki előrehajolt testtel száguld a csapatvezérek után.
S egymás nyomában szakadoznak elő a csapatok, s mint a sakktábla kockái, egy-egy üres tér marad mögöttük. Az üres teret csakhamar kitölti Berki, Orgovány, Dorog és Mácsa serege.
A mezőn kiszélesedett csoportokban vágtatnak tovább. Elöl a jobb erejű lovak, mint a kesztyűből ahogy kinyúlnak az ujjak - alig győzik fékezni az ilyen lovakat. Utánuk, amint futamatnyi tér marad, megindul Upor, Bálán, Madarász és Kamocsa serege; azok után Urkon, Betegh, Aladár és Zsögöd.
Mink következünk.
Mint az elpattanásig feszített íj, úgy álltunk eddig, várva a térszakadást. Mikor már oly messzire voltak az előttünk elmentek, hogy megindulhattunk, Csáth is rikolt egyet, és megrázza az íját:
- Hajrá, Isten uram!
S burr! megindulunk.
Mi indulunk-e csakugyan, vagy hogy a föld alattunk, az fut visszafelé? A lólábak szinte hasig felkapódnak meg szétrugódnak. Ugyancsak kell a két térdemet szorítanom, hogy a rohanó lónak a hátán megmaradjak.
- Huj! Huj!
Nem szabad elmaradnom Csáthtól. Balról mellette Ladó roptat egy nagy, öblös bőrpajzzsal. Neki a harcban csak az urára kell vigyáznia. A nagy pajzzsal minden balsó dárdát és ütést neki kell fölfognia. A nyomában mi ketten Karaccsal, aki fölnyergelt lovat futtat a magáé mellett, hogy ha netán az úrét ellőnék, ledöfnék, azonnal más lóra kaphasson.
- Huj! Huj!
Vágtatunk. Azazhogy visz a ló. Mert bizony az első percekben megint megzsibbadtam. Az a pokoli hujjogás, a lovaknak ijedt prüsszögése, dobogása, az a felkavargó por... apokaliptikus világzavarodás.
- Huj! Huj! Hujrá!
Mintha a szó láng volna a mellekből.
De csak az első percek nyomása volt ez. Aztán egyszer csak valami soha nem érzett erő van bennem. Az az ordítás körülöttem, a harag erejének ordítása, az erősít meg.
A lovasok elszéledve rohannak tovább, mint ahogy az öntözőkannából hulló víz szokott elszéledni. Csakhamar porfelhős tágasság nyílt körülöttem, úgyhogy előreragadhattam az íjamat.
A lovam kantárát a nyereggombra csapom. Rántom-feszítem én is az íjam húrját. De még nem lövünk.
A mező gyepe fölszakadozott a lovak patkójától. A porfellegben alig látom Csáthot is.
- Huj-rá!
Kürtjel:
- Nyilazz!
A világ elhomályosodik előttem: nyilak felhője az, a mi nyilaink felhője.
Én is megszorítom a térdemmel a fakót, hátrahajolok, s fellövöm a nyilamat a magasba.
Micsoda süvöltés, suhogás! Rémült lovak fújása. Bősz emberek hujjogása.
De amonnan is száll már a nyilak felhője. Pajzsomat fölkapom. Egy nyíl belecsattan a nyeregfába, a másik egy perc múlván a pajzsomon koppan el. Uram Istenem, csak a lovamat ne érje nyíl!
De vágtatunk tovább.
A rohanásban látom már a réseken a pajzsok alá sűrűdött ellenséget. A lovak szügye dörgő ropogással nyomakodik rájuk. Csattog, zuhoz a szöges buzogány. A huj-rá! ordítás valami különös vonyításokra, rikoltásokra változik. Én még csak a mieink lovát látom magam előtt, amint tajtékzó szájjal hánykolódnak, de a lovam már halottakon ugrat. Lándzsát elő! Hiszen ezek az alánok! Tipord, lovam, tipord, tipord a fetrengő férget!
Íme, velem szemben is kihuzakodik egy életben maradt! Nem: leütötte Csáth. Van helyette másik: egy borzas szakállú, páncélos alán. Lándzsája eltörött. Fabuzogányt sújt, jobbra valakire. Ütök jobbra-balra én is, ahol fejet látok. Irtóztató erő van bennem, házat tudnék vele dönteni. Puff, kutya, ne! Az én combomra is zuhan valami. Oda se neki! Csáth! Ahol rántja vissza a lovát, s az arcához kap. Mellettünk üvöltve száguldanak előbbre, akik mögöttünk voltak.
Lihegünk. Legalábbis egy órát küzdöttünk. A lovak is zihálnak. Hátsó lábaik közt csorog az izzadság fehér tajtékja. A kengyelemet rövidebbre kellene csatolnom, hogy feljebb ágaskodhassak, mikor ütök. Csak időm lenne rá! A tüdőm szinte szakadoz a lihegésben. Szomjas vagyok.
Nézem Csáthot, hogy mi baja. Vérrel pöki oldalt két-három fogát. Irtózatosan káromkodik. Kirázza a könnyet a szeméből, s odaordít Ladónak:
- Fokost!
S fokost ragad. Az alán oly sűrűn áll, mint az aratatlan búza. Csak a lovat döfik. Kapálódzó lovak és földön fetrengő emberek halmaza bástyázza el őket. Kanyarodnunk kell, hogy ismét hozzájuk férhessünk. De a portengerben a piros tollas frank lovasság hullámzik elő. S reánk!
A két lovassereg összerobban. Pajzsok duhogása, sisakok csattogása, rikoltozás, kiáltozás, lovak prüsszögése. No, pokoli gabalyodás! Egy vérbe borult frank lovas lükken reám. A buzogányomat a mellének sújtom. Lefordul. A lova nekitorlódott az enyémnek. Azt is főbe ütöm. A portól nem látok már. De hallom a visszahívó kürtölést. Eldöbbenek. Rántom a lovam zabláját.
A sűrűség nagy. Megfordulni nem lehet. Az idegen lovasság nyom bennünket visszafelé.
De mögöttem tágul a tér. A lovam ágaskodva fordul meg, és eliramodik a többi után.
- Áldjon meg az Isten, okos állat!
Egy mellettünk visszarohanó csapat ragadja át tőlünk a harcot, s mi lihegve állunk új hadirendbe.
Hála istennek: élek.
A sereg véres, Csáth kürtje rendbeigazodást fúj. Pihenünk. A frank lovasok sodra olyan erős volt, hogy ezerlépésnyire tolt bennünket, mígnem Orgovány hada segítségünkre érkezett, s oldalba fogta a frankokat.
Pihenünk, lihegünk, törülközünk. A szomjúság éles késként áll a torkomban. Csáth egyre köpköd és káromkodik. De mások is véresek. Forgatják a karjukat, nyújtogatják a lábukat: amíg forog, nincs baj. A vérzés nem baj. Nekem is véres a combom, a mellem - még büszke is vagyok rá. Csak a kengyelemet megigazíthatnám! Csáth káromkodik. Mindenki ágaskodik a nyeregben: Orgoványékat nézik. Orgoványék harcolva vonulnak északnak. Érthetetlen, hogy a két küzdő sereg miért halad éppen északnak. Mintha apró fehér villámok cikáznának szünös-szüntelen a sokaság fölött. Talán a kezdetben való nyomás indította arra a lovakat. Köztünk és e harcoló sokaság között akkora tér nyílik, mint a Duna szélessége.
- Nyolcat vágtam - lihegi Ladó -, láttátok.
- Ötöt vágtam! - kiáltom én is.
- Láttam - feleli Ladó -, hát te?
- Ezret - dühöng Csáth -, ezret ölök meg egymagam!
Valami nagy zúgás mögöttünk, amely még a harci lármát is elnyomja.
- Átilla - álmélkodik Csáth.
Valóban ő egy nagy fehér lovon, vagy húszezernyi hunnal a ragyogó testőrök között. A kardját magasra villogtatva rázza felénk, mintha mondaná: "Hunok, miért vesztegeltek? Van-e, aki nem küzd erejefogytáig, mikor én harcolok elöl?"
S elrohan előttünk dörgő nagy zúgással. Előrehajló lovasok, dülledt szemű lovak, amint tágult orrlikakon prüszkölik a port. Atilla zászlója, mint valami fehér szellem a száguldó sereg fölött...
A seregünket új erő szállja meg: nincs, aki ne bízzék a szerencsében, amikor Atilla vezet.
Ismét megindulunk.
- Csak a közepének! - rikoltja előttem egy strucctollas zoltán. - Átilla parancsolta! Derékon törjük az ellenséges hadat.
Ki az ördög tudja ebben a forgatagban, hol a dereka a hadnak?
Arra kell lennie, amerre Atilla vezet.
S csakhamar ott vagyunk mi is, ahol a por legmagasabbra kavarog. De látni azért a kardok villogását, por fölött a fehér zászló lengedezését. Sűrű sokaság rengeti ott a földet és eget a fogcsikorgató véres-ádáz viaskodásban. S mintha látnám köztük Atilla sárgás csillogó sisakját, kardja villámvillogását. Az ellenség csupa lovas alán már. Öles hosszú dárdáik madarakként röpködnek közöttünk. Mi is benne vagyunk megint a pokolforgatagban.
Az első, aki nekem jut, egy széles szakállú, véres szemű burgund. Csáthnak a buzogánya elzúzta a pajzsát, és Csáth elrobbant mellette a másik elevenre. Amint lehanyatlik megsújtott bal keze, lándzsám ropogva hatol a mellébe. Pillanatnyi irtózás fut át. A lándzsámat visszarántani elfelejtem. A burgund zsákként fordul le a lováról.
Nincs időm, hogy feltekintsek: ki látta a döfést, a lovam tovaragad. Lándzsám nincsen. A kardomhoz kapok. Haj, kutya kengyel, csak feljebb csatolhatnám!
- Huj! Huj!
A lovam már döglovakat ugrik át, s halottakra tapos. A huj-huj! kiáltásokat futnak! üvöltés váltja fel.
De íme, a lovak egymásba torlódnak. Az alán lándzsások nem bírták meg a hunok iszonyú nyomását, de az erős frank százezernyi tömött lovassága ellenáll. A kard nem fog azokon, csak lándzsa, tőr, buzogány.
És összegomolyodik a hun és a frank lovasság, hun és frank üvöltés, hun és frank gyilok. Nem látni mást, csak a dühös-véres gomolygást, fegyverek villogását, lovak hánykódását. Káromkodások vihara, buzogányduhogás, kardok és lándzsák ropogása, csattogása. Egy-egy ló lerogyik, az ember is vele, fölöttük más lovasok csapnak össze, s néhány perc múlván ott, ahol az az egy ló elesett, a lovak és emberek vonagló, mozgó, véres halma marad.
Egy percre én is ilyen pokoli bonyodalomba kerülök. Csáthot már rég elvesztettem a szemem elől. Közrendű fehér hunok forgatják körülöttem hosszú nyelű harci csákányukat. Az egyiket előttem csapja mellbe elsújtott szekercéjével egy véres szakállú frank. A hun hátra hanyatt fordul le a lováról. Ahogy a csákánya elbillen előttem, elkapom. A következő pillanatban úgy roppantom vele fejbe a frankot, hogy a koponyája recsegve szakad be, s az ember leomlik.
- Ki látta?
A magam szavát se hallom a pokoli gomolygásban.
- Csak a sűrűjének! - rikoltozzák a zoltánok.
S ahogy egy nagyszájú zoltán ordítva áll az összetorlódott lovak hátán, mintha nemcsak a szája ordítana, hanem az egész teste. Emberré változott ordítás! Csak gyötrelmes álomban teremthet ilyen alakot a beteg képzelődés.,
Portól prüsszögnek és zihálnak a lovak. Tajtékjuk fehér rongyokként röpköd fejükön át a lovasokra.
Egy hun sereg oldalt verekedik be a frank seregbe, s eltolja őket előlünk. Akkora szabad tér szakad közénk, hogy szusszanhatunk kissé. Föltaszítom a sisakom rostélyát. A verejték úgy szakad rólam, hogy békeidőben három virágágyat megöntözhetnénk vele. A lovam is csupa hab, véres hab. Soha ennyi piros lovat!...
A verekedőkből hátramarad egynéhány véres vitéz, s a lova orrát a táborunk felé rántva térül el a harcból. Az egyiknek, látom, csak lóg a karja, mint a kitömött bábé. A másik lefordul útközben a lováról, s a ló a földön vonszolja tovább a kengyelbe akadt lábánál fogva.
Az én kengyelem még mindig hosszú. De marja az arcomat a verejték. Előrántom a kendőmet, hogy letörüljem. Amint a kendőt leveszem az arcomról, látom, hogy csupa vér.
- Huj, az apátok gyilkos keservit!...
S hogy a tér egy felénk hátráló csoporttal telik meg, nekisarkantyúzom a paripámat, és a fokosommal egyszerre három franknak rontok.
A dühtől elvakultan csapkodok közéjük. Jóformán nem is nézem, hogy hová ütök. De más hunok is segítenek: két frank a lovak közé fordul, a harmadikat elragadja a szabad térbe a paripája, s leveti.
- Mestervágás volt, Zéta! - kiáltja egy hang mögöttem.
Megfordulok. Badaló az, városvégi hun, aki lándzsavetésre tanítja otthon az ifjakat. Neki is véres az arca s melle. Meg nem ismerném, ha a verejtéke nem mosná az arcát. De mintha új lelket teremtett volna belém a dicséretével!
A következő percben az armorik sereg zúdul reánk. Más ordítás, más fegyverek, más emberek. Sokan, mint a sáskák. Nyomnak, mintha hegy dőlne reánk. Egyik hun a másik után omlik le a lóról. A többi, aki hozzájuk nem fért még, rikoltva rázza a kardját és fokosát.
A kürtös hátrálót fúj.
A lovak megfordulnak, rántani se kell őket, értik a jelet: megfordulnak, s visszafelé röpülnek egy futamatnyira.
Az armorikok és frankok nagy rajban hurrognak utánunk.
De a mi futásunk már nem olyan nyomott, mint az előbb. Cselfutás csupán.
Már a száguldás közben hátrakaptunk az íjért, s felvonjuk. Az új kürtjelre megfordulunk, s rájuk zúdítjuk a nyilainkat.
Jaj azoknak, akik elöl voltak! Némelyik olyanná válik, mint a sündisznó. Dőlnek le lovastul.
- Csákányt elő!
De rengeteg sokan vannak. Tenger apró hullámaiként hánykódik a sok tajtékzó lófej. Az elhulltak nyomán új meg új élő robban velünk szembe. Az élő paripa átugrálja a holtat. A mezőt az élő ördögök sokasága lepi el ismét.
- Haj-rá!
Egy vállas frank, aki fazékforma fekete sisakot hoz a fején, az előttem nekihuzakodó Badalót úgy vágja nyakba széles pallosával, hogy Badaló feje forogva röpül a lovasok közé.
Érzem, hogy ez a végzetes perc! A halál fekete perce! Badaló gyilkosa nekem tartogatja a második sújtást. De mily kiszámíthatatlan a csaták szerencséje: a lovam elé egy hun lovas roppan oldalról. Üvölt, s dárdáját rázza:
- Haj-rá!
Elnyom onnan, s hátraszorít. Utána másik, harmadik lovas is. Oldalról érkezett új csapat ez, amely még nem is ereszkedett eddig a harcba. Látni a vértelen öltözetükről, meg hogy valamennyinek ott van még a fején a süveg. Én egyre hátrább és hátrább szorulok a Badaló-haddal, s a szemem előtt vörös tűzkarikák játszanak.
Szeretnék visszatérni a táborba, hogy megnézzem, miért ömlik úgy a vér az arcomról. De mögöttem is viharzik a harc: porba burkolt lovasok gomolyognak végeláthatatlan sokaságban a visszafelé nyílható úton. Csak arra van időm, hogy leugorjak egy hosszú nyelű acélfokosért, amely a földön hever. A bal kengyelemet is meg tudom rövidíteni egy hirtelen csomókötéssel.
A következő percben déli irányban robogunk, holttesteken, döglovakon át ugratva minden percben. Utánunk egy verejtéktől szennyes hun csapat száguld, tajtékzó lovakon. Elöl a zoltán piros gyolcsból való zászlós lándzsával. A hajrá! kiáltások a rekedt torkokból már inkább csak hangos hörgések. Minden ló csupa tajték, csak úgy röpköd róluk az arcunkba.
Hátulról támadjuk meg a valami ötszáz főnyi burgund csoportot, amely a főtesttől szerencsétlenségére elszakadt. Ezt most mindenfelől szorítják, verik, ölik a hunok. Ők is küzdenek agyargó kétségbeeséssel.
- Kerítsd - kiált a kürt -, kerítsd!
Mögéjük jutok, tehát háttal vannak felém. Mennyit verek le közülük, nem tudom, de a karom elfárad belé. Egy mégis visszavágna, de hogy a lovam fölkapja a fejét, azt találja el a pallosával. A lovam dől, rogyik. Én egy burgund lóra szököm, de látom, hogy az is sebesült. A gazdátlanul maradt ló azonban annyi itten, s úgy össze van szorulva, hogy akár futni lehetne a hátukon. Egy hun ló is van köztük. Annak a sörényébe kapok s fel!
- Kerítsd!
Meddig tartott az emberirtás, nem tudom: talán negyedóráig, talán egy óráig. Csak azt láttam, hogy a burgundok fogyton-fogynak, mígnem az utolsó is lehull, s a hunok összeszorult gyűrűje a halommá nőtt holttestekre fut föl.
A kürtök akkor fordulót rikoltanak.
Új csoportok képződnek. Döglovakon ugrálva vágtatunk arrafelé, amerre a csapatfők és a zoltánok vezetnek.
Atilla fehér zászlója lobog a távolban, talán az ellenséges tábor közepén.
Arrafelé visznek.
De nekem már fogyton az erőm. Vérzek is. A jobb oldalomon nincs egy tenyérnyi tiszta hely. A kantár is oly véres, hogy csúszik a markomban. Szeretnék visszatérni a táborba, vagy legalább pihenni egy negyedórát. És inni sokat, egy vödör vizet. Nem lehet.
Az ellenség szekereihez értünk. Észak felől dühös vijjogással nagy seregben futnak elénk a mi festett pofájú gelonjaink.
A következő pillanatban elborítják a szekereket: láncokat szaggatnak, a szekerek közt nyílást törnek, bontanak.
A levegőt liszt felhőzi be, s a lisztfelhőben a szekerek védelmére szálló gyalog frankok kardjával a gelonok tőre villog össze.
Mi csak elrohanunk mellettük, s ismét egy gabalyodásban akadnak meg és vergődnek prüsszögve a lovaink.
Ma már nem bírok irtózás nélkül gondolni arra a sokadalmas embergyilkolásra, a vérre, amelyben meg-megsiklott már a lovunk lába s a holttestekre, amelyek halommal hevertek mindenfelé, ló és ember egymáson, összevissza. De akkor, mondom: nem voltam ember. A lélek mintha helyet cserélt volna bennem egy vadállatnak a lelkével - öltem és öltem tigriserővel és gyűlölettel minden ellenfelet. A magam halálára se gondoltam már. Pedig ott, hogy egy erős haddal viaskodtunk, csapás csapásra hullt reám is, mígnem valami csép vagy bárd úgy fejen sújtott, hogy elsötétült előttem a világ, s leszédültem a lóról. A halottak közé.
