50
50
Ha lesz a maradékaim között, akit vagy a kénytelenség, vagy az enyimhez hasonló elmebeli bomlás csatába visz, tudja meg, hogy a halál nem fájdalmas. A test már a rohanásban elveszti csaknem minden érzékenységét: sem ütés, sem vágás, sem szúrás nem fáj, csak érintésképpen érződik. Ha meg halálos a seb, elkábulunk, mint ahogy mindennap is elkábulunk az elalvásunk előtt.
Aki harcol, se nem érez, se nem gondolkodik. Csak akarata van: ölök! Még a védelmünk mozdulatai is csak gépiesek, olyanok, mint mikor esünk, s a kezünk előremozdul, vagy ha a szemünk előtt suhan el valami, behunyódik magától. De a legcsodálatosabb az, hogy a nagy ütések, nagy szúrások, nagy sebek nem fájnak.
Kérdeztem mást is, akit olyan ütés ért, hogy elájult belé - mind azt mondta: nem fájt.
Mikor felocsúdtam, sötétes volt már. Csak a felhők hamvadó tüze világított még kissé a magasban.
Fáztam.
Hol vagyok?
A mezőn még éppúgy viharzik a harc, mint mikor én abbahagytam, csakhogy távolabb. Mennydörög-e? Vagy lovak dübörögnek? Nem voltak távol, csak az én fülem volt elzsibbadva.
Két döglött ló között feküdtem. Hanyatt. Vérsárban. A két ló háttal volt egymásnak fordulva. Fölöttem holttestek hevertek. De a fejem a lovak feje között szabadon volt, s így mintha csak angyal bújtatott volna oda.
A fejemet erőmtől telhetőleg megemelve füleltem a küzdők tombolását, ezernyi ezrek zűrzavaros, dühös ordítását, az acélok csattogását, lovak hörkölését, dübörgést, férfirikoltást. A pokolban nem lehet rútabb zajgás.
Közelednek? Nem: távolodnak. Eszmélkedek: hát még mindig nem győztünk? Győzünk-e? Mért szállt le Atilla a küzdők közé? Ő a sátora ormán szokott állani, és ahogy onnan nézi a csapatok küzdelmét, onnan kiáltatja meg a sátor alatt lóháton várakozó zoltánoknak, hogy melyik csapathoz micsoda parancsot vigyenek. A mérföldekre nyúló küzdő hadnak ő az agya, ő igazgatja a tagokat: melyik törjön előre, melyik vonuljon vissza, melyik siessen a másik segítségére, merről-felől. Miért elegyedett ma a csatába?
Már besötétedett. Kürtök riognak visszahívót a távolban. S ha a hun kürt az ellenséges kürtjel közelében hangzik, rá egy percre a sötétségben is összeroppan a két ellenséges csapat, s meg-megújul közelemben a viaskodás.
Istenem, csak össze ne tiporjanak!
A fejemet visszaeresztettem a vértől nyirkos fűbe. Micsoda sebeim lehetnek? Sok ütést éreztem, de talán felfogta a disznóbőr köntös, a sisak, a pajzs. Kimászhatok-e innét? Bágyadt vagyok.
Megint kábulat fogott el. Mikor ismét föléreztem a hidegre, a harci zaj már csak a távolban hangzott, mint nyári estéken a meg-megismétlődő távoli mennydörgés.
Aztán minden elcsendesült,
Csak a csatatér sebesültjei nyögtek, lovak hörögtek körülöttem. A távolban némi fegyvercsörgés hangzott s a tábori ebek ugatása. De mindez csöndesség volt ahhoz a pokoli lármához képest, amelyben órákig forogtam.
Vaksötétség. A harcmezőt mintha gyászlepellel födte volna be az ég.
Szomjazom.
A csatatéren egyre erősebb hangon hallatszik a sebesültek kiáltozása, nyöszörgése, valami különös zsibongása a fájdalomnak.
Itt egy frank, ott egy hun, amott egy alán hörög, nyög, rikolt. Kínos kiáltások zűrzavara a világ.
Nagy erőfeszítéssel föltápászkodtam félig-meddig. Az egyik holttestet eltoltam a lóról.
Ki akartam mászni. De nyilalló fájdalmat éreztem a jobb térdemben.
Odanyúlok, hogy talán nyíl áll benne. Érzem, hogy a térdem véres, és hogy nagy nedves sebre tapintok.
Erre majdnem még egyszer elájultam.
Talán az tartott mégis eszméletben, hogy mozgó tüzet láttam a harcmezőn. Fel-alá bolygó, apró vörös tüzek voltak. Hol szanaszéjjel jártak, hol összecsoportosultak.
Fáklyás emberek jártak a mezőn.
Az élet reménye visszaszállt belém. Minden erőmet összeszedtem:
- Erre! Erre!
Kiáltani akartam, de csak rekedt hangok törtek elő a torkomból:
- Erre! Erre!
S mindjárt rá megijedtem. Arra gondoltam, hogy talán nem hunok. Ha ellenséges emberek, és hozzám jönnek, lándzsát döfnek belém.
De mellettem is, a balsó ló túlsó oldalán hangzott egy bágyadt kiáltás:
- Erre, hé!
A fáklyások még távol jártak.
- Ki vagy? - kiáltottam át a hunnak.
- Öcsöd - nyögte egy hang fájdalmasan.
Nem ismertem a nevét.
- Hát te? - kérdezte kis idő múlván, oly szomorú hangon, aminőt még soha nem hallottam.
- Zéta vagyok - feleltem -, Csáthnak a szolgája. Hazavisznek-e bennünket?
- Nem tudom. Ó, Istenem... Valami főember esett el. Azt keresik.
- Átilla?
- Az nem.
- De én azt gondolom.
- Azt nem fogja fegyver.
Erre a buta szóra csaknem káromkodtam.
Égető szomjúság kínzott. Tapogattam a nyergeken, hogy van-e rajtuk kulacs, hólyag vagy tömlő.
Csak fegyver volt rajtuk. A nyereg formájáról éreztem, hogy frank ló mind a kettő.
A fáklyások eközben közelebb értek. A sisakjuk csillogásáról láttam, hogy rómaiak és vízigótok.
Tehát nem hunok: itt maradok a holtak között. Elvérzek, vagy szomjan veszek el!
Ez a gondolat elbágyasztott.
De miért is fekszek én itt vérben, döglovak és idegen halottak között, magam is talán reggelre halott? Mi hozott engem ide?
Szenvedni nagy célokért, vallásért, emberi nemzetért, tudományért - valami. De szenvedni egy macskáért, egy nőnemű hun gyermekért, aki oly műveletlen, hogy az ábécét sem ismeri; olyan barbár, hogy szalonnát eszik reggelire, és aki még csak jókedvében sem néz rám szeretőn...
Minek tanultam én filozófiát, logikát és mindenféle -ikát, -riát és -tiát, elég lett volna tanulnom egy iát!
Ó, pokoli szomjúság!
Újra fölkepeszkedtem. Megint fáklyák világa mozog, közeledik.
A nyeregben megfogózkodva vizsgálom: kik közelednek? Rablók-e? Vagy hátha van köztük keresztény pap?
Már nem járnak szanaszéjjel. Egy csoportban, hosszú, egyenes vonalba keskenyedve jönnek.
Felénk jönnek. Dárdákból összeillesztett ágyon hoznak egy halottat.
A halott után hajadonfővel egy csüggedt fejű fiatalember lépked. Fekete haja az arcába lóg. Olykor eltakarja a szemét. Sír.
Mellettünk haladnak el. Több síró embert is látok, leginkább vízigótok. A dárdaágyon aranytól csillogó öltözetű, ősz ember fekszik. A szakálla nagy és fehér. A sisakját egy ember lógatja mellette. A sisak koronás.
Ki győzött? Ki vesztett? - ez a kérdés hányódott bennem, amennyire az öldöklő szomjúságban gondolkozhattam. Ha mi győztünk, csak megkerestet tán az uram...
- Öcsöd! - kiáltottam a hunnak. - Ki győzött?
- Még nincs vége - felelte bágyadtabban.
- Honnan tudod?
- Csöndes a tábor, mind a kettő.
- Tehát alszanak.
- Nem: vigyáznak. Vagy talán kerítik egymást. Szomjazom.
- Holnap is küzdenénk?
- Egy hétig is. Eltipornak itt engem a lovak...
Elborzadtam.
- Hát minket nem visznek haza?
- Talán reggel.
- Hát nem bizonyos?
- Nem.
- De hát csak összeszedik tán a sebeseket!
- Össze. Ahol nem küzdenek.
- Neked mi bajod?
- Dárda...
- Hol ért?
- Hasban.
- Nagy a seb?
- A hátamon jött ki.
Nem beszéltem vele többet. Ez az ember már halott. Csak a szája mozog még.
Kis idő múlván nyöszörögve szólott:
- Vizet adj!
A közelben és a távolban mindenfelé hallottam a nyöszörgést. Olykor egy elkeseredett vagy síró kiáltást is:
- Vizet...
- Vater...
Ki ad most vizet? Isten keze se!
Tűz már nem bolygott a mezőn. Csak a fegyverek csörgése hallatszott szüntelen a távolban. A harcosok tehát ébren vannak.
Egyszer csak latinul nyöszörög valaki a közelemben, a fejem fölött:
- Aquam! Aquam!
Arra gondoltam, hogy valaki, aki járni tud, kihúzhatna engem. Lótól lóig másznék, míg csak italt nem tapogatnék ki valahol. Szárító szomjúság égett bennem. Ahhoz hasonló kínt nem éreztem soha.
- Aquam! - hangzott ismét, de már a lábam irányában.
A hang csak az, amelyik az előbb, tehát a szomjas római jár, vagy legalábbis mászkál.
- Amice! - kiáltottam reá.
- Aquam! - nyögte vissza. - Da mihi bibere! (Adj innom!)
- Tudsz járni?
- Tudok valamelyest. Csak látni nem látok. Vak vagyok mind a két szememre.
- A látó se lát, olyan a sötétség.
- De az én szememet kilőtték nyíllal. Mind a kettőt egyszerre. Adj vizet, ha van istened!
S hallottam a kardja hüvelyének a zörgedezéséről, hogy felém tapogatózik.
- Erre, erre - biztattam. - Adok innod, ha ki tudsz innen húzni. A lábamon seb van, és két ló közé szorultam. Azt se tudom, megvan-e a lábam alsó része, vagy hogy halott fekszik rajta, vagy hogy a ló alá törött.
- És van vized?
- Nincs, de keresek.
- Hol keresnél? A patak messze van, s már estefelé annyira megáradt, hogy a ló szügyig gázolt benne.
- A lovam ezen a tájon esett el. Azon van borom.
Míg így beszélgettünk, a római hozzám ért és végigtapogatott.
- Te hun vagy! - ijedt el.
Bizonyára a kacagányomra tapintott.
- Ne félj - feleltem -, te is sebesült vagy, én is. És mind a ketten szomjazunk.
- Nem bántasz?
- Keresztény vagyok. Hallgatott.
Néhány minutum telt el.
- Ha keresztény volnál, nem volnál itten - mondta gyanakodva.
- Hát te? - feleltem bosszúsan. - Mondjuk, hogy kereszteltek vagyunk, a fő az, hogy vonj ki innen.
- Nem ölsz meg?
- Krisztusra esküszöm.
Megfogta a két karomat, és húzni próbált. De nem nagy erővel.
- Gyenge vagyok - hagyta abba sírva. - Mikor elestem, a lovak megtiportak. A combom, a derekam, mindenem töröttnek érzem. A vér csurog a szememből, és én itt meghalok. - És sírva folytatta: - Ó, kedves Juliuszom, kedves egyetlen fiam! De minek is házasodik a katona!
- Ha túlról mennél, talán ki tudnád szabadítani a bal lábamat. Vagy a nyeregben akadt meg, vagy halott van rajta: nem bírom mozdítani.
Átvánszorgott a másik oldalra.
- Ez a te lábad?
- Nem.
- Ez?
- Az sem.
- Akkor nem tudom, melyik.
- Csak jer a hangom iránt.
Kis idő múlva éreztem, hogy a lábam szabadul. Minden erőmet összeszedve kapaszkodtam az egyik lónak a nyergébe, s nagy nehezen föl bírtam annyira emelkedni, hogy a ló tomporára hasalhattam. Jaj, de micsoda kín nyilallt a térdembe!
- Jer hát - szólt a római.
Nem feleltem, csak nehéz nyögésekkel szívogattam a fájdalmamat.
- No - unszolt az ember. - Mozogsz-e már? Megtettem, amit kívántál.
- Nem bírok! - nyögtem végre. - Nem bírok mozdulni se. A térdemen iszonyú seb...
És visszahanyatlottam.
- Mondd meg legalább, merre keressem a lovadat.
- Jaj... Nem tudom. Csak tapogatózz itt minden lovon. Jaj... Hátul a nyeregkápára van akasztva.
Néhány perc múlva utána szóltam:
- Ha megtalálod, hozz nekem is.
Hogy a fájdalom megszűnt, ismét a térdemre tapogattam. Akkor éreztem, hogy amit én nagy sebnek tapogatok, nem egyéb aludt vérnél. A bőrkötés hiányzott. Egyszerre csak valami keménységre is rátapintok a térdemen, s arra végignyilall rajtam a kín megint.
Percek teltek belé, míg ezt a fájdalmat is elszürcsöltem. Azután megint lenyúltam a térdemhez, és akkor már igen óvatosan. Sok szisszel-jajjal kitapogattam végre, hogy a térdem csontjában egy eltörött lándzsahegy áll.
Ha kiránthatnám..., bizonyára elszűnne a kínja. Valami dárdát, fokost vagy buzogánynyelet csak találok, és annak segítségével reggelig elsántikálok a táborba vagy csak a közelébe is a tábornak. Virradatkor legalább nem tipornak agyon, ha a harc megint folytatódik.
De bágyadt voltam, s forróság is nehezített. Nem tudtam, hogyan, de a tyúkom jutott egy percre az eszembe, a sánta kis fekete tyúkom. S láttam is, láttam, ahogy sietten biceg felém, a szárnyával is segítene magán. S megáll előttem:
- Káá-ká...
- Mi kell, pipikém? - rebegtem. - Te kis rongyos ördög! Víz kell? Nekem sincs.
S föl akartam kelni, de megint belegyökemlett a kín a térdembe. Arra föleszméltem.
A fájdalom kissé szünetelt. A könnyeimet is letöröltem. Ki kell jutnom innen akárhogy is! A lábamat mereven tartva húzódtam följebb, föl az élettelen lóra.
Akkor láttam az éji sötétségben, hogy két nyíllövésnyire tőlem nagy, hosszú vonalban igen sok fáklya ég, s mozog föl s alá.
A fáklyák fényénél sasok csillognak. Tehát a római tábornak vagyok a közelében.
Mit akarnak a rómaiak? Fáklyavilágnál kezdenék a harcot?
Megfordultam a hun tábor felé. Ott csak az őrtüzek égtek, apró vörös csillagokként, amennyire a holttesthalmokon át odaláttam.
Mennyi idő lehet? Talán éjfél van. Az égen sűrű fekete felhők vonulnak észak felé, csak olykor-olykor szakad egy-egy tiszta kis rés, amelyen át látni lehet egynéhány csillagot.
- Öcsöd!
Nem felel.
Helyette egy perc múlván halkan nyöszörög valaki:
- Anyám!... Anyám!...
Valami fiatal hun harcos hívja haldoklásában az édesanyját.
A római táborból egyre az az egyhangú csörömpölés hallatszik, amely a mozgó tábor szokott lármája.
Mit akarnak?
Ráindulnak a hunra ebben a pokoli sötétségben? Egyik kézben fegyver, másikban fáklya?
Óvatosan körülmarkoltam a lándzsahegyet:
- Jézus, segíts!
Összeszorítottam szememet, fogamat, s kirántottam.
