5
5
Déltájban az urak hazatértek. Öt megterhelt hun rab kísérte őket. Az egyik borjút cipelt a nyakán, a másik liszteszsákot, a harmadik két nyulat.
Az urak vidámak voltak.
- Zéta - mondja az uram, mikor a virággal eléje léptem -, téged fölmentelek az ebédkészítéstől. Eredj, és szedj még gyöngyvirágot. Sokat. Elviszed délután a királynénak.
Hát én, egy óra nem telt belé, szedtem is egy nagy kosár gyöngyvirágot. Szedtem közéje ibolyát is, és néhány szép páfrányt és fűszálat, s magam mulattából már a kosárban elrendeztem. Olyanná vált a kosár, mint egy szekérkeréknyi menyasszonyi csokor.
- Ejnye, beh szép! - örvendett az uram. - Ezt így, ezenképp vidd el neki. Csak még egynéhány marok füvet szedj, hogy a kosár szélén lelógjon, és semmi se lássék a kosárból.
Elkészülök. Teszem a kosarat a fejemre.
- Vigye el tán Nigró - mondja Maksziminosz. - Szerecsen úribb.
Éreztem, hogy elsápadok.
- Uram - rebegtem alázatosan -, én szedtem a virágot, kegyes engedelmével kérem: hadd vigyem el én.
Nem tudom, hogy miért nem ütöttek meg a szemtelenségemért. Az uraknak jókedvük volt, nem gondoltak velem. Csupán a szolgatársaim bámultak, s különösen Nigró. De hát rendjén valónak érezték, hogy aki fáradott, az lássa a borravalót.
Mikor már aztán az úton voltam, magam is bosszankodtam magamon. De már késő volt. Megfogadtam, hogy Csáthék sátorára rá se nézek.
A sátor valami ötvenlépésnyire állt a királyné házától, és keskeny, kis patkósan hajló gyalogút vitt hozzá. A gyalogút az esőtől felázott, és vékony habaréksár borította.
Mi közöm nekem azzal a sátorral? - gondoltam. - Rá se nézek!
De mikor már az út közepén voltam, arra gondoltam, hogy miért ne nézném meg még egyszer a Halálkisasszonyt. Úgyse látom többé az életben soha. És hát a holdat is nézheti mindenki, ha el nem is érheti soha.
Leemeltem a kosarat a fejemről, mintha csak azért állanék meg, hogy elfáradtam. És a hónom alá vettem a kosarat.
S megfordulok a sátornak.
Hát látom, hogy az a tizenhárom éves forma kis rableány, aki délelőtt a süteményt hozta ki a gyermekeknek, most egy szakajtókosárból homokos szárazföldet hint az útra. No, nem elég: a hintése csak a harmada utat javította meg. Visszatér.
És ekkor lép ki a sátorból Emőke.
Csak az a ruha volt rajta, amelyik az előbb. A haját azonban hosszú fehér, hátrahajló fátyol takarja.
Összefogja a fehér szoknya alját, és óvatosan lépkedve megindul.
Megindul felém! Énfelém!
Ha behunyom a szememet, ma is látom, amint a két kis piros csizma, tip-top, lépeget könnyedén, kedvesen. És az a barackvirágszín finom arcocska, az a mélázó szép fekete szem, az a finom metszésű ajk... közeledik, közeledik felém, közeledik...
Lép, lépeget.
Mikor a beporozott útnak a sárosához ér, megáll. Megáll, mint az erdőn sétáló őz, s fölemeli a fejét.
Láttam, miért állott meg: a cselédet várta. Talán hogy megszidja: miért késett a munkájával? Talán hogy az utat tovább poroztassa maga előtt.
Mintha meglöktek volna!...
Belemarkoltam a kosaramba, és szórtam eléje a virágot. Rá se néztem, mintha nem is neki csinálnám, csak mentem előtte, és a kosarat rázva hintettem a virágot az út sarára.
A virág elég volt a királyné lépcsőjéig. Megálltam. Az arcom úgy égett, mintha tüzes kemence szájánál állanék. A szívem lükögve vert. Nem mertem felnézni, csak álltam, mintha valami gonoszságot követtem volna el, s büntetőbíró előtt állanék.
Egyszer csak hallom, hogy közeledik... A virágon...
Akkor ránéztem.
Ő is felnézett, mikor hozzám ért. A szeme...
A nap így nyilall át az erdő lombjain. A lelkembe nyilallt a szeme sugara. S a lelkem egyszerre fénnyel és zenével telt meg. Néztem káprázó szemmel, boldog-szomorún.
De a szeme rajtam csak addig állt, míg megint pillantott.
Aztán föllépkedett a lépcsőkön.
Szinte kábultan néztem utána. Csak mikor már eltűnt, akkor gondoltam arra, hogy valamelyik hun leszúrhat ezért a tettemért.
De nem bántott senki. A lovasok egykedvűen beszélgettek tovább.
Csak a vén őr nézett, de az is egykedvűen. Vélte talán, hogy parancsot teljesítettem.
Úgy indultam vissza, mint aki részeg.
A falu végén gyermekkiáltást hallok mögöttem:
- Hé! hé! Szolga!...
Megfordulok. A kis rableányt látom, aki Emőke előtt az utat hintette. Nekem integet.
- Értesz-e hunul? - lihegi.
- Értek - felelem, mint aki álomból ocsúdik -, keveset.
- A kisasszony azt mondta, hogy jer vissza: ád valamit a szolgálatodért.
És nevetett. Csúnya, vézna kis barna leány volt, és arca piszkos is. Kis szemtelen!
- Mondd meg a kisasszonyodnak - feleltem méltóságosan -, hogy én szolga nem vagyok. Úr se vagyok, az igaz, de szolga se vagyok. És az én nevem Zéta.
S nagy büszkén elléptem.
