6
6
Mikorra visszaérkeztem, az urak már az ebédnél feküdtek, s a borjúpecsenye illata betöltötte a levegőt. Priszkosz a tekintetével kérdezett.
Annyira ismertük egymás gondolatát, hogy néha nem is kellett beszélnünk. A tekintete azt kérdezte:
- Mit szólt a királyné? Szívesen fogadta-e a virágot?
Az én nyelvemen soha nem született még hazugság. Priszkosz belém nevelte, hogy a hazugság utálatosabb minden más mocsoknál, s én magam is megvetettem minden embert, akit hazugnak ismertem.
- A királyné - feleltem, elnézve a feje fölött - nem beszélt ugyan velem, de köszönetét küldi.
Vártam, hogy a föld megrázkódik erre a hazugságomra, vagy hogy a nyelvem kiszakad gyökerestül, de egyik se történt. Az urak vidáman beszélgettek tovább. S én is leültem a sátor elé zavartan és piszkos lélekkel, hogy ebédeljek.
Azon az éjjelen rosszul aludtam. A gazdám is nyugtalan, mióta Hunniában járunk. Én csak azóta, hogy azt a leányt láttam. Nincs se éjjelem, se nappalom. Éjfél felé azt gondoltam, javában alszik már a gazdám, mikor egyszer csak megszólal:
- Mi bajod? Mért sírsz? Ki ütött meg?
A kérdése annyira meglepett, hogy percekig nem szólhattam.
- Ó, uram - feleltem végre -, én igen szerencsétlen vagyok.
- Ki bántott?
S hogy erre nem feleltem, felült az ágyában.
- Bizonnyal mondom, hogy akárki bántott, megkeserüli!
- Nem bántott engem senki, uram, csak éppen elgondolkodtam a sorsomon.
- A sorsodon? - döbbent rám a gazdám. - Hát olyan siratni való a te sorsod?
- Ne érts félre, uram! A te jóságod éltető napfényem nekem, és én meg sem érdemlem, hogy rám nézz, de ha elgondolom, hogy már gyermekkoromban szolgaságra kerültem, és hogy hiába szabadítottál föl, csak szegény ördög az én nevem...
Abbahagytam. Éreztem, hogy a gazdám csodálkozik a szavaimon, és hogy én bolondokat beszélek.
S valóban, némi hallgatás után az uram megszólalt:
- Azt hittem, ismerlek téged, Zéta fiam. Hiszen úgy láttam a növekedésedet, mint azét a ciprusét, amelyet aznap ültettem, amikor téged magamhoz váltottalak. De ebben az órában nem ösmerek rád, Zéta: nem tudom; micsoda gondolatok kavarodnak a lelkedben.
S elhallgatott, elaludt.
Én meg azon gondolkoztam: miket hazudjak holnap. Azt mondom majd, hogy rosszat álmodtam: bika üldözött és tiport álmomban.
Eközben néztem a csillagokat a sátornyíláson át. És néztem Emőkét. Mert ha behunyom a szememet, mindig látom őt. Látom, amint fehér szoknyában, piros csizmában aprón lépked a gyalogúton, és ahogy hozzám érkezik, reám emeli méltóságos, fekete szép szemét,
