52
52
Másnap délután összeszedték a sebesülteket, s elhordták a táborba.
Láttam, hogy engem elkerülnek. A csoma növekvő erővel gyulladt belém. A halál a lábamnál fogva húzott már, de én még mindig kapaszkodtam az élet gyökerébe.
- Feleim - könyörögtem síró szemmel a mellettem elmenőknek -, ne hagyjatok itt!
Nem is feleltek.
Azután egyenként szólongattam őket:
- Taros, könyörülj rajtam! Sukoró, vigyetek már engem is! Cobor, mozduljon meg a szíved!
Cobor meg is állt. A vállát vonogatta:
- Mit használ neked, ha beviszlek is? Csoma van benned, az ebattát!
- Legalább emberek között halok meg, és nem hollók között.
Rázta a fejét. Pökött és továbbment.
Magamra maradtam. Lófej volt a párnám, holttestek a társaságom, szálldosó hollók az eléneklőim.
A mezőkön kigyulladtak a nyergekből és fapajzsokból rakott máglyák. Magas oszlopokban szállt fölfelé a füst. Nyújtott hangokban kezdődött a táltosok gyászéneke. Dobok pergése, búgó kürtök szava kísérte az éneket. A hunok hite szerint a lángokból fölszálltak a lelkek, s magukkal vitték szolgáikul azokat, akiket a csatában megöltek.
Hány máglya füstölt ott, és hány embert égettek el? - nem tudom. Bizonyára csak kevesen részesültek ebben a megbecsülésben. Valamennyi holt hunt elégetni - erdő kellett volna.
Aztán az ének is elmúlt. Nem maradt más hang, csak a távoli tábor morajlása s a kerengő hollók károgása.
És én ott feküdtem a holtak között étlen-szomjan. Istentől is elhagyottan.
Időnkint elkábultam, időnkint ébredezett az eszméletem.
Mikor leszállt az este, s előtündököltek az égen a nyári csillagok, a halál érzete végtelen gyásszal borult reám.
Csak éjjel ne halnék meg! Csak még egyszer látnám a virradatot, a piros hajnalt, a fölkelő napot! És hát csak még egyszer, csak még egyszer ihatnék ebben a földi életben!
Akármi ronda vizet, csak víz legyen, mert a belsőmben a pokol parazsa ég.
A patak itt folyik előttem alig tízlépésnyire, s én itt gebedezek a szomjúságtól?
S akkor valami mégis történt velem.
Már régen éreztem, hogy valami különös nyomás bántja a derekamat. Éjjel a csatatéren is kellemetlenkedett, de akkor annyira elfoglalt a lábam sebe, hogy nem gondoltam vele. Hát ahogy ott fekszek a halálom óráját érezve, gépiesen odanyúlok. Vélem, hogy valami nagy ütéstől támadt daganat van ott a derekam táján vagy hogy valami kő. Ha már meghalok, hát legalább az utolsó perceimben az se nyomjon, ha kő.
Hát lám, mire tapintok: a tömlőre, a boros tömlőre, amit a gazdám adott a csata előtt!
Egyszerre eszembe jutott, hogy akkor, abban a nagy zavarban a nyereg helyett hátra az övembe kötöztem. Mert arra gondoltam, hogy a ló kidőlhet alattam, s akkor elvész a borom is.
Semmi se látszott bizonyosabbnak, mint az, hogy nem érem meg a reggelt, az öröm érzése mégis olyan lobot vetett bennem, mint mikor az elalvó tűz az utolsó lángjában még egyszer fellobog.
A fogammal téptem ki a dugót, s ittam. Ittam mohón, végtelen ivással. És ittam és ittam. Az a savanyú, méregerős bor, vagy inkább ecet, éreztem, hogyan járja át minden eremet, inamat. Ittam, egész testemmel ittam. Minden porcikám, testemnek minden molekulája itta, szívta a bort. Csontomba, velőmbe belement, beleomlott, eloszlott bennem, mint spongyában a víz. Mind megittam az utolsó cseppig.
S nyomban elaludtam.
Meddig tartott az alvásom? - nem tudom; lehet, hogy egy nap, lehet, hogy két nap is. Az arcomat záporeső verte. Dörgött és villámlott. Villámlott és dörgött.
Még mindig hanyatt feküdtem, és a kezemmel védtem az arcomat.
Eközben látom, hogy a világosság nappali. Érzem, hogy az eső átveri a ruhámat. Mintha nem is esne, hanem öntenék az égből a vizet.
Fél óra múlván szűnt a zápor, s a nap kisütött. A lábamat víz mosta csendesen. Ijedten észleltem, hogy a patak megáradt, s annak a vize terjedez. Már látom az áradatot. De sárga, iszapos ár helyett bíborszínű szennyes víz hömpölyög a mederben.
A csatatérről folyó víz!
Fölvonakodok nagy ínnal-kínnal hátrább a lófejre, hogy a derekamat rátámaszthatom. S látom a rohanó árvizet, látom, mint bukdácsolnak a hullámokban a halottak, mint lejtenek a süvegek és fapajzsok, nyergek, fasisakok, nyilak, dárdák, szénacsomók.
A víz egyre nő. Már a derekam alá is becsemcseg. Már emelgeti is a lábamat.
No, a szerencsétlenség sokféle módot küld, hogy meghaljak!
A halottak pedig egyre utaznak előttem. Egyik hanyatt, másik háttal az égnek, a harmadik oldalt. Némelyiknek csak a köntöse látszik ki. De mennek tízével, húszával, utaznak a habos, veres vízben. S bukdácsolnak, integetnek, mintha mondanák:
- Ó, beh jó vízben utazni a másvilágra. Tarts velünk, Zéta!
Egyik-másik megáll és forog. Az újonnan érkezők hozzáütődnek, és vele forognak. Aztán egy nagy társaság jön egyszerre, eloltja a forgókat, s új halottak kerengenek, némán, komolyan. De amilyen gyorsan összegyűlt a társaság, éppoly gyorsan szét is oszlik. Egyik a másik után oldalog el. Utoljára csak egy marad, egy félig levágott nyakú római, kinek a feje a vállára van billentve. Az magában kereng nagy komolyan, aztán az is továbblejt, mintha táncolna.
Már a mellemet is ellepte a víz. Változatosságképpen egy nagy rossz híd lebeg felém. A híd rövid, s a karfája kérges fából való. Arra gondoltam, hogy az a híd elvihetne engem a táborba.
Minden erőmet kapásra szedem. A híd jöttön-jövöget. Hozzám ér. Belékapaszkodok görcsösen.
A következő percben én is ott lebegek a hűs hullámokban, s utazok a híddal, a halottakkal. Utazok hosszan, végtelenül, ringatódzva. A hullámok a nyakamat mossák, az arcomba is fel-felcsapnak.
Mikor arra a helyre érünk, ahol a tábort gondoltam, látom, hogy a térség üres. Sehol egy sátor, sehol egy szekér. Csak a szanaszét feketéllő tűzhelyek vallják, hogy ott volt Atilla tábora. A parton egy farkas ivott a vízből. Sokat ehetett, mert mohón ivott.
Vitt a víz tovább.
Végtére estefelé embereket láttam a parton. Férfiak, asszonyok, gyermekek álltak a víz szélén. Csáklyákkal és gajmós botokkal húzgálták ki a halottakat, az úszó fasisakokat, dárdákat, fegyvereket, fatalpú sarukat.
Kiáltok:
- Isten nevére!...
Kihúztak. Bámulva álltak körül.
- Könyörüljetek - mondottam -, vigyetek házba, adjatok ennem!
Csak néztek, bámultak.
Akkor eszmélkedtem rá, hogy görögül beszélek, holott ők katalaunok: se nem frank, se nem burgundi, se nem gót. Eddig csak holt tanúit látták a csatának, most, hogy egy élő került eléjük a csatából, ugyancsak meresztgették rám a szemüket.
Végre egy papot pillantok meg közöttük.
Annak nyöszörgök latinul:
- Reverendissime domine! Én Lupusz püspöknek a rabja vagyok.
Aztán nem tudom, ami történt velem.
