51
51
Ó, áldott napfény áldott hajnala! Csakhogy ismét mossa hűsítő harmatod eltikkadt arcomat!
Álomból ébredek-e vagy ájulásból? Nem tudom. De a szemem szinte issza az ég gyönyörű pirosságát! Élek! A fejem oly nehéz, hogy alig bírom fölemelni. Talán a sisaktól? Csakugyan a fejemen van még. De a kezem is mintha ólomból volna. Össze kell szednem minden erőmet, hogy a sisakot levonhassam a fejemről.
A fejem is fáj. S a torkom, gyomrom, mintha zsarátnokot vacsoráztam volna.
Nézem a sisakot. Be van horpadva, szakadva. Nyúlok a fejemre. A hajam össze van tapadva a vértől. A sisak beszakadásán látom, hogy pallossal csaptak reám, mégpedig hátulról. Nem merem megtapogatni a fejemet.
Körülnézek, amennyire a nyakam nagy nehezen fordítható.
Két ló között ülök, s körülöttem frankok, hunok és burgundok hevernek mozdulatlanul. Kettő arccal van fölfelé. Az egyik bozontos szakállú burgund. A másik egy fiatal frank, akinek kicsüng a mája. Túlfelől négy fegyveres hun halott fekszik egymásan, s egy ötödik, mint valami díványon ül rajtuk, s mintha mellére hajló fejjel aludna. Hun az is, és dárda van átütve rajta.
Rákiáltok:
- Öcsöd!
Nem felel. Nem is mozdul.
A csatatér holttesttel van tele. Emberek, paripák, fegyverek rendetlen összevisszaságban. Egy meztelen kar is fekszik itt magányosan. Vállban csapta le valaki. Az ujján aranygyűrű. És véres a gazdátlan kar. Egy vértől fekete római ül a földön, alig ötlépésnyire tőlem. A koponyája úgy el van nyílva, mint mikor a kagylót kettényitják. Ül, mintha kiesett agyvelejét bámulná a tenyerében.
Nem nyöszörög, nem jajgat már senki. A levegő hűvös, noha még mindig olyan a fejem, mintha tüzes kemencében égne.
Végignézek magamon. Megfeketült vér végig a ruhám. A köntösöm, nadrágom megszakadozott. Kivan a meztelen mellem, és az is véres.
Megpróbálok fölhuzakodni. A bal lábam jó, de a jobb láb... Erős fájdalom késztet vigyázatra. Látom, hogy a térdem dagadt.
A bal lábam és kezem segítségével mégis fölhúzódzkodok valahogy. Egy frank harcos fekszik fej nélkül, hanyatt a ló mellett, s görcsösen szorítja most is a dárdáját.
A dárda hegye felém áll. Csak a kezemet kell kinyújtanom. De még így is csavarnom kell egyet rajta, hogy kivegyem a kezéből.
A dárda segítségével föl bírok ülni a ló tomporára.
Látom a mezőt nagy messzeségben. Nincs egy négyszögnyi tiszta tér rajta. Csupa döglött ló, s a lovak közt ember emberen összevissza. Egy frank halott négykézláb áll. Érthetetlen.
- Á... - nyöszörög valahol valaki fájdalmasan - ááá...
Amint a reggeli párának az utolsó fátyola is elszáll, ellátok a hun táborig.
A szekerek várfalformán körítik, s előttük lovas őrök állnak mindenfelé.
Nézem a római tábort, azazhogy nézném, de nem látom semerre.
- Ááá...
A fejem mázsás. A nyelvem száraz, mint a tapló.
Ha valaki egy pohár vizet adna, odaadnám érte az életem felét.
Tán negyedóra múlik el. A hun tábor felől kürtölést és zúgást hallok. De a kürtölés csak útra hívó, nem hadijel. A zúgás is szokatlan. Lovasok bomlanak elő, és röptetnek szerteoszoltan. Felém is. Nagy szökemlésekkel közelítenek. A ló mindig átugrik a halottakon.
Integetek nekik:
- Erre! Erre!
De csak összevissza száguldoznak. Olykor megállnak, s a messzeséget vizsgálják napkelet felé.
Az egyik mellettem vágtat el. Rám se néz. Összevissza iramtatnak, mintha megvesztek volna!
S időnként hallom a kiáltásukat:
- Megszöktek!
S egyre több és több a halottakon happoló lovas a síkon.
A tábor zsibong, mint a méhkas. A síposok vidám visongása hallik mindenfelé. Értem már: a rómaiak elvonultak az éjjel.
Hála a hunok istenének! Végre valami kellemes érzésem is van ebben a gyötrelmes állapotban. Most már bizonyára előjönnek, és fölszedik a sebeseket.
Várok türelmesen, bár a szomjúságom pokoli. Ha a gyümölcs érezni tudna, csak az érezhetné, ahogy én, mikor az aszalókemencében szárítja a hőség.
De hát miért nem mozdulnak már?
Bizonyosan Atilla nem engedi őket. Cselet gyanít. Csak egynéhány száz lovas iramlik szét a világ minden tája felé, föl-fölröppenve a holt lovakon át, hogy fölfedezze a netalán lappangó ellenséget.
Fél óra múlván mégis látom, hogy előözönlenek a szekerek közül a papok, a jámborok, a mindenféle nemzeti nők meg a halász ugorok. Úri lovasok is ereszkednek elő.
A csatamezőn kezek és süvegek emelkednek föl, s kiáltozás kezdődik:
- Ide! Ide! Erre! Erre! Hé! Vizet!
- Ááá - hangzik erősebben a nyöszörgés.
Egy bambuszból font pajzs hever a közelemben. Beleszúrom a dárdát, és fölemelem.
- Ide! Ide!
De mikor jutnak el hozzám!
A lovasok csak a főurak, ahogy látom. Szemléletre járják csak a véres mezőt. Csak a gazdám is jönne, vagy a népéből valaki.
Egyszer végre felém is közelednek. Kiáltok:
- Segítsetek!
Szirtos hun főúr megállítja a lovát, s bámul rám, vagy hogy a halottak nagy csoportjára körülöttem.
- Mindjárt jönnek érted is - biztat jólelkűen.
- A tömlődet...
Hátratapint:
- Nincs velem.
- Mért nem jön ki mind a tábor - szólok panaszosam -, hiszen sokan vagyunk sebesültek.
- Átilla tiltja - feleli a lovas. - Még meglehet, hogy a római a hátunkba kerül.
S továbbhalad.
Egy másik lovas kiált neki:
- Ki volt az a király, akit az éjjel temettek?
- Teodorik - feleli Szirtos.
S a ló a halottakat kerülgetve vitte tovább.
Aztán sokáig nem közelített felénk senki.
Pedig a táborból nagy csoportokban jöttek már elő szekerekkel is: szedték a halottakon való kincseket s fegyvereket. Más csoportok a betegeket szedték össze. Bent a táborban mindenfelé szólt a síp és a duda.
A kezem már százszor elfáradt az integetésben, s az örökkévalóság órája is lejárt, mikorra hozzám is elérkezett végre a segítő kéz.
Adtak innom, és saroglyára tettek. A patakhoz vittek, ahová a többi sebesülteket is hordták.
A patak még akkor is vörösbor-színű volt. A partján is töméntelen halott, hát még a medrében!
A papok, szarmata asszonyok és az ugorok mostak, kötöztek bennünket, míg a többi a harctéren szedte az értékeket.
Hallottam, hogy csupán lónyeregből szedtek egynéhány száz szekérre valót. De felét se vitték el: máglyákat raktak belőle a mezőn, hogy elégessék rajta azokat a halottakat, akik vagy előkelő urak voltak vagy csapatvezetők vagy zoltánok. Némelyik máglyát csupa törött lándzsanyelekből, fapajzsokból és kocsirészekből rakták össze.
Azokat a holtakat is máglyára hordták, akiknek atyafija volt a táborban.
Nekem csak a fejemen meg a lábamon volt kötözni való seb. Azt mondanám: szörnyűség volt a lábamra ránéznem, de vétkeznék a panaszommal, mert hiszen olyan sebesülteket láttam, hogy behunytam a szememet.
Azok a jó pogány papok! Áldja meg az Isten különösen Szodorót közöttük, az kötötte be a lábamat egy belloton halottról szakított vászonnal.
De ezernyi ezer sebesült vár az ápolásra: arra már nem kaptam embert, hogy Csáthnak a sátorába is elszállítsanak.
Hiába kiáltottam hol az ugoroknak, hol az asszonyoknak, Bialra, Bucsára is - otthagytak bennünket a parton. Tettek a fejünk alá vánkosul nyerget, lófejet, süveget, s azt mondták, tűrjünk, míg ránk is kerül a sor.
Az egészségesek persze vagy vigadtak, vagy zsákmányoltak. Mi meg ott feküdtünk az égető napon, a legyek ellen harcolva. S rettegve, hogy egyszer csak fölkerekedik a tábor, s elhagynak bennünket, a - hollóknak.
Az öreg Lupusz püspök is ott szorgalmaskodott a sebesültek között. Latinul kiáltottam neki:
- Heus domine!
Hozzám jött. Ígérte, hogy estére, mikor visszatér a táborba, értesíti Csáthot. De nem tért vissza. Ott hált a sebesültek között.
Egy ital vizet ha adna valaki, nem bánnám, ha érte azonnal meg kellene is halnom.
Másnap Atilla végiglovagolt a csatatéren. Elnézett hozzánk is, helyenként vigasztalóan szólott:
- A sebetek dicsőségetek. Még az úton meggyógyultok, és egészségesen érkeztek haza.
Még a haldoklók is boldogan tekintettek reá.
De a gazdám nem volt a kíséretében. Meghalt-e, vagy sebesülten hever? Nem tudtam.
Már akkor forróság volt rajtam: gyehenna! Fél kézre tápászkodtam, és vért hánytam.
Egy Esztán nevű zoltán ült mellettem lábatörötten. Rám kiáltott:
- Tyű, az apád sarkantyúját, csoma van rajtad!
Akkor már magam is tudtam. A torkom, hónaljam meg volt dagadva. A csatából megmenekültem, a pestisbe beleestem.
