54
54
Elment a hó. Jött a csoma. Öt-tíz halott naponként, később húsz-harminc is.
A püspök húsvét napján pappá szentelt, hogy legyen, aki segítsen neki a gyóntatás és a temetés munkájában.
Belenyugodtam, hogy pap leszek. Minek is térnék vissza - gondoltam -, hiába vitézkedtem a csatában, fejet nem vittem a táborba a rovók elé. Tanúm is ki lehetne rá, hogy hogyan viselkedtem? Csáth legföljebb, ha fölszabadít - ha ugyan ott nem eszik a varjak őt is csata mezején - de se vagyont nem kapok, se méltóságot olyat, hogy Emőkét megkérhetném. Ott hányt-vetett ember lennék, itt a kezemet csókolják, úrnak neveznek, csöndes, nyugalmas az életem. Még azt is remélhetem, hogy még fiatalon rám illesztik a püspöki süveget, mert hiszen ezen a vidéken nálamnál képzettebb embert nem találnak.
Hanem a pestis!...
Mikor már húsznál is többen haltak naponként, nem adtuk rájuk többé az utolsó kenetet. Csak hárman voltunk: nem győztük. A paptársaink csaknem mind meghaltak. Aki meg nem halt meg, kiment a hegyekbe, az odavonult lakosság közé. Mert valami ezren ott maradtak a hegyek között, ahová Atilla elől menekültek, s nem mertek hazatérni. A püspök már szakácsot és cselédeket fogadott, hogy a házzal ne legyen dolgunk, de még úgyse győztük.
Májusban már ötven-hatvan-hetven halottunk volt naponkint. Volt olyan ház, hogy az egész család kipusztult belőle. Volt olyan utca, hogy nem maradt benne két lakó.
De júniusban mégis csökkent valamelyest a halál ereje.
Már akkor csak ketten éltünk az öreg pappal, a jó zsoltárost is elvitte a csoma. A halottakat a templom elé hordták. Ott adtuk rájuk a generális bűnfeloldozást, s onnan temettünk minden második órában.
Egy júliusi napon gazdag polgár halt meg. A püspök örömmel újságolta, hogy a polgár reám hagyta minden vagyonát.
- Reám?
- Tereád. Áldassék az Úr neve: mennyi jót cselekedhetel azzal a vagyonnal.
Másnap este megnéztük a hagyatékot: szép emeletes ház, három paripa, sok szép kép, remek fegyverek, bútorok és hétszáztíz arany.
A pénzt odaadtam a püspöknek, hogy tegye el a szegények ládájába. A házat és a benne való holmit meg rábíztam a város bírójára: gondozza, míg a csomát más tájra nem viszi az ördög - azután majd elkótyavetyéljük, s az a pénz is a szegényeké lesz.
Hanem mikor a három paripát megnéztük, arra már nem mondtam semmit se. A mellemben megmozdult valami, mint mikor a sírkő megmozdul alulról.
Mikor este a püspök elaludt, kimentem a házból. Mentem egyenesen a város bírójához és megzörgettem az ablakát:
- Kelj föl uram, és hozd a házamnak a kulcsát.
Kijött mezítláb, öltözetlenül, ijedten:
- Mi történt?
- Még az éjjel Párizsba kell mennem. A püspök úr papokat kért: nem jönnek. Hát majd én hozok. Holnap délutánra itthon leszek.
Bementem a szobába, és kiválasztottam a fegyverek közül egy pompás kardot, egy lándzsát és egy íjat. A nyakamba tarsolyt akasztottam. Ruhát is cseréltem: szép bársonyból való meggyszínű ruhát vettem magamra. Egy térdig szíjazható ünnepi saru is volt ott, felvontam. A sarun aranysarkantyú, rajta hagytam. Sarkantyú nélkül nem lehet lovagolni.
A bíró nem csodálkozott az öltözetemen: a vidék tele volt még farkassal.
Kiválasztottam a legjobb paripát, és co föl, sárga, napkelet felé!
