55
55
Sárguló ősz volt, mikor sok hányódás után elérkeztem egy napalkonyattal a Duna partjára.
A kürtömbe fújtam.
Kis idő múltával látom, hogy jön a dereglye. Zömök hun áll benne elöl, fehér szakállú.
De még a parthoz sem érnek, felvonja az öreg az íját:
- Ki vagy, és mit akarsz?
- Hun vagyok, mint te - felelém -, hazautazok.
- Miért jöttél haza?
- Az az én ügyem. Kötelességed, hogy átvigy.
- De az apád ragyogóját: nem addig van a! Nem tudod-e, hogy beléd ereszthetem a nyilamat?
- Mér eresztenéd?
- Mert hitvány szökevény vagy!
- Szökevény? Én? Látom, nem értjük egymást. Én a katalaunok földjéről jövök, a tavalyi csatából.
Erre az álla leesett.
- Hát nem a római hadjáratból?
- Nem. Ott a had talán?
- Ott.
Erre meg nekem esett le az állam.
A hun hozzám evezett. Vizsgálódva nézte a ruhámat, arcomat is.
- Átviszlek - mondotta -, de magad lásd a végét.
- Mért?
- Mert be csak bejöhetsz, de ha aztán vissza is szándékozol...
Nem feleseltem vele. Tovább mentem volna, de a lovam fáradt volt. Meg kellett hálnom a révészéknél.
A vacsoránál összebarátkoztunk, mert sok mindent beszéltem nekik a csatáról. De persze kérdezősködtem is:
- Mikor indult el Átilla Itáliába?
- Alighogy hazaért. Csak éppen pihent egypár hetet, meg a lovakat abrakoltatta. Amint a tél mérge elmúlt, azonnal megindultunk.
- Csáthról mit tudtok? Él-e?
- Él.
- Hát a családja?
Arról már nem tudtak semmit. A révészek és a határőrök többnyire ugorok. Van köztük rokkant hun is tél-túl. Halászat, vadászat a foglalkozásuk. Minden száz lépésre áll egy nádkunyhó.
A hunok országába kémek nem jutnak be.
Másnap jókor reggel útnak eredtem, s estefelé már elém tündököltek Atilla fapalotáinak tornyai.
Micsoda zavaros érzések hánykolódtak bennem, le nem írhatom. A szívem hol égbeszállón repdesett, hol szárnyaszegetten hullt alá egy aggodalmas gondolatban. Hajadon-e még? Hogy néz rám, ha eléje lépek?
Ha gyalog kellett volna mennem, meg kellett volna gyakorta állanom, a szívem annyira zakatolt.
A Tiszában megitattam a lovamat. Magam is leszálltam, megmosdottam, megfürödtem nagy sietten. A port is leveregettem a ruhámról.
S belovagoltam.
Micsoda csöndes, néptelen ez a város! Csak asszonyok és gyermekek lézengenek benne.
A királyi palota előtt mégis látok néhány fegyveres lovast. A királyi asszonyok őrsége az: béna harcosok, öreg közhunok, betegen honn maradt testőrök, meg Atilla cselédségének a kétharmada.
Szorongó szívvel lovagolok be a kapun. A cselédek, rabok bámulva néznek reám, de olyan hidegen, mintha idegen volnék.
- Jó estét, Uzura!
Uzura elejti a dárdáját.
- Egeknek ura! - hebegi. - Te vagy, Zéta?
- Persze hogy én vagyok.
Az ember beüvölt a házba:
- Zéta jött meg!
S úgy repes, mintha fia volnék.
A cselédek, rabok is kirobognak. Mikorra leszállok a lóról, már egy leány a nyakamat öleli, és csókol, csak úgy cuppog:
- Zéta! Zéta!
Nézem, hogy ki az? Hát Dzsidzsia. Alig ismerek rá, úgy megnőtt.
De a többi is szívesen ölel meg. Kezemet szorongatják, ruhámat simogatják. Egyszerre hatan is kérdezik, hogy honnan, és hogy igazán nem haltam-e meg.
Tolnak és ragadnak aztán föl az asszonyhoz és az öregúrhoz, Barakonyhoz.
A két gyerek is örömmel fut hozzám, s én engedelmet kérek, hogy megcsókolhassam a kezüket.
Csak egyet nem látok, akit legjobban szeretnék látni. A szívemet annyira veri a rossz sejtelem, hogy csak habogva felelgetek az asszonyomnak meg az öregúrnak.
Végre nagy elfogultan kérdezem:
- Egészségesek-e mindnyájan?
- Mindnyájan, Zéta.
- A ki-kisasszony is?
- Az is, Zéta.
- És nem be-beteg a ki-kisasszony?
- Már hogy volna beteg? Vadászatra ment ki Rika nagyasszonnyal. Holnap bizonyosan elhívat a nagyasszony, mert megsiratott téged. Az uram azzal jött haza, hogy csoma ragadt rád, meghaltál.
Fél teher leesett rólam. Ha Emőke asszony volna már, Csáthné bizonyára nem azzal felelt volna, hogy a kisasszony vadászni van, hanem azzal, hogy: "Nem kisasszony az már, hékás!"
- Hát a nemzetes úrnak nem esett baja a harcban? - kérdeztem szórakozottan - Én azt gondoltam: ő halt meg.
- Dehogy halt. Nem szokott az meghalni - felelte nevetve az asszony.
- És sokáig odamarad-e? Nem gondolod-e, asszonyom, hogy jó lenne, ha talán utána mennék?
- Mégy a pokolba, hiszen ősz van. Mikorra odaérnél, jönnek haza.
- És az én vitézségemről szólt-e az uram valamit?
- Nem, Zéta. Azt mondja, hogy mindjárt a harc elején elvesztél a szeme elől.
Ez elszomorított. Tehát rab maradok. Lehettem volna püspök, leszek lóvakaró, sarutisztító, kétlábú kutya. Egy napi pihenőt kértem.
A konyhában azon az estén nagy ünnep volt. A rabok és a cselédek mind egybegyűltek, hogy a szavamat hallgassák.
Rába asszony pecsenyét sütött és bort rakott az asztalra. A maga karosszékébe ültetett és kedves fiamnak nevezett. Dzsidzsiát mellém ültették. No, az nem tetszett. A bosszúságomat még fokozta, hogy a leány ünnepi ruhába öltözötten ült be, és őszirózsákból való csokrot tett elém bögrében.
Hát én aztán elmondtam nekik mindenféle hányódásomat, a csatát, a megmenekülésemet. Megmutattam nekik a térdem sebét, a fejem sebét is.
Bámultak nagy áhítattal.
- No - azt mondja Gyöngyi cseléd -, nem hiába imádkozott annyit érted Dzsidzsia.
Vállat vontam:
- Miért imádkozott? Mije vagyok Dzsidzsiának, és mim ő énnekem? Ámbátor iszen köszönöm, mégis... nem értelek, Dzsidzsia. Hiszen jó, jó, hogy érdeklődöl a sorsom iránt, de az mégis illetlen cselekedet volt tőled, hogy mikor megjöttem, úgy ugrottál a nyakamba, mintha tudj' az Isten... Az ilyesmit kerüld a jövőben, mert félreértéseknek lehetne oka. És te most már nagyleány vagy, vigyázzál a jó híredre is.
Dzsidzsia hátradőlt a széken. Az arca elszíntelenült.
Én azonban mintha meg se láttam volna. Az asztalra csaptam:
- A tyúkom, a kis fekete ördög, megvan-e még?
A cselédek elmosolyodtak, és Uzurára néztek.
Uzura elvörösödött. A fejét vakarta.
- No, mi a?
- Hát - mondja végtére Rába asszony -, Uzura föláldozta a te emlékedre. Mikor hallotta, hogy meghaltál, agyoncsapta, s elégettük, hogy a másvilágon is a te tyúkod legyen.
