12
12
A Jedikulától egy nyíllövésnyire az örmény kórház mögött egy kis napszámoskocsma áll egymagában.
Kerti lakás lehetett az valamikor, valami szép márványnyaraló még abban az időben, mikor Konstantinápolyt Bizáncnak hívták. De haj, az idő meg a földrengés meglazítja a márványkockákat is, letördeli a teraszok alabástrom-balüsztréit, az ablakok kővirágait; félremozdítja a lépcsőket, és dudvát ültet az oszlopok hasadékába. A nyaralóból kurta kocsma lett.
Járt oda mindenféle nép, s a gazda, akinek Milciádesz volt a keresztneve, mellékesen orgazdasággal is foglalkozott.
Oda vezette a cigány a mi fiataljainkat. Milciádesz adott nekik szállást, olasz ruhát, aranytányért, persze jó pénzen.
Hogy a Héttoronyban nem úgy sikerült a produkció, mint szerették volna, a mi fiataljaink csaknem bajba kerültek.
A katona rögtön jelentette a bégnek, hogy az olaszok valami rokonfélék, mert igen sírnak a rab körül. Azonban a bég nem sokat törődött már akkor a Jedikulával. A magyarországi kerület (törökül vilajet) foglalkoztatta az eszének minden kerekét. A Jedikulában ő is csak rab volt. Bent kellett laknia a falak között, s évenkint csupán egyszer léphetett ki rajta, hogy imádkozhasson a Hagia Sophia-templomban.
- Szamár vagy! - bődült a katonára. - Azok az olaszok rabjai voltak annak az úrnak, most pedig az én rabjaim.
Éppen a kalamárisát akarta ládába tenni. Kivont a kalamáris oldalából egy nádtollat, és a tintás spongyába nyomta. Egy tenyérnyi kis pergamendarabra egynéhány sort írt, s átnyújtotta a hüledező katonának.
- Nesze. Add oda az olaszoknak, és kísérd ki őket a kapun. Semmi bántódásuk ne legyen!
Gergely persze elolvasta az írást azonnal, amint a markába nyomták.
Ez volt benne:
Ez az öt olasz énekes az én seregemhez tartozik. Ezt a temesszüköt adtam nekik, hogy senki őket ne bántsa, mikor mellettem nincsenek. Veli bég.
Gergely eltette az írást örömmel.
Ránézett a katonára. Hol látta azt a bagolyarcot? Hol?
Hát bizony ott ivott őkegyelme az előbbi estén a görögnél, a mindenféle napszámos és hajós között. Látszik is az orra pirosságán, hogy a vádlottak padjára kerül, ha majdan eljut Mohamed próféta elé.
- Eljössz-e te is a béggel? - kérdezi Gergely, amint kifelé mennek a kapun.
S egy ezüsttallért nyom a markába.
- Nem - feleli a katona, a tallértól megvidámulva. - A bég csak aknafúrókat visz meg deliket. Az én uram holnaptól fogva Izmail bég.
- De ő még nem lakik itt?
- Nem; amott lakik abban a vadszőlős házban.
S egy vadszőlővel befuttatott házra mutatott, amely háttal nekiépült a régi Bizánc várfalának. Talán annak a köveiből is építették.
Estére ott itta már a bagoly az ezüsttallért a görögnél.
A mi ifjaink azon az estén egy csinos kis márványszobában vacsoráztak. Rizskásás ürühúst ettek, s közben már tanácskoztak, hogy a béggel térjenek-e vissza a hazájukba, vagy csak magukban.
Mert hogy a veszedelem a sarkukat tiporja, az bizonyos. Hogy Bálint urat meg nem szabadíthatják, az még bizonyosabb.
- A béggel kell visszatérnünk - vélte Gergely. - Ez a legokosabb, amit cselekedhetünk.
- Én ugyan nem danolok neki - dörmögött Mekcsey. - Danoljon neki a durrogó istennyila!
- Hát akkor rekedtséget színlelsz - felelte Gergely. - Miért ne danoljak neki? Nem azt mondja-e a közmondás is, hogy akinek a szekerén ülsz, annak a nótáját fújjad!
- Ha ezt megtudják odahaza, hogy mink törököt mulattattunk...
- Miért ne? Itten danolunk neki, otthon meg majd táncoltatjuk.
Jancsi nem elegyedett a beszélgetésükbe. Maga elé bámuldozott, s kigyöngyöztek a könnyei.
Gergely a vállára tette a kezét:
- Ne sírj, Jancsikám. Hiszen az a nagy lánc nem örökös. Meglehet, holnap leveszik róla.
- Nem is beszélhettem apámmal. Csak éppen hogy Ferkót kérdezte, arra feleltem. Azt mondtam neki: otthon maradt, hogy ha én elpusztulok az úton, maradjon egy gyermeke anyámnak.
Hallgattak, s részvéttel néztek reá.
- De micsoda bolond vagyok én! - folytatta Jancsi. - Maskarának öltözve lopakodok be hozzá, holott rendes úton is meglátogathattam volna. A történtek után bemehetek-e? Legalább a pénzt adtam volna oda neki.
A cigányleány fogta a tálat, és kivitte. A szobába besütött a hold, és elhalványította a mécses világát.
- Még egyvalamit meg kellene próbálni - szólalt meg Gergely. - Még úgyszólván minden pénzünk megvan. Nálad van, Jancsi, ezer arany, énnálam háromszáz. Mekcseynél van annyi, amennyivel hazajuthatunk. Évánál is.
A cigányleány visszatért.
- Nem nézitek-e meg a bagoly-törököt? Olyan részeg már, hogy lefordult a székről. Sárközi a török költségén iszik, de ő még nem részeg. Matyival kockáznak.
Azonban, hogy csak maga nevetett, ő is abbahagyta. Leült a gyékényre a többi közé, és az állát a könyökére támasztotta. Évát bámulta.
- Az új bég - mondotta Gergely - bizonyára kap a pénzen. Csakúgy kap, mint a többi. Hátha az tehetne valamit? A pénz minden lakatnak kulcsa volt mindenkor.
- Én mindent odaadok, ami nálam van - felelte Jancsi. - Az életemet is odaadnám!
- Hát akkor merészeljünk meg egy utolsó próbát.
- Hogyan juthatsz be éjjel a béghez?
- Letartóztat - vetette oda Mekcsey. - Meghallgat, el is fogadja a pénzt, de te is ott maradsz.
Gergely mosolygott:
- De nem vagyok én olyan golyhó. Nem a magam bőrében megyek hozzá.
- Hát?
- Felöltözök török katonának.
Jancsi megragadta a Gergely kezét.
- Megtennéd, Gergely? Megtennéd?
- Már teszem is - felelte Gergely.
Fölkelt, és beszólította Milciádesz gazdát.
- Gazda - mondotta -, nekem egy török katonaruha kellene. Olyan, amilyent a Héttorony katonái viselnek.
A görög végigdörzsölte fekete, bokros szakállát. Megszokta már, hogy a vendégei álöltözeteket viselnek, de azt is megszokta, hogy mindennap két-három arany pendül tőlük. Ördög vigye őket, akár rablók, akár tolvajok, a fő az, hogy jól fizetnek. Ajánlotta is már nekik, hogy lakjanak a föld alatt való teremben.
- Hát olyan ruhám éppen nincsen - mondotta hunyorgatva. - De van itt egy részeg török, arról le lehet venni a turbánt meg a köpönyeget.
- Az is jó lesz. De nekem szakáll is kellene.
- Van bőven.
- De nekem éppen olyan szakáll kell, mint azé a katonáé.
- Akad olyan is.
S kifordult. Alig öt perc múlva mindenféle kész szakállal, fekete szőrrel és ragasztóval tért vissza.
- Felragasszam?
- Ragaszd fel. Olyanféle képet mesterkedjél nekem, mint azé a töröké.
Leült. Milciádesz munkába fogott. Közben beszélgettek.
- Ismered az új béget, aki a Héttoronyba kerül?
- Hogyne ismerném - felelte a görög. - Topcsi volt.
- Mit tudsz róla?
- Tuskó. Vizet iszik, víz is az esze. Írni se tud.
- A többi tiszt se tud. Legföljebb olvasni ha tudnak.
- De ez úgy hányja-veti magát, mint a szultán lova, noha az is többet tud nálánál. Hanem bezzeg mikor egy magánál nagyobb fát lát, hajlong, mint a kender szélfúváskor.
- Volt már hadban?
- Tavaly vele jött a császárral. Esztergom alatt meg is botozták.
- Eszerint gyáva?
- Gyáva és ostoba. Vízen nőtt ember lehet-e más?
Gergely a ragasztótól jobbra és balra fintorgatta az orcáját.
De akkor már úgy el volt változva, hogy Mekcsey majd felfordult nevettében.
A görög előkerítette a turbánt, a handzsárt meg a köpönyeget is.
- Allaha emanet olun - mondotta Gergely tréfásan hajlongva.
El akarták kísérni, de ő csak Jancsit meg Mekcseyt engedte maga mellé. Jancsi útközben átadta neki az aranyait. Gergely egyet gondolt, s Jancsit is visszaküldte. Csak Mekcsey maradt vele.
- Te is - mondta neki - távolabbról kísérj. Ne sejtsék, hogy összetartozunk.
Félóra nem telt belé, ott állott a bég háza előtt.
Megzördítette a kapu réztányérát.
A kapu nézőlyukán egy vén kappan arca jelent meg.
- Mit akarsz?
- Küldd azonnal a béget a Héttoronyba! Baj van!
A kappan eltűnt. Gergely visszavonult. Tudta, hogy a kappan megint meg fog jelenni. De azt is tudta, hogy ha senkit se talál az ajtóban, senkinek se adhatja át a bég kérdéseit. Kénytelen lesz visszatérni a béghez, s megmondani, hogy a katona már eltűnt. A bég majd forgolódik, morgolódik, végre is ki fog bújni, s megyen a Héttoronyba.
Gergely elsétált a Héttorony felé. A Drinápolyi kapunál - így nevezték a Héttorony északi kapuját - megállott.
A kapu zárva volt. Az őr a kapukövön guggolt és aludt. A feje fölött hitvány olajlámpás égett a falból kinyúló vasrúdon.
Körös-körül csöndesség.
Mekcsey harminc-negyven lépésnyire követte Gergelyt, s hogy az megállott, ő is megállt. Talán azért is állott Gergely a lámpás világosságába, hogy Mekcsey láthassa.
A percek lassan múltak. Gergely magában szidta a török időt, hogy milyen lomhán jár.
S mivelhogy ember és bogár csak a fényességet nézi a sötétben, Gergely is az olajlámpásra fordította a szemét.
No, megőszülök, mikorra kimászik az a bég! - mormogta magában.
Szegény jó dalia, te kedves szép csillaga a magyar dicsőségnek, nem fogsz te megőszülni soha! Vajon milyen arccal néznél a jövendő tükörébe, ha most előtted föllebbentené valami égi kéz, s te látnád magadat rabbilincsben, éppen ezen a helyen; s látnád a török hóhért, amint azon a rozsdás lámpavason neked bokrozza a kötelet!...
Az utca csöndjében kapudörrenés hallatszott.
Gergely megrezzent. Elindult sebesen a dörrenés irányába.
A bég jött.
Egymagában jött. Köpönyegébe volt burkolódzva, s a fején magasra kalácsozott turbán fehérlett.
Gergely megállt egy percre: Hallgatódzott, hogy jön-e valaki a béggel.
Nem jött senki.
Akkor eléje sietett a bégnek.
- Uram - szólott török katonai szalutálással -, nem Veli bég hívat téged. Én csaltalak ki egy igen fontos ügyben.
A bég visszahőkölt. A kardjához kapott.
- Ki vagy te?
Gergely is a kardjához nyúlt. Kivonta, és markolattal nyújtotta oda a bégnek:
- Fogd, ha azt gondolod, hogy tartanod kell tőlem.
A bég visszataszította a kardját a hüvelybe.
Gergely is.
- Több jót hozok neked, mint gondolnád - mondta Gergely.
Kiemelte a pénzes zacskót a köpönyege belső zsebéből. S megcsördítette az aranyakat.
- Fogadd bevezetésül.
A bég a tenyerébe vette a súlyos zacskót, de aztán visszaadta.
- Előbb tudnom kell: ki vagy, és mit akarsz?
S ő is a ház árnyékába lépett. Kőpad volt ottan. Arra ült, és figyelmesen nézett Gergelynek az arcába.
Gergely szintén a padra ült. Összefonta a karjait, és időnkint a csípős álszakállt vakargatva, beszélt halkan és óvatosan:
- Az én nevem Százezer Arany. Azt hiszem, eléggé jó hangzású név.
A bég elmosolyodott:
- De nem álnév-e?
- Hamar megpróbálhatod. A te neved azonban: Szegény Ember, bár az kétségtelen, hogy jeles vitéz vagy. Mindenki tudja, hogy Magyarországon is megfordultál a diadalmas hadjáratban.
- Látom, hogy ismersz.
- Hát, hogy röviden végezzünk: te holnap reggeltől kezdve várnagy vagy a Jedikulában. Más szóval: rab leszel te is, csakhogy fizetéses rab. Évenkint egyszer kimehetsz a városba. És ha Allah hosszúra nyújtja az életedet, hát életedben összesen hússzor-harmincszor láthatod még Konstantinápolyt.
- Tovább!
- Rajtad fordul, hogy nagyobb és szabadabb sorsot válassz magadnak.
- Hallgatlak.
- A Jedikulában van egy rab, egy dúsgazdag magyar úr: Török Bálint.
- Azt akarod kiszabadítani?
- Te mondod. De hát ráhagyom, hogy azt akarom.
- Hallgatlak.
- Veled egynehány új katona is jön. Ha más nem: a szolgáid. Mi történnék, ha te holnap este kihoznád például Bálint urat, mintha a szultán hívatná?
- Naplemente után nem jöhet ki a várnagy se.
- A szultán parancsára kijöhet. De hát mondjuk, nappal jön ki, veled és két katonával. Az utcák erre már néptelenek. Te a két katonát visszaküldöd, s ballagtok ketten Bálint úrral tovább. De ahelyett, hogy a szerájba mennétek, a nevezett rabot egy hajóra vezeted. Egy hajóra, mely a parton áll, és narancsszínű zászlót lenget. Lehet az a hajó gabonaszállító hajó is, bárka is, csónak is. Nincs olyan sok errefelé. Hát mondom: legfeljebb ruhát, köpönyeget változtattok, és lekanyarodtok ketten a hajóra.
- Ilyen röviden?
- Nem éppen. A hajón, mihelyt elindul, háromszáz arany olvasódik a markodba, törökül szólva háromezer gurus, vagyis piaszter. Azután akár a vízen, akár a szárazon, Tekirdagba megyünk. Ott egy emberünk vár jó lovakkal és ötszáz arannyal téged. Az ismét ötezer gurus. Lemegyünk Athénbe, s onnan Olaszországba, amint az olasz partra lépünk, ott ismét ötszáz arany hull a markodba.
- Ezerháromszáz.
- Eddig. Gondolom, tízévi fizetésed. De gondolkodj te is: az az ember, aki Debrecent, Szigetvárt és Vajdahunyad várát mondja a magáénak, s aki azokon túl még ura egy királyi birtoknak, csaknem az egész Dunántúlnak, az bizony könnyen kifizeti neked még azt a kilencvenkilencezer aranyat is, akárha a fele vagyonától kell is megválnia.
- És ha nem kapom az első ezret se?
- Akár most is odaadom, ha kívánod.
A bég gondolkodva nézett maga elé.
Gergely vállat vont.
- Ha azt látnád, hogy megcsalunk, pedig olyan magyart még nem láttál, aki csalna, hát akkor mindig lesz időd ráfogni Török Bálintra, hogy megszökött, s hogy te utánamentél egymagad, és a hajón fogtad el. Akár a hajóról hozod vissza, akár a földről, neked fognak hinni, mert visszahoztad.
A bég gondolkodott.
- Hát jó - szólalt meg végtére. - Holnap alkonyat előtt egy órával legyen az a sárga zászlós hajó egy nyíllövésnyire a Héttoronytól. De már a parton várj. Miről ismerlek meg?
- Ha az arcomról nem ismernél, ámbár hát nézd meg az arcomat, hiszen süt a holdvilág, a turbánom szintén sárga lesz, kénszínsárga. Megismerhetsz.
- Egy órával naplemente előtt.
- Pont tizenegy órakor - felelte Gergely.
Mert a török időszámítás szerint napnyugtakor van tizenkét óra.
Éjfél volt, mikor Gergely visszatért Mekcseyvel.
- Itt van-e még a bagolyképű török? - kérdezte, hogy a kocsmába belépett.
- Alszik - felelte Milciádesz.
- Megteheted, hogy holnap tizenegy óráig aludjon?
- Meg - felelte a kocsmáros.
S poharat vett elő. Vizet töltött bele, és valami port kevert el benne. A por elolvadt, mint a só.
S fölrázta a törököt.
- Hé, Bajguk! Haza is gondolj.
A török fölemelte a fejét, és zavaros szemekkel nézett maga elé. Ásított.
- No, idd meg ezt az egy pohár vizet, aztán lódulj haza.
A török rá se nézett a pohárra, csak kinyújtotta a kezét. Fölhajtotta. Ismét maga elé nézett. Megmozdult, hogy föltápászkodjon, de megint csak visszahanyatlott.
Gergely öt aranyat nyomott a kocsmárosnak a markába.
- Nyugodt lehetsz - mondta Milciádesz. - Ez innen el nem mozdul, akár holnap estig se.
Hajót könnyű volt bérelniük. Egy négyevezős görög hajót kiválasztottak az Aranykürtben, s megfogadták Tekirdagig, amely Konstantinápolytól egynapi út. Adtak neki narancsszínű zászlót és két arany foglalót. Délután jókor ott állt már a hajó, ahova Gergely vezette. Napenyészet előtt két órával felvonta a zászlót.
Gergely azután a kocsmába sietett. Felzavarták az álmából a törököt. Azt mondták neki, hogy az aga a narancsszínű zászlós hajó elé rendelte. Álljon ott a parton.
A török még mindig kábult volt. Sárközinek kellett vezetnie. Ment a jámbor, tántorgott a sárga turbánban. Azt se tudta, reggel van-e, este van-e. Csak annyit jegyzett meg, hogy a bég odarendelte a partra valami hajó elé.
Gergelyék szanaszét egymástól, távolacskán lappangtak utána.
Ha elfogadta a bég az ajánlatot, akkor, amint a hajóra lép, ők is azonnal ott teremnek. Ha pedig a bég nem mer vagy nem tud cselekedni, akkor ám ő lássa, hogyan értik meg egymást a sárga turbános atyafival.
Az első kérdés az volt, hogy hozza-e a bég Török Bálintot.
Ezt Cserhánra bízták. Nem közölték vele, hogy Bálint úr szökésre indul, csak azt, hogy a szultánhoz vezetődik, s még egyszer látni akarják. A jel az volt, hogy ha megpillantja a béget, a két katonát és Bálint urat, fölnyúlászkodik az utcasarkon a vadszőlőre, mintha egy levelet akarna szakítani. Ezt Mekcsey körülbelül ezerlépésnyiről megláthatja, s inthet a társainak.
Ők megint ezerlépésnyire járkáltak a part felé. Gergely dervisnek volt öltözve, Éva cigányleánynak, Jancsi perzsa kereskedőnek, Matyi kurd perecárusnak, Mekcsey halárusnak.
Éva ott guggolt Matyi mellett, és perecet evett.
Pontosan a kitűzött időben fölemelte Mekcsey a halas fatálat a fejére, és megindult a part felé.
Ez volt a jel.
Jancsi elsápadt. A szemét örömkönnyek árasztották el. Gergely kipirult.
S megindultak egymástól szász-kétszáz lépésnyire a part felé.
A hajó ott állott. A szél vígan lobogtatta a narancsszínű zászlót. A hajó tulajdonosa, egy fiatal görög hagymakereskedő, a hajó kormányrúdjánál olvasgatta a napi szerzeményét.
És a hajó előtt ott állott bután a török, a bagolyképű. A fején sárga turbán.
Mögötte ott ült a parton Sárközi, és mosta a lábát a zöld tengervízben.
- Jön - mondotta Jancsi, Gergely mellett elsietve. - Istenem, segíts!
És reszketett még a lába is.
Gergely visszapillantott. Látta a béget, amint gyalog sétálva közeledett a fehér fejű magyar úrral. Mögöttük két dárdás, fehér turbános katona.
A bég visszafordult, és valamit mondott a katonáknak. A katonák visszafordultak a Héttoronynak.
Jancsi megindult sebes lépésekkel a hajó felé, de amint Gergely mellett el akart menni, Gergely megragadta a köpönyegét:
- Várj!
A bég Bálint úrral sétált a parton lefelé nyugodtan.
Elmentek a kurd pereces mellett, anélkül hogy akár arra, akár a mellette ülő cigányleányra pillantást vetettek volna.
Bálint úron látszott, hogy ámul és bámul. A bég vidám volt. Egyre fecsegett.
Lelépkedtek a parton.
A sárga turbános török haptákba állott.
A bég abban a pillanatban megfordult. A kardja elővillant. Visszafelé intett vele. Azután sasként csapott a sárga turbános katonára.
Leteperte a földre. Ezalatt valami ötven katona rohant elő a bokrokból és házakból.
Először is a turbános katonát kötözték meg, aztán a cigányt. Majd a hajóra ugráltak fel, s lekapták a lábáról a fiatal görögöt is.
Mindenkit megkötöztek, aki csak a hajón volt.
Cserhán a nagy dübörgés és lárma közepette ott termett, és sikoltozva könyörgött Sárköziért. Őt is megfogták, és zsinórt vetettek a kezére.
A nap éppen leereszkedett a keresztény városrész mögött, mikor Gergely a Konstantin-oszlop mellett visszafordult. A hívei mind ott lihegtek a nyomában. Porosak voltak és sápadtak.
Gergely megtörölte a homlokát. Ránézett Jancsira:
- No, ugye, hogy nem jó sietni semmivel?
S elvegyültek az utcai nép közé.
