2
2
Konstantinápoly déli sarkán egy régi vár áll. Falai magasak. A falakon belül hét köpcös torony, mint hét óriás szélmalom, ilyenforma rendben:
O
O O
O O
O O
A vár falát felében a Márvány-tenger mossa, felében faházak környezik.
Ez a híres Jedikula, magyarul Héttorony.
A hét toronyba van berakva és betömve a szultánnak minden kincse.
A középső kettőben az arany és gyöngyös ékszerek. A tenger felől állókban az ostromszerek, kézifegyverek és ezüstkincsek. A másik kettőben a régi fegyverek és a régi okiratok, könyvek.
Ott a hét torony között őrzik a fejedelmi rabokat is. Mindenkit másképpen. Némelyiket láncon és sötét kőlyukban, másikat olyan kényben, szabadján, mintha otthon volna: járni engedik napestig a várkertben, a zöldségeskertben, a tornyok erkélyén, a fürdőben; szolgát tarthat hármat is; leveleket írhat, látogatókat fogadhat, muzsikálhat, ehetik, ihatik, csak éppen ki nem mehet.
Egy tavaszi napon két ősz ember üldögélt a Jedikula kertjében a padon. Mind a kettőnek könnyűfajta bilincs kígyózta körül a lábát.
Az egyik a térdén könyökölt. A másik a pad karján széjjelvetett kézzel hátratámaszkodott, s a felhőket nézte.
Az, aki az eget nézte, őszebb volt, mint a másik. Szakálla a melle közepéig ért, a haja meg fehér sörényként lengte körül a fejét.
Mind a kettőn magyar ruha. Haj, a magyar ruha sok rabon kopott a Héttoronyban!
Ültek szótlanul.
A tavaszi nap langyos melegséggel öntötte el a kertet. A cédrusok, tuják és babérfák között virágzott már a tulipán meg a pünkösdirózsa. Fejük fölött egy vén pizáng öles levelei itták a napsugarat.
A felhőket néző ember leemelte izmos karját a padról, és keresztbe fonta. Közben a társára tekintett.
- Min gondolkodol, Maylád barátom?
- A diófámon - felelt az előrehajló. - Fogarason van egy diófám...
A két ember megint hallgatott. Aztán egynehány perc múlva Maylád szólalt meg:
- A külső ága elfagyott. Kihajtott-e? Azon tűnődöm.
- Kihajtott bizonyosan. A fa elfagy, kihajt. A szőlő is kihajt a tövéről. Csak az ember nem hajt ki...
Megint hallgattak egyet.
Aztán Maylád szólalt meg ismét:
- Hát te, Bálint, min gondolkodol?
- Azon - felelte búsan Török Bálint -, hogy a kapi aga éppolyan rongy ember, mint a többi.
- Azon én sose kételkedtem.
- Azt mondták, hogy ravasz. Harmincezer aranyat küldött neki a feleségem, hogy ravaszkodja le ezt a láncot a lábamról. Ennek már három hónapja.
Megint hallgattak. Maylád lenyúlt egy pitypangért, amely kisárgállott a fű közül. Leszakította. Darabig morzsolgatta a kezében, aztán lehullatta a földre.
És megint megszólalt:
- Az éjjel arra gondoltam, hogy én még mindig nem tudom, miért ejtettek téged rabul. Sokszor elmondtad, hogyan hoztak a Dunán, hogyan csaptál egy őrt a hajó falához, hogyan vezettek ide. De a kezdetet, az igazi okot...
- Azt jóformán magam se tudom.
- Te elvégre is megvoltál a magad fészkén: rólad nem mondhatták, hogy királyságra vagy fejedelemségre áhítozol.
- Magam is sokszor tépelődtem ezen. A töröknek nem kell ugyan valami nagy ok, hanem hogy mégis a sok közül mi ártott nekem leginkább, azt magam is szeretném tudni.
Az udvaron egy csapat kapudzsi ment át dobszóval, azután ismét magukra maradtak.
Bálint folytatta:
- Azt gondolom, mégis az az éjjeli beszélgetés volt a fő ok. A szultán azt kérdezte tőlem, hogy miért jelentettem meg a németnek az ő jövetelét. "A németnek? - kérdeztem csodálkozva. - Nem a németnek jelentettem én meg, hanem Perényinek." "Az egykutya - felelte a szultán -, Perényi a némettel tartott." És a szultán dühösre kerekedett szemmel nézett reám. "Ha nem értesítetted volna őket, itt leptük volna meg a német tábort. Minden urat elfogtunk volna, és összetörtem volna Ferdinándnak minden erejét! Enyém volna Bécs is!" Hogy így kiabált rám a ronda török, bennem is felforrott a vér. Én, tudod, mindig úr voltam, teljes életemben: nem szoktam meg, hogy egyik gondolatomat a másikkal takargassam.
- Nekiágaskodtál?
- Nem voltam goromba, csak megmondtam neki, hogy éppen azért értesítettem őket a szultán jöveteléről, mert kímélni akartam a német táborban lévő magyarokat.
- Ez nagy hiba volt!
- Még akkor szabad voltam.
- Hát aztán mit szólt?
- Semmit. Fel és alá járkált előttem. Aztán egyszercsak a basájához fordult. Azt mondta neki, hogy adjanak egy jó sátort, ahol meghálhassak, mert holnap is beszélni akar velem.
- No, és mit beszéltetek másnap?
- Semmit. Nem is láttam többé a szultánt. Egy nagy sátort adtak, de ki nem eresztettek. Ahányszor ki akartam lépni, tíz dárda állt a mellemnek.
- És mikor vertek rád láncot?
- Csak akkor, mikor visszafelé indult a szultán.
- Nekem mindjárt láncot vertek a lábamra, mikor elfogtak, és dühömben úgy sírtam, mint a gyermek.
- Én nem tudok sírni. Nincsenek könnyeim. Nem sírtam én még az apám halálán se.
- A gyermekeidet se sirattad?
- Nem - felelte elsápadva Török Bálint. - De valahányszor eszembe jutnak, úgy érzem, mintha kardot forgatnának a mellemben.
Fájdalmasan sóhajtott. S a tenyerébe eresztette a homlokát.
- Egy rab jut sokszor az eszembe - szólt bús elmélázással. - Egy sovány, rossz török, akit a Duna partján ejtettem fogságba. Évekig ott tartottam a várban. Az egyszer engem szemtől szembe megátkozott.
Nem beszéltek többet.
A távolból trombitazene hangzott föl. Néha arra figyeltek, aztán megint elmélyedtek a gondolataikba.
Mikor a nap már megvörösítette a felhőket, a várnagy végigment a kerten, és hogy hozzájuk ért, odaszólt nekik félvállról:
- Uraim, kaput zárunk.
Napnyugta előtt félórával szokták a kaput bezárni, s akkor minden rabnak a maga szobájában volt a helye.
- Kapudzsi efendi - szólott Török Bálint -, mi van ma, hogy úgy trombitálnak?
- Tulipánünnep - felelte a várnagy. - A szerájban az éjjel nem alszanak.
S odább lépett.
A rabok tudták már, mi az. Tavaly tavasszal is volt olyan ünnep. Olyankor a szultán minden asszonya ott van a szerájkertben.
A szultán női sátorokat állíttat fel a tulipánágyak körül, és a sátorokban az alsórendű háremi nőkkel mindenféle csecsebecsét, gyöngyöket, selyemszöveteket, kesztyűt, harisnyát, cipőt, fátyolt és más efféléket árultat.
Az ő egynéhány száz asszonya sohase mehet ki a bazárba, hát esztendőben egyszer ott örülnek annak, hogy pénzt szórhatnak.
A kert olyankor zsibong a jókedvtől. A palotabeli papagájok, rigók, fülemilék és kanárimadarak kalitkástól fel vannak függesztve a fákra és bokrokra, s versenyt énekelnek a muzsikával.
Este aztán kigyulladnak a Boszporusz egy hajóján az illatos fáklyák és tarka papírlámpások, s az egész hárem zeneszóval hajókázik le a Márvány-tengerig.
A két rab kezet fogott a Vértorony alján.
- Jó éjszakát, Maylád István.
- Jó éjszakát, Török Bálint.
Mert nincs ott egyéb öröm, csak a jó éjszaka. Az alvó rab hazaálmodja magát.
Azonban Török Bálint nem érzett semmi álmosságot. Ebéd után szokása ellenére lefeküdt, és aludt egyet, hát este nem volt álmos. Kitárta az ablakát, és odaült.
Nézte a csillagos eget.
A Márvány-tenger sarkán a Jedikula alatt sétált a hajó. Az ég csillagos volt és holdvilágtalan. A csillagok szinte lobogva ragyogtak, s a tenger tükre második ragyogó ég. A lampionokkal világló hajó ott sétált a magasság és mélység csillagai között. Két magas kőfal takarta el a rab szemei elől.
De behallatszott hozzá a zene. Pengett a török cimbalom: a kánun, és csattogott a csincsa. Bármennyire is akarta hallgatni, gondolatai másfelé kószáltak.
Éjfélfelé elcsöndesült a lármás zene. A nők maguk énekeltek. Váltakozó más más hang és más zeneszerszám.
De Török Bálint azokból se hallott sokat. Az eget nézte, amely már el volt borítva lassan vándorló sötét és rongyos felhőkkel. A rongyokon áttünedeztek a csillagok.
Milyen más itt az ég is - gondolta. - Török ég, török sötétség.
Aztán, hogy hosszú szünet következett a hajón, folytatta a gondolatait:
Még a csöndesség is más itten: török csöndesség.
Arra gondolt, hogy lefekszik, de olyan jólesett neki az az álmos zsibbadtság, hogy időt várt, míg a tagjai megmozdulnak. Azt várta, hogy az akarata nélkül mozduljon meg a teste, s úgy menjen pihenni.
Akkor az éji csendben hárfa szólalt meg újból, s a lombokon át egyszerre csak magyar akkordok szállottak szét a sötétlő török éjszakában:
Török Bálinton valami fájdalmas-édes borzongás ömlött végig, a szívétől a sarkáig.
A hárfa elnémult egy percre. Aztán újra felszálltak a remegő akkordok, és halk zokogásként emelkedtek föl az éjszaka sötétségében:
Török Bálint fölemelte fejét. Így emel fejet olykor a ketrecben őrzött rab oroszlán a szél susogására, és néz elmeredő szemmel maga elé.
A hárfa akkordjai sóhajjá lágyultan enyésztek bele az éjjeli csöndességbe, aztán újra összependültek a húrok, és egy vékonyka, bús női hang dala hangzott föl tiszta magyar nyelven:
Ki a Tisza vizét itta,
Vágyik annak szíve vissza...
Hej! Én is ittam... belőle...
Vágyik annak szíve vissza...
Hej! Én is ittam... belőle...
Török Bálintnak elállt a lélegzete. Emelt fővel, merő szemekkel nézett a hangok felé.
Ősz fürtjei szinte szerteborzolódtak, arca szinte megmárványosodott.
És amint a vén oroszlán így elkövülten hallgatta a dalt, szeméből kigyöngyözött két nagy könnycsepp, és lecsordult az orcáján, szakállán.
