3
3
Éjjel tizenkét óra tájban az inas zörgetett a Török úrfiak ajtaján.
- Gergely úrfi!
- No, mi baj? - kiáltott Gergely. - Bejöhetsz.
Nem aludt még. Gyertyánál olvasta Horatiust.
A másik két ágyban is fölébredtek a Török fiúk.
- A virrasztó küldött - mondotta az inas. - Egy úrféle áll a kapun.
- Hogy hívják?
- Valami Kecske vagy micsoda.
- Kecske? Ki a kutya lehet az a Kecske?
- Győrből jött, és ide akar szállani.
Gergely a Győr szó hallatára egyszerre kiugrott az ágyból.
Török Jancsi megszólalt a paplan alól:
- Ki az, te Gergely?
- Mekcsey! - kiáltotta vígan Gergely. - Eresszétek be tüstént a vitéz urat!
Az inas elrobogott.
Gergely bakancsot rántott, és köpönyeget kapott a vállára. A két fiú is kiszállt az ágyából. (Jancsi tizenhat éves, Feri tizennégy már.) Kíváncsiak voltak a vendégre, akinek csak a nevét ismerték.
- Rendeljetek bort meg ennivalót! - szólt vissza nekik Gergely az ajtóból.
S lerohant.
Mikorra leért, Mekcsey már ott állt az udvaron; mellette lámpással a virrasztó meg a várnagy.
Az emeletről is levillant egy lámpásnak a fénye. Darabig ide-oda lengett az udvaron, aztán a jövevényen állt meg, aki éppen egy-egy tallérral búcsúzott Dobónak a katonáitól.
- Csakhogy megérkeztem - mondotta Gergelyt megölelve -, már majd elaludtam a lovamon.
- De Pista bátyám, mi van a fejeden?
- Turbán, az irgalmát! Nem látod, hogy törökké lettem?
- Ne tréfálj, bátyám! Véres az a kendő!
- No, hát csak adj, öcsém, szobát meg mosdótálat, aztán majd elmondom, hogy milyen az út Győrtől Debrecenig.
A lépcsőn egy asszonycseléd jelent meg, és kérdőn nézett a jövevényre.
Gergely nemet intett neki. A cseléd eltűnt.
Gergely magyarázón fordult Mekcseyhez:
- Az asszonyunk nemigen alszik. Éjjel is az urát várja, vagy levelet az urától.
Háromnapi seblázt hevert végig Mekcsey a kastélyban. Azon idő alatt mindig ott ültek mellette a Török fiúk meg Gergely. Itatták a vitézt veresborral. És érdeklődéssel hallgatták az elbeszéléseit.
Az asszony is meg-meglátogatta. Mekcsey még azon betegen elmondta, hogy Gergelyért jött: viszi magával a király seregébe.
A fiúk megdöbbenve néztek Gergelyre, az asszony szemrehányó, bús arccal.
- Hát el tudnál minket hagyni? Nem voltam én anyád helyett anyád? És a fiaim nem voltak-e testvéreid?
Gergely lecsüggedt fővel felelte:
- Már tizennyolc éves vagyok. Itt élősködjek-e, itt haszontalankodjak-e, mikor az országnak katona kell?
A korához képest valóban érett ifjúnak látszott.
Leányosan finom, barna arcán már a szakáll is pelyhedzett. Csillogó fekete szeme csupa értelem és komolyság.
- Te kellesz éppen? - szólt Törökné. - Nem várhatod-e meg az én fiaimat? Mindenki elfordul tőlünk - bólogatott az asszony, előtolongó könnyeit törölve. - Ahonnan az Isten elfordult, elfordulnak az emberek is.
Gergely letérdelt az asszony elé, és megcsókolta a kezét:
- Édes jó anyámasszonyom, ha így érti az én elmenetelemet, akkor nem lesz belőle semmi.
Tinódi is ott ült a szobában. Aznap érkezett meg Érsekújvárról. Hírt hallani jött az uráról, de persze a kérdezés belérekedt, mikor a kastélyt zászló nélkül, az asszonyt félgyászban találta.
Az ablaknál ült egy medvebőrös ládán, és kardlapra rajzolt.
Gergely szavára abbahagyta a munkát.
- Nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy belekottyanjak ebbe a beszédbe.
- Hát csak szóljon, Sebők.
- A madár mindig visszatér a fészkére, akárhova megyen is. Gergely is röpdösni akar egyet. Én is azt mondom, hogy jó lenne, ha forogna a világban. Mert, tetszik látni, János úrfi maholnap fölemberedik, aztán neki is jobb, ha tanult katona lesz mellette.
Nem volt semmi mosolyognivaló ezeken a szavakon, de mégis mosolyogtak. Mert Sebők deák mindig tréfás, mikor nem énekel, s ha komolyan beszél, akkor is azt sejtik már, hogy vidámság lappang a szava alatt.
- Hát majd meggondoljuk - bólintott rá az asszony.
És a deák munkájára fordult a szeme:
- Hát megvan-e a vers?
- Meg bizony. Nem tudom, tetszik-e nagyságodnak?
Fölvette a kígyós kardot, és olvasta róla:
Aki bátor, az az erős.
Aki erős, könnyen is győz,
S aki győzve megy előre,
A halál is megfut tőle!
Aki erős, könnyen is győz,
S aki győzve megy előre,
A halál is megfut tőle!
- Ezt írj a az én kardomra is! - mondta Török Jancsi.
- Nem - felelte a fejét rázva Tinódi -, arra mást fogunk írni.
Mekcsey megszólalt az ágyban:
- Dobónak a kardjára a király nevét is rá kellene írni. Valami olyanfélét, hogy: Istenért, hazáért, királyért.
- Az már avult mondás - felelte Tinódi. - Ki is múlik a divatból, mióta német fején a korona. Ha ő ezt akarta volna íratni a kardjára, magával vitte volna, és ráíratta volna ő maga.
- Van eszemben valami - mondta Gergely, a homlokára téve az ujját. - Mikor gyerek voltam, hallottam egy mondását. Azt kellene rámetszeni.
- Mi az?
- "Az a fő, hogy ne féljünk sohase."
- Ez jó - biccentett rá Tinódi. - De így bizony kopár a gondolat. Megálljatok csak...
Az állát a kezére támasztva nézett maga elé. A többiek hallgattak. Egy perc múlva megcsillant a szeme:
- Ha félsz, nem élsz!
- Így jó! - kiáltotta Gergely.
Tinódi beleütötte a lúdtollat az ablak szélén álló fakalamárisba, és felrajzolta a kardigét.
Még egy kard volt ottan íratlan. A Dobóé párja. Azt Gergelynek adta Mekcsey.
- Hát erre mit írjunk? - kérdezte Tinódi. - Jó lesz-e ez: Bornemissza Gergely, szaporábban nyergelj!
Nevettek. Gergely a fejét rázta.
- Nem. Nekem nem kell vers, csak egy szó. Abban az egy szóban benne van minden vers és minden gondolat. Ezt írja rá, Sebők bátyám: A hazáért!
Az ötödik napon betoppant Dobó. Örömmel fogadták. Mióta a ház ura rabul esett, évek óta akkor történt először, hogy felrakták az asztalra az arany- és ezüstedényeket. A házat valami szokatlan derültség sugározta be.
Az asszony mégis a szokott gyászruhájában és ékszer nélkül jelent meg az asztalnál. A szokott helyére ült, az ajtóra néző helyre. Vele szemben is karosszék és teríték. Dobó azt vélte eleinte, hogy a papé, aki késik valahol, aztán eszmélkedett rá, hogy a Török Bálint helye az. Mindig terítenek a ház gazdájának is, mindennap, reggel, délben, este.
Törökné érdeklődéssel hallgatta a híreket, amiket Dobó Bécsből és az országban élő uraktól tudott.
Abban az időben nem voltak újságok, csak levelek útján meg egy-egy vendégtől lehetett megtudni, mi történik a világban, s hogy az úri családok fáján melyik ág törött le, melyik hajtott bimbót.
Csak egy ember neve nem fordult elő sokáig a beszélgetésben: a ház uráé. Gergely figyelmeztette Dobót, hogy ne említse, ne kérdezze.
De mikor a cselédek kitakarodtak az ebédlőből, maga az asszony kezdte:
- Hát az én szerelmes uramról hallott-e valamit kegyelmed?
S egyszerre elborította a könny az orcáját.
Dobó a fejét rázta.
- Míg ez a szultán meg nem hal, aligha szabadul ő haza.
Nyers őszinteséggel volt ez kimondva, de abban az időben úgy mondták ki az emberek a gondolatukat, ahogy a fejükben megszületett.
Az asszony feje lekókadt.
Dobó bosszúsan csapott az asztalra:
- De hát meddig akar élni? Az ilyen tirannusok nem szoktak tisztes vénségben kimúlni!
És vigasztalón folytatta:
- Ha valami basát rabul lehetne ejteni, kicserélnék érte.
Az asszony szomorúan ingatta a fejét:
- Nem hiszem, Dobó. Az én uramat nem kincstári szerzeményképpen tartják vasban, hanem mint az oroszlánt szokták: mert félnek tőle. Ígértem én már érte mindent - folytatta búsan -, azt mondtam: vegyék el minden jószágunkat; vegyék el minden arany- és ezüstmarhánkat. A basák zsebre teszik, ami pénzt küldök, a szultán meg nem is felel nekik.
- Vagy hogy elő se mernek vele hozakodni.
- Nem lehetne onnan valahogy másképpen kiszabadulni? - kérdezte Mekcsey.
Dobó felelt rá:
- A Héttoronyból? Sose hallottál a Héttoronyról, öcsém?
- Hallottam biz' én. De azt is hallottam, hogy semmi se lehetetlen, ha valaki nagyon akarja.
- Édes Mekcsey öcsém - szólt az asszony -, gondolhatja-e, hogy az én uram meg az ő árván maradt családja nem akarja nagyon? Nem jártam-e érte a királyasszonynál, a barátnál, a budai basánál? Nem csúsztam-e föl térden még Ferdinánd királyhoz is? Meg se mertem írni ezt az én keserves uramnak.
S hogy az asszony szava könnyekbe fulladt, bús hallgatással néztek reá.
Azonban az asszony letörülte a könnyeit, és Tinódihoz fordult.
- Sebők deák - mondotta mosolyt erőltetve az arcára -, könnyekkel vendégeljük-e a házunk barátait? Nosza, vegye elő a lantot, és amiket az uram szeretett hallani, csak azokat, Sebők deák. Behunyjuk a szemünket, míg kegyelmed énekel, és azt képzeljük: ő is közöttünk ül.
Három év óta nem pendült meg a házban a Sebők deák lantja. A fiúk már előre megvidámultak az engedelemtől.
Sebők deák kiment a szobájába, és elővette a gitárforma hangszert.
A Judit asszony históriájá-t mondta el csöndes, elbeszélő hangon, miközben a dallamot verte hozzá.
Ez jó vigasztalás volt. Holofernesben mindenki a szultánt értette. De haj, hol van Judit asszony, aki elpusztítaná őt a föld színéről!
Azonban mikor Tinódi az ének közepére ért, egyszer csak megváltozott a dallam az ujjai alatt, s mélyen búgó, lágy hangon más énekbe fogott:
Sírva veszíköl mast szegín Magyarország,
Mert tőle távozék hangosság, vigasság,
Belőle kikele sok fénös gazdagság,
És fogságba esék egynéhány uraság.
Mert tőle távozék hangosság, vigasság,
Belőle kikele sok fénös gazdagság,
És fogságba esék egynéhány uraság.
Az asztalnál ülőkön fájdalmas borzongás futott végig. Dobónak is kicsordult a könny a szeméből.
- Folytathatom-e? - kérdezte esdő hangon Tinódi.
Az asszony bólintott.
Tinódi aztán elénekelte, hogyan ejtette hálóba Bálint urat a török, hogyan vitte rabláncon magával először Nándorfehérvárra, azután Konstantinápolyba.
A hangja fájdalmas suttogássá változott, mikor az ének végére ért:
Fohászkodik mostan sok gyakor sírással
Asszony feleségöd az két szép fiaddal,
Mert ők élnek mostan az nagy árvasággal,
Sok szomorúsággal, gyámoltalansággal.
Örömök sehol sincs te jó szolgáidnak,
Kik szívvel szeretnek, gyakran fohászkodnak,
Egynehány közülök tétova bujdosnak,
Ha megszabadulnál, mégis sokan várnak.
Asszony feleségöd az két szép fiaddal,
Mert ők élnek mostan az nagy árvasággal,
Sok szomorúsággal, gyámoltalansággal.
Örömök sehol sincs te jó szolgáidnak,
Kik szívvel szeretnek, gyakran fohászkodnak,
Egynehány közülök tétova bujdosnak,
Ha megszabadulnál, mégis sokan várnak.
Itt már maga a lantos is elfulladt a sírásban. Mert hiszen ő volt az tétova bujdosó szolga, aki legjobban siratta az urát.
A két gyermek az anyjára borulva zokogott, s az anya mind a kettőt átölelte.
Egynéhány perc telt így el a szomorú házban, aztán Dobó szólalt meg tompa, keserű hangon:
- Mért nem vagyok én szabad ember! Ha egy esztendőmbe kerülne is, lemennék oda abba a városba, legalább megnézném, hogy csakugyan olyan erős-e az a börtön.
Mekcsey fölugrott:
- Én szabad ember vagyok! És esküszöm a Mindenhatóra, hogy lemegyek! Le én! És, ha lehet, az életem árán is kiszabadítom Török Bálintot!
Gergely is fölpattant.
- Veled megyek! Veled tartok minden veszedelmen át az én uramért, atyámért!
- Anyám - szólt megrázkódva az ifjú Török János -, itthon maradjak-e, mikor van ember, aki apám szabadítására indul?
- Őrültség! - rebegte az özvegy.
- Ha őrültség, ha nem őrültség - tüzeskedett Mekcsey -, én amit mondtam, megteszem!
- Én is veled megyek - mondta Tinódi. - A karom béna, de talán az eszemmel használhatok.
- Mit akartok? - beszélt újból az özvegy. - Amit két király meg egy királyi gazdagság nem tudott megtenni, ti megtehetitek-e?
- Jól beszél asszonyunk őnagysága - szólt Dobó a nyugodtságát visszanyerve. - Se pénz, se mesterkedés nem használ, csupán a szultán jóakarata oldhatja meg a bilincset.
- De ha az a jóakarat sohase jön meg? - pattant vissza Mekcsey.
Másnap reggel Dobó továbbment. Nem marasztották. Tudták, hogy rövidre van szabva minden ideje. Mekcsey még ott maradt.
Behívta Gergelyt a szobájába:
- Megvártam, hogy alszunk egyet a tegnap esti beszélgetésünkre. Nem magamért, mert én akármennyit alszok is arra, amit gondoltam, én lemegyek arra a török földre.
- Én meg veled tartok - felelte Gergely határozottan.
- Elvégre is itthon most nincs háború. Aztán ki tudja, hátha találunk valami egérlyukat!
- Ha kudarcot vallunk is, nem lesz okunk szégyelleni.
- Tinódit elvigyük?
- Ahogy gondolod.
- Hát Jancsit?
- Nem ereszti azt el az asszonyunk.
- Hát akkor ketten megyünk. Tinódit hagyjuk itthon. Az öreg nem bírja a kardot, sem a lovaglást.
- Ahogy gondolod.
- Meg aztán mink a fejünkkel játszunk. Az öreget kár lenne a halál útjára vinni. Ő a legtöbbet érő emberek közül való most az országban. Az Isten is azt akarja, hogy ide-oda kóboroljon, és élessze a szívek kialvó tüzét. Ez az ember a nemzet lelkéből kizengő fájdalom.
Az ajtót Török Jancsi nyitotta rájuk. Lovaglóostor volt a kezében, és szarvasbőr salavári sárgállott rajta. A fején széles karimájú debreceni posztósüveg. A lábán sárga csizma.
Mekcsey, mintha valami elbeszélést folytatna, csak éppen rápillantott Jancsira, aztán nevetve szólott:
- Azám: a vörös nyúl házasodik!
És Jancsinak magyarázta:
- Nem ismered, akiről beszélünk, de talán Gergely már emlegette.
- Kit? - kérdezte Jancsi egykedvűen.
- Fürjes Ádámot.
- És kit vesz el? - kérdezte Gergely mosolyogva.
- Egy fakezű vén embernek a leányát.
Gergely arcából egyszerre elszállott minden pirosság.
- Cecey Évát? - kérdezte csaknem kiáltva.
- Azt, azt. Ismered talán?
Gergely elkövült arccal nézett Mekcseyre.
- Ne komédiázzatok tovább - szólalt meg Jancsi, s a lába szárára csapott az ostorral. - Nem erről beszéltetek ti mostan. Azt gondoljátok, gyermek vagyok? Nem vagyok gyermek többé. Ezen az éjszakán nem aludtam. Van olyan gyümölcs, amelyik egy éjjel érik meg. Én az éjjel férfiúvá érlelődtem.
- Hát elbocsát édesanyád? - kérdezte Mekcsey.
- Nem szóltam neki, de mindegy. Hunyadon igazítanivalók vannak a várban. Azt mondom, hogy bízza énrám.
Mekcsey vállat vont:
- Eszerint indulunk.
- Akár még ma. Én arra öltöztem.
- Megálljatok! - szólt Gergely még mindig halaványan. - Te valamit említettél az imént, Pista. Igaz-e az, vagy csak úgy vaktában koholtad?
- Amit Fürjesről mondtam?
- Az.
- Igaz. Maga az anyja dicsekedett vele, hogy a királyné hadnagyához adja feleségül.
Gergely halványsága vörösre változott. Az erek duzzadoztak a homlokán.
- Mi lelt? - kérdezte Jancsi. - Ismered talán?
Gergely a színéből kikelten járt föl és alá a szobában.
- Hogyne ismerném, hiszen ő az én Évám!
- A te Évádat veszik el? - kérdezte bámulva Jancsi.
- Azt. De én nem hiszem.
És dühösen, szinte toporzékolva kiáltotta:
- Megölöm a bitangot!
Mekcsey a maga nyugalmával akarta csillapítani:
- Megölöd. De hátha az a leány szereti?
- Nem szereti!
- Gondolod, hogy kényszerítik?
- Bizonyosan!
- És te szereted?
- Kisgyerekkorom óta.
- Akkor - mondta Mekcsey - valamit kell tennünk.
És felkönyökölve folytatta:
- De ha teszünk is valamit, te nem veheted el. És hátha mégis összebarátkoztak?
- Hogy gondolsz ilyet! - felelte Gergely.
Mekcsey vállat vont.
- Leveleztetek?
- Hogy leveleztünk volna! Van énnekem szolgám, hogy ide-oda járassam?
Mekcsey megint vállat vont.
A tornácon szapora kopogás hallatszott.
Török Jancsi az ajtóhoz ugrott, és megfordította benne halkan a kulcsot.
A következő percben csattant a kilincs.
Jancsi csendet intett.
Mert az öccse volt a kopogó. Nem akarta, hogy tudjon valamit a vállalkozásról.
