5
5
A drinápolyi országút csakolyan poros, kerékvágásos országút, akár a gyöngyösi, akár a debreceni. Hanem ha az a sok könny, amely arra az útra lecsöppent, valami gyönggyé változna, de sok volna a világon abból a gyöngyből! S neveznék talán magyar gyöngynek!
A városok végén álló vendégfogadó egy-egy kis Bábel. A világ mindenféle nyelvén lehet benne beszélni. De hogy meg is értik-e egymást, az már más kérdés. S főképpen azt nem értik meg, mikor egy-egy úri élethez szokott ember különszobát, tiszta ágyat s más efféle különlegességeket kíván.
A fogadó, vagyis amint ott mondják: karavánszeráj, egyforma a Kelet minden helységében. Nagy, ólmos tetejű épület; az udvarát embernyi magas kőfal keríti. A kőfal mellett belől egy másik kis alacsony és széles hátú, falféle kőépítmény van.
Azt mondanám róla, hogy ágy, de nem ágy, mert csak egy széles, lapos fal. De ha meg azt mondom, hogy fal, akkor mégiscsak inkább ágy, mert az utasok arra húzódnak fel, hogy a béka bele ne ugráljon éjjel a zsebükbe.
A töröknek azonban olyan nyugvóhely kell. Azon főzi meg a vacsoráját, ahhoz köti a lovát, s azon alszik. Ha éppen megesik, hogy a ló hozzáüti éjjel a fejét a gazdájáéhoz, hát pofon csapja a lovát, de egyúttal megnyugszik, hogy megvan a lova. A másik oldalára fordul, és alszik tovább.
Egy májusi estén két fiatal lovas török érkezett a drinápolyi karavánszerájba. Magyaros ruha volt rajtuk: szűk, kék nadrág, kék atilla, sárga kendőöv, az övükben handzsár; vállukon bő, rozsdaszínű teveszőr köpönyeg, amelynek csuklyája a fejükre volt húzva. Első szempillantásra is látszott, hogy delik, akik csak háborúban szolgálják az igaz hit zászlaját, azontúl pedig rablásból élnek. A magyaros ruha voltaképpen török ruha: keleti nép mind a kettő. A delik mind törökök.
A karavánszerájban nem törődik velük senki. Legfeljebb a kocsijuk érdemes a megnézésre, mert két szép rab ifjú ült benne, s két szép vezeték ló van hozzákötve.
A kocsis is rab, és az is fiatal. A rabok vagy magyarok, vagy horvátok, de hogy ketteje úr, az látszik a kezükön, arcukon. No, akárhol zsákmányolt az a két deli, jól pénzelhet a rabokból!
A karavánszeráj udvarán mindenféle nép sokadozik. Török, bolgár, szerb, albán, görög és oláh; asszonyok, gyerekek, kereskedők és katonák, mind zajos kevergésben. Az az egy országút olyan, mint a Duna: minden abba ömlik. Nem csoda hát, hogy a karavánszerájok minden este és minden reggel a bábeli nyüzsgést és nyelvkavarodást ábrázolják.
A nap már leszállóban. Az emberek itatnak. Ki lovat itat, ki tevét. A kőfalon is mindenki siet biztosítani a maga helyét. Gyékényt vagy szőnyeget terít rá. Akinek meg nincs se gyékénye, se szőnyege, szénát, szalmát nyalábol oda, hogy a kő fel ne törje a derekát.
Ahogy a két deli megállapodott az udvaron, az egyik - egy alig tizennyolc éves, bátor tekintetű ifjú - a vendéglősért kiáltott:
- Mejhanedzsi!
Köpcös, turbános ember lépett ki a szóra a tornác alól, s kérdezte, hogy mivel szolgálhat.
- Van-e szobád, mejhanedzsi? Megfizetem.
- Ezelőtt egy órával foglalták el - felelte a vendéglős.
- Ki foglalta el? Megfizetek neki is, ha átengedi.
- Azt ugyan bajos lesz megfizetned. A jeles Altin aga szállott belé!
És tisztelettel intett a tornác felé, amelynek kövén kis szőnyegen egy hollóképű, fekete török ült. A lábát maga alá vonta törökösen.
Az öltözetéről látszott, hogy csakugyan úr. A turbánján két fehér strucctoll. Mellette szolga, aki legyezi. Másik szolga meg, aki italt kever neki. Az udvaron forgott még valami húsz olyan félpiros, félkék szolga. Ittak, főztek. Egyik az aga fehérneműjét mosta a kútnál, másik az ágynak való szőnyeget bontotta le a teve hátáról. Vastag és drága gyapjúszőnyeg.
No, ettől csakugyan bajos elkérni a szobát.
A két deli kedvetlenül fordult vissza a kocsihoz. A kocsis csakhamar leszerszámozott. A rabok kezéről leoldta a kötelet. A lovakat megitatta. Azután ő is tüzet rakott a kőfal tetején, és kondért állított oda, hogy vacsorát főzzön.
A két ifjú rabon nem látszik semmi szomorúság. Az igaz, hogy a két török meg is becsüli. Ott esznek együtt a bográcsból, s egy kobakból is isznak. No, előkelő rabok lehetnek.
Az aga is vacsorázik már. A rizskásás ürüt ezüsttálban tette eléje a szőnyegre a szakácsa. Csak az ujjával eszik, mert hát késsel és villával enni fölösleges is, illetlen is. Csak a tisztátalan, kutyahitű gyaurok esznek szerszámmal és asztalról.
A két deli mellé egy félszemű, mezítlábas dervis telepedik. Semmi más ruha nincs rajta, csak egy bokáig érő, rozsdaszínű szőrköpönyeg. A köpönyeg madzaggal van körülkötve a derekán, s a madzagon olvasó és kopott kókuszdiócsésze lóg. A fején nincs süveg. Hosszú, kócos haja csomóba van kötve. Az a süvege. A kezében rézholdas, hosszú bot. Ruhája szürke az úti portól.
A dervis odakutyorodik a falra, s végignéz a mellette vacsorázó társaságon.
- Nem vagytok-e a próféta hívei? - kérdi komolyan a deliktől.
Azok bosszúsan tekintenek rá.
- Tán jobban is, mint te - feleli a fiatalabbik, egy barna arcbőrű és csillogó fekete szemű ifjú. - Mert ugyan sok az olyan csavargó dervis, amelyik csak a hasával tiszteli a prófétát.
- Azért kérdem - feleli a dervis, az apadt szemét dörzsölgetve -, mert együtt esztek a tisztátalanokkal.
- Már ezek is igazhitűek, janicsár - válaszolja félvállról a deli.
A dervis rábámul a delire, és hosszúra nőtt, tizenhárom szál szakállát végiggereblyézi az öt ujjával.
- Honnan ismersz engem?
- Honnan ismerlek? - feleli mosolyogva az ifjú. - Vitéz korodból ismerlek, mikor még a padisah fegyverét viselted.
- Hát olyan régen forogsz te táborban?
- Öt éve.
- Nem emlékszem rád.
- De hát mért hagytad ott a dicsőség zászlaját?
Mielőtt a dervis felelhetett volna, éktelen nagy rikoltás hangzott a tornác felől, de olyan, hogy a lovak bokrot ugrottak tőle.
Az aga volt a rikoltó. Az ifjak odanéztek, hogy mi lelte. Nem láttak egyebet, csak azt, hogy az aga képe ki van vörösödve, és iszik.
- Mi lelte ezt az embert? - kérdezi a deli a dervist.
A dervis megvetően int a kezével.
- Nem látod-e, hogy bort iszik?
- Hogy látnám? Hiszen csutorából issza.
- Te talán nem vagy született muzulmán?
- Bizony, barátom, én dalmátnak születtem. Csak ezelőtt öt évvel ismertem meg az igaz hitet.
- Így már értem - felelte nyugodtan a dervis. - Hát tudd meg, hogy az aga azért rikolt, hogy a lélek lekotródjék a fejéből a lábába, amíg iszik. Mert a lélek a fejben lakik, és a másvilágra száll, mikor meghalunk. Ott pedig, tudod, hogy a borivásért megbüntetik az igazhívőt.
- De ha nem bűnös a lélek?
- Hát ez is azt gondolja, hogy a lelkét nem érinti a bűn, ha elriasztja egy percre. De már én csak azt gondolom, hogy nem jó az efféle mesterkedés.
Sóhajtott:
- Az imént azt kérdezted tőlem, hogy miért hagytam oda a szent zászlót.
- Azt ám. Mert hiszen te vitéz katona voltál, és hát fiatal is vagy még: harmincöt éves ha vagy.
A dervis elégedetten pillantott. De aztán megint csak búsra vált az arca. Legyintett.
- A vitézség szerencse nélkül nem ér semmit. Én mindaddig vitéz voltam, míg megvolt az amulettem. Egy haldokló, öreg bégtől kaptam én azt, csatatéren. Valami hősnek a lelke van benne. Az a hős a próféta mellett harcolt. De a lelke most is harcol azzal, akinél a gyűrűje van. Azután rabul estem, és egy pap elvette tőlem. Míg az velem volt, nem fogott engem se golyó, se kard. Mihelyt az nem volt velem, egyik seb a másik után ért! A tisztjeim gyűlöltek. Apám, a híres Oglu Mohamed budai pasa, elkergetett. Bátyám, a híres Arszlán bég, összeveszett velem. A társaim megloptak. Rabságba is kerültem egypárszor. Elhagyott engem minden szerencse.
A deli a dervis bal kezére nézett, amelyen a mutatóujj hosszában nagy sebforradás vöröslött. Mintha valamikor levágták volna a mutatóujját, le hosszában csuklóig, s megint visszaforrasztották volna.
- A kezeden is van forradás.
- Van. Egy évig nem is tudtam mozgatni. Végre egy szent dervis azt ajánlotta, hogy forduljak meg Mekkában háromszor. Hát lásd, már az első fordulásnál meggyógyult.
- Eszerint dervis maradsz.
- Nem tudom. Azt hiszem, visszatér mégis a szerencsém, és ha még kétszer megjárom a szent utat, ismét beállhatok a seregbe. De haj, míg az amulettemet meg nem találom, minden bizonytalan.
- Hát reméled, hogy megtalálod?
- Ha kitöltöttem az ezeregy napot, minden lehetséges.
- Ezeregy napot vezekelsz?
- Ezeregy napot.
- És a mecseteket járod.
- Nem, csak az utat Pécstől Mekkáig. És mindennap elmondom az olvasót s ezeregyszer az Allah nevet.
- Bámulatos, hogy ilyen okos ember, mint te vagy...
- Allah előtt senki sem okos. Férgek vagyunk.
A dervisnek már akkor a kezében volt a hosszú, kilencvenkilenc szemű olvasó. Imádkozásba fogott. A kocsis eltakarította a vacsorát, és szőnyegeket szedett elő. Kettőt a falra terített. A harmadikkal a kocsiborítót takarta be. A legfiatalabb rab foglalta el ágynak a kocsit. A kocsi rúdját felvonták a falra. Az egyik deli odafeküdt a rúd mellé, s vánkosul nyerget tett a feje alá.
Az őrködni fog, míg a többi aluszik.
A hold szinte nappali világossággal árasztotta el a karavánszerájt. Látni lehetett, mint fekszenek az emberek keresztül-kasul a falon, s mint készülnek az éjjeli nyugovásra. Csak a lószag és hagymaszag összevegyült bűze nem nyugodott el, meg egy denevér, amely ide-oda illant az udvar fölött.
Egy vörös hajtókás szolga lépkedett át az udvaron, s a nyugodni készülő deli előtt állt meg.
- Az aga hívat. Szólni akar veled.
A másik deli nyugtalanul emelkedett fel az ágyáról, s hogy a társa szótlanul engedett az aga hívásának, utánanézett. Felkötötte a kardját, amely leoldottan hevert mellette.
Az aga még mindig ott ült a tornácon. De már nem rikoltozott. Vörös képpel bámult a holdvilágra.
A deli meghajolt előtte.
- Honnan jössz, fiam? - kérdezte az aga.
- Budáról, uram - felelte a deli. - A pasának mostanában nem kellünk.
- Olyan gyönyörű lovakat hoztál, hogy nem győztem nézni. Eladod?
- Nem uram.
Az aga dühös pillantást vetett az ifjúra.
- Láttad az én lovaimat?
- Nem néztem, uram.
- Hát holnap nézd meg. Ha valamelyik megtetszik, talán cserélhetünk.
- Lehet, uram. Parancsolsz még valamit?
- Mehetsz.
És az aga összevont szemöldökkel nézett a deli után.
Már mindenki aludt. Az aga is a szobájába tért, és lefeküdt a fehér fátyolos ablakok mögé. A fogadó udvarát emberhorkolás és lovak zabropogtatása töltötte be. Minden percben hallatszott egy lódobbanás, de mindez nem zavarta az alvókat. Az utazók fáradtak, és úgy alszanak, mintha csendben és selyemágyban aludnának.
A hold lassan emelkedett az égen, mint egy kettétört aranytálnak a fele.
Mikor már nem mutatkozott senki ébren, az idősebbik deli fölemelte a fejét. Körülnézett. A rab ifjú is fölmozdult.
És összedugták mind a hárman a fejüket.
- Mit akart az aga? - kérdezte magyarul az idősebbik deli.
- A lovaink tetszettek meg neki. Meg akarta venni.
- És te mit mondtál?
- Azt, hogy nem eladó.
- Persze hogy nem eladó.
- Azzal váltunk el, hogy holnap cserélünk. Valamelyik lovával elcseréljük a mienket.
A kocsi szőnyege szétvált, és a legfiatalabbik rab szép metszetű arca hajolt ki belőle.
- Gergely...
- Pszt - felelt a harmadik deli. - Mit akarsz, Vicuskám? Nincs semmi baj. Aludjál.
- Mit akart az aga?
- Csak a lovunkat kérdezte. Aludjál, kedves.
És ahogy közel volt a két arc, halk csókban érintkezett.
Aztán a három ifjú még egypár szót váltott.
- Nincs mit félnünk - bizakodott Gergely. - Mihelyt virrad, továbbindulunk, és itt hagyjuk az agát a lovaival együtt.
- Hanem én holnap nem leszek rab - mondta Török Jancsi. - Legyen Mekcsey holnap a rab. Unalmas így összekötözött kézzel kocsikázni. Aztán ez a sok arany rettenetesen nyom. Mégis okosabb volna a kocsiba rejteni.
- Jó, jó - felelte Gergely -, hát leszek én holnap rab szívesen, de mikor öltözzünk át? Az éjjel nem lehet, mert hátha az aga mégis korábban ébred.
- Hát akkor holnap, Gergely, majd útközben. Ördög hurcolja el ezt az agát!
Mekcsey a fejét rázta.
- Nekem se tetszik. Az ilyen urak nincsenek arra szokva, hogy holmi rongyos deli megtagadja a kívánságukat.
- Csak arra vigyázzatok - mondotta Gergely -, hogy ha valaki közelünkben van, magyarul ne beszéljetek. Ez a dervis is ért magyarul.
A dervis mellettük feküdt.
Össze volt guborodva, mint a sündisznó.
Reggel, mikor a nap éppen kelt, az aga kilépett az ajtón, és óriási ásításban eresztette ki a maradék álmot a fejéből.
- Bandzsal - szólt az előtte hajlongó szolgának -, hol az a két deli?
A szolga kereső pillantással fordult az udvar felé.
Az ajtó mellett ott guggolt a dervis. Az aga szavára fölkelt a helyéről.
- Elmentek, uram.
- Elmentek? - hördült el az aga. - Elmentek?
- El.
- Hogy mertek elmenni?
- Éppen azért várlak, uram. Az a két deli nem rendes járatú ember.
- Honnan tudod?
- Az éjjel kihallgattam őket.
- Mit beszéltek?
- Mindent összevissza. De főképpen azt, hogy a magadfajta emberrel nem jó találkozniuk.
Az aga szeme elmeredt.
- Akkor el kell venni tőlük a lovakat, a rabokat, a kocsit, mindent.
És ahogy ezt mondta, a hangja minden szónál emelkedett. Az utolsó szónál már ordított.
- Pénzük is van - folytatta a dervis. - Az egyik rab azt mondja, hogy az aranyat nem bírja cipelni.
- Arany? Hé, szpáhik! Lóra valamennyien! Utána a két delinek! Idehozzátok őket akár holtan, akár elevenen! De főképpen a kocsijukat.
A következő percben huszonkét lovas szpáhi robogott ki a szeráj kapuján.
Az aga utánuk tekintett. Aztán a dervishez fordult:
- Mit beszéltek még?
- Nem értettem mindent. Halkan beszéltek. Annyi bizonyos, hogy magyarul beszéltek, és hogy az egyik rabjuk nő.
- Nő? Azt nem is láttam.
- Férfiruhába öltöztették.
- Szép?
- Bűbájos.
Az aga szeme élénken pislogott.
- A zsákmányból megkapod a részedet.
S befelé indult.
- Uram - kiáltotta utána a dervis -, én janicsár voltam. Nem engednéd-e meg, hogy lóra üljek?
- De magam is megyek - mondta a feltüzesedett aga. - Hát csak nyergeltess nekem is!
Kardot kötött, és csakhamar lóra fordult.
A konstantinápolyi országúton utolérték a huszonkét fegyveres szolgát. Azok meglátták, hogy az uruk utánuk vágtat. Visszatekingettek. Az aga intett nekik, hogy csak előre!
Az országút fehéren porzott a lovak patkója alatt.
Két óra nem telt belé, a csapat ujjongó ordítása hírelte az agának, hogy a szolgái látják már a kocsit.
A szolgák akkor már a dombtetőn jártak, s hogy az országút lejtőre hajlott, eltűntek az aga szeme elől.
Az aga alig várta, hogy ő is felérjen az országút magasára.
Megsarkantyúzta a lovát, és a dús zsákmány érzetétől lobogva vágtatott. Mögötte a dervis mint valami szőrös ördög ült a lovon. Szorította és verte a lovát. A haja kibomlott a csomóból, és olyanná vált a feje, mint valami nagy, kócos pemet. Az agától hirtelenében kapott kardot nem is volt még ideje felkötni, csak a kezében tartotta, s azzal ütötte a lovat, hol elöl, hol hátul.
A dombon aztán látta az aga, hogy az üldözöttek még jó távol járnak, de már megszimatolták a veszedelmet.
Íme, a két rab is lóra pattan, s fegyvert kap elő a saroglyából. A kocsis holmi apróságot kapkod ki a kocsiból: szétosztja a lovasok között. Azok a nyeregkápába és elejébe rakodnak. Azután lekutyorodik a kocsis a kocsi alá. A kocsi alól fehér füst száll fel. Akkor a kocsis lóra kap, és elvágtat a négy lovas után.
Az aga ámuldozik.
- Micsoda rabok ezek - kiáltja hátra a dervisnek -, hogy nem akarnak szabadulni?
- Mondtam, hogy kutyák! - üvölti a dervis.
A tűz már belekap a kocsiba. A katonák zavartan állnak körülötte.
- Oltsátok! - kiáltja az aga. - Verjétek szét a kocsit!
Aztán ismét kiált:
- Csak három maradjon. A többi utána az ebeknek!
Abban a pillanatban nagyot lobban a kocsi, és nagy dördüléssel veti szét a lángot.
Nem marad a téren se kocsi, se ember, csak az egy borzas dervis, aki a levegő rúgásától és robbanásától megsiketülve áll, mint a boszorkánymacska a kémény tetején.
- Mi volt ez? - bődült el az aga az országút porában, ahova a lova levetette.
A dervis le akart szállni a lováról, azonban az ő lova is meg volt zavarodva. Hátrafelé táncolt, s két lábra állott.
Majd őrült iramodással vágtatott neki a mezőnek. A dervist a levegőbe dobálva ugrált árkon-bokron át, miközben fehér tajtékot szórt a szájából.
Az aga feltápászkodott. Kiköpte a port, és pogány káromkodással mérgelődött.
Körülnézett.
Az országút mint valami csatatér: vonagló lovak és heverő szpáhik; a kocsi helyén egy nagy semmi; az út felett széles, diószínű, barna felhő, amely az imént a kocsi volt.
Az aga lova is elszaladt. A hollóképű úr azt se tudta, mihez kapjon.
Végre megindult sántikálva a katonáihoz.
Hát biz azokat szétvetette a robbanás. Kinek a feje, kinek a lába hevert a porban; aki meg egészben maradt, arra se volt jó ránézni.
Az aga látta, hogy egyik se mozdul, hát leült az árokpartra, és nézett bután maga elé. Talán azt hallgatta, hogy hol és miért harangoznak olyan nagy zúgással? Persze nem harangoztak sehol, csak a füle zúgott.
Abban a siket tyúk állapotban találta őt félóra múlva a dervis, aki a maga vad paripáját csurgó vizesre nyargalta, s visszatért.
Odakötötte a reszkető paripát egy útszéli bükkfához, és az agához sietett.
- Mi bajod, uram?
Az aga a fejét rázta.
Semmi.
- De valamidet csak megütötted!
- A tomporomat.
- Áldott legyen Allah, aki megszabadított ebből a veszedelemből!
- Legyen áldott! - ismételte gépiesen az aga.
A dervis sorra járta az úton és út mellett heverő lovakat: hogy lábra állíthatná-e még valamelyiket. No nem. Amelyik élt is, úgy meg volt nyomorodva, hogy csak a hollók becsülhették még valamire.
Visszatért az agához.
- Uram - mondotta -, vissza tudsz-e jönni a magad lábán? Vagy feltegyelek erre a lóra?
Az aga a lába szárát, térdét dörzsölte.
- Ezt megbosszulom! De honnan szerezzek lovat és katonát?
És bután nézett a dervisre.
- Azok az átkozottak bizonyosan Sztambulba igyekeznek. Ott megtalálhatjuk őket - vélekedett a dervis.
Az aga föltápászkodott. Nyögött. Tapogatta a tomporát.
- Gyere. Segíts föl a lóra, és vezess vissza a fogadóba. Szegődj mellém szolgának. Te jó lovas vagy.
- Szolgának? - kérdezte megütődve a dervis.
De aztán alázatosan lehajtotta a fejét.
- Ahogy parancsolod.
- Mi a neved?
- Jumurdzsák.
