4
4
Izabella királyné Gyalun telelt, s még a tavasz is ott érte. A két ifjú, Gergely és Mekcsey, harmadnapra Gyaluban volt. Török Jancsi nem kísérte el őket, nehogy az anyja megsejtse az összebeszélést.
Törökné mindössze annyit tudott, hogy Gergely elment Mekcseyvel a Ferdinánd hadába, és hogy a nyarat a katonák közt tölti, Demeterkor pedig visszatér.
Azonban az ifjak szándéka akkor már meg volt szőve. Abban állapodtak meg, hogy Gergely megtudja: szereti-e a leány vagy nem? Ha szereti, Gergely nem tehet egyebet, csak azt, hogy búcsút mond az álmainak. Ha pedig nem szereti, akkor Gergely, mintha ott se járt volna, eltűnik. Mekcsey pedig megcsúfolja Fürjest, úgy, hogy ne legyen Erdélyben leány, aki kedvet kapjon arra, hogy hozzámenjen feleségül.
Ha aztán Gyaluban végeztek, a három ifjú Hunyadon találkozik, s indulnak Konstantinápolyba.
A határig lóháton mennek. Jancsi magánál tartja azt a pénzt, amit a vár tatarozására szántak, s még azonfölül is szerez, amennyit lehet, hogy ha kell, pénzzel is dolgozhassanak. Azután a határról vagy derviseknek vagy kereskedőknek vagy koldusoknak öltözve gyalog utaznak tovább, hogy a rablók és a kóbor török katonai csapatok figyelme mellett elcsúszhassanak. Akár sikerül a Bálint úr kiszabadítása, akár nem, két hónap alatt megfordulnak, de talán előbb is, és Törökné nem fog nyugtalankodni a fia miatt.
A két ifjú este érkezett Gyaluba. Egyetlen szolga kísérte őket, akit Mekcsey Debrecenben fogadott fel. Mátyásnak hívták a legényt. Csikós volt azelőtt a Hortobágyon. Azon a kis, deres, török lovon ült, amelyet Mekcsey megtartott az öt közül.
Mindjárt az első háznál megszólítottak egy oláht, hogy adna-e szállást.
Az oláh értett magyarul. Csodálkozva rázta a fejét és a fejével együtt nagy fekete süvegét:
- Nem a lakodalomra jöttetek-e, hogy hozzám akartok szállni?
- De éppen arra jöttünk.
- Hát ha arra jöttetek, miért nem szálltok a kastélyba?
A két ifjú összepillantott.
- Én - mondotta Gergely - nem szállok oda, mert megbetegedtem az úton.
S valóban halovány volt, mint aki beteg.
- Csak a társam száll oda - folytatta. - És ha az első szobád üres, megfizetem.
A fizetés szóra megszűnt az oláhban a csodálkozás: készséggel tárta fel a kapuját a lovasoknak.
- Hát nem késtünk el a lakodalomból? - kérdezte Mekcsey.
- Hogy késtetek volna el, szép úrfiak? - felelte az oláh. - Avagy nem tudjátok-e, hogy holnapután lesz az esküvő?
Mikor a két ifjú magára maradt a szobában, Gergely elcsüggedten nézett Mekcseyre.
- Elkéstünk.
- Magam is azt gondolom.
Gergely leült egy rossz szalmaszékre, és tanácstalanul nézett maga elé.
Mekcsey az ablakhoz állott, és a zöldülni kezdő orgonabokrokat bámulta.
- Azt tartom, legjobb lesz, ha visszatérünk - szólt végre megfordulva. - Egy álommal kevesebb, egy tapasztalással több.
Gergely fölkelt.
- Nem. Az üdvösségemet nem vetem ilyen könnyen a hátam mögé. Egy nap nagy idő. Arra gondoltam, hogy én itt maradok, te pedig fölmégy a kastélyba, és bevegyülsz a vendégek közé.
- És ha kérdeznek?
- Nem hívott-e meg Cecey? A fő az, hogy a leánnyal találkozzál, és megtudd, hogy a szíve szerint választotta-e Fürjest. De ez lehetetlen! Lehetetlen! Lehetetlen!
- Hát jó. Fölmegyek a kastélyba, és beszállok Matyival együtt, ha ugyan elfogadnak.
- Megmondod, hogy Cecey hítt. Az öregnek elvégre az életét mentetted meg.
- Az bizonyos. Magam is azt gondolom, hogy akármilyen orcával fogad is, a vége az lesz, hogy beszállok a kastélyba, és szólok a leánnyal. Ha lehet, még ma; ha nem lehet, akkor holnap. De nem jöhetnél-e velem valamiképpen? Talán mintha inasom volnál.
- Nem. Ha a leány azt mondja, hogy erőltették, akkor jobb, ha nem tudják, hogy itt vagyok.
- Akkor én Fürjest megpofozom!
- Addig ne cselekedj semmit, míg a leánnyal nem beszéltél. Akkor jer vissza azonnal, és majd meglátjuk...
Az oláh asszony puha ágyat vetett Gergelynek, és orvossággal, vizes kendővel kínálta. Hanem biz a beteg le nem feküdt, se virágfőzetet nem ivott, se kendőt nem tett a fejére. Csak föl és alá topogott a szobában, és nagyokat ütött öklével a levegőbe.
Mekcsey reggel visszatért. Gergelyt az asztalnál találta. A mécses égett előtte, s ő maga a két karjára borultan szendergett.
- Miért nem feküdtél le?
- Azt hittem, nem fogok aludni.
- Hát a leánnyal beszéltem. Jól sejtetted, hogy nem a szíve szerint megy Fürjeshez.
Gergely megrázkódott, mintha vízzel öntötték volna végig. A szemébe visszatért az élet tüze.
- Mondtad, hogy itt vagyok?
- Mondtam. Hozzád akart rohanni, de én tartottam vissza.
- Minek tartottad vissza? - pattant fel Gergely.
- Nono. Bizony még nekem ugrasz szép köszönetképpen.
- Ne haragudj! Nekem parázs ég a lábam alatt.
- Hát azért nem eresztettem hozzád, mert utánazúdult volna az egész udvar. Őneki szégyene kelt volna, minekünk meg bajunk.
- Hát mit mondtál neki?
- Azt, hogy én megcsúfolom Fürjest, ő meg adja vissza a gyűrűt.
- Mit felelt? - kérdezte égő szemmel Gergely.
- Azt, hogy őt a királyné késztette a menyasszonyságra, és hogy nem tud szabadulni, mert a szülői is erőltetik. Szóval ez a vén királyné itt a nagy téli unalmában házasításokkal mulatozik. Fürjes persze kap a lányon. A leány meg, hogy kedvében járjon a királynénak, tányérra teszi a szívét, és szép szűzi alázatossággal odanyújtja neki.
- De minek nyújtja neki! Ó, mégis elfelejtett! Elfelejtett.
- Dehogy felejtett. Én mondtam rosszul. Tudom is én, hogyan volt!
- Hát mit mondott? Mondta-e határozottan, hogy nem szereti Fürjest?
- Mondta.
- És velem akar szólni.
- Veled. Azt mondtam neki, hogy ma este odaviszlek.
Gergely föl-alá kerengett a szobában, aztán megint csüggedten roskadt a rossz szalmaszékre.
- Mi haszna, ha ki is vetjük a nyeregből Fürjest? Akkor sem adnák nekem, ha elvehetném. Ki vagyok én? Senki. Sem apám, sem anyám, sem egy kis házikóm. Törökék igaz, hogy úgy neveltek, mintha saját fiuk volnék, de annyira sohase voltam fiuk, hogy ekkora kérésre mertem volna nyitni a számat. És éppen most, mikor az ő fészkük is fel van dúlva!
Mekcsey összefont karral állt az ablaknál, és sajnálkozóan nézett Gergelyre.
- Nem tudom, mit beszélsz, de látom, hogy meg vagy zavarodva. Elvégre ha a leányt el akarod venni, nem kell oda sem apa, sem anya, csak egy kis hajlék. Ha éppen akarod, van nekem egy kis viskóm Zemplénben. Üresen áll. Lakhatod akár tíz esztendeig.
- A házba kemence is kell, a kemencébe kenyér!
- Nem vagy-e tudós? Többet tudsz, mint akármelyik, pap. Manapság keresve keresik a jó íródeákot.
Gergely újraéledt.
- Mondasz valamit!
- A fő most az, hogy Éva ne menjen férjhez. Te a táborba jössz velem, és nem telik bele egy év, lesz annyi fizetésed, hogy eltarthatod őt.
Gergely kapkodta magára a köpönyegét, kardját, süvegét.
- Megyek - mondotta - apjához, anyjához! Megmondom nekik, hogy istentelenség, amit cselekszenek! Hogy...
Mekcsey visszanyomta a szalmaszékre.
- Mégy ám a tüzes pokolba! Bezárnának valami dutyiba, míg az esküvő el nem múlik. Még az orrod hegyét se lássák, azt mondom!
A ház előtt lovasok robogtak el. Érkeztek már a vendégek Kolozsvárról.
Mikor a völgyre leszállt az esti sötétség, Gergely is fölment Mekcseyvel a kastélyba.
Nem kérdezte senki, hogy kicsoda. A kastély rajzott a vendégtől. Az ablakok világosak voltak. Az udvaron fáklyák világoltak, a folyosókon viaszgyertyák. Sötétnek csak az éj volt sötét.
A folyosón is jöttek-mentek, nyüzsögtek az emberek. Gergely szíve elszorult: ennyi ember között hogyan beszélhet Évával?
- Gyerünk a konyhaudvarra - mondta Mekcsey.
A kastélynak a hátulsó részére kerültek. Ott még nagyobb volt a világosság: öles vasnyárson ökröt forgattak a bőrkötényes konyhaszolgák, s bent a konyhán sürgött-forgott a sok fehér ruhás szakácsnép.
- Várj itt - mondotta Mekcsey. - Én be fogok tévedni az asszonyok folyosójára, és megtudom Évától, hogy hol találkozhattok.
Gergely abba a csoportba vegyült, amelyik az ökörsütést nézte. Jobbára kocsisnép volt biz az, de ott lebzselt köztük egynéhány apród is.
A kíváncsiság vitte oda őket. A királyi konyháról nagyokat álmodik a nép, de a vidéki urak maguk is szívesen hallgatják, hogy mi hogyan készül az ország legnagyobb konyháján.
Gyalun a kastély és a kert között állt a konyhaépület, s az ősz konyhamester rendeleteire tizenegy szakács és húsz szakácsinas forgolódott benne.
Csak asszony nem volt ott egy se.
A konyha udvarán egy nagy, hízott ökör forgott a nyárson, s jóízű illattal árasztotta el a levegőt.
A sütőmester csupán a botja intésével jelezte, hogy hol kell igazítani a tűzön, hogy egyenletes maradjon a melegség.
A pokoli tűzben és hőségben mozsarak csengettek, aprítókések kattogtak, húsverő buzogányok duhogtak, közben kásarotyogás és pecsenyesistergés, füst, gőz és ételillatok.
Egy nyúlánk apród kiabálva magyarázott a többinek:
- Én itt voltam elejétől, de még a göbölyt sem úgy sütik itten, mint máshol.
A tűz forró lehelete elárasztotta a kis udvart, és megpirosította az arcokat.
Gergely is csakhamar kipirultan állt a többi között, és szórakozottan hallgatta az apród elbeszélését.
- Itt ám - folytatta a fiú - egy egész borjút varrtak a göbölybe, a borjúba hízott kan pulykát, a pulykába fogolymadarat tettek.
- Hát a fogolyba? - kérdezte egy sárga ruhás, bamba kis apród.
- Abba - felelte komolyan az előadó - gúnártojást. A legfiatalabb apródnak kell azt megennie.
Kacagtak. A kis apród szégyenkezve vonult hátrább, s ott is hagyta őket.
Félóra múlva csakugyan nekiállt a sütőmester: kibontotta az ökröt, és kivett belőle egy félig megsült pulykát.
Majoránnaillat áradt a nézők orra alá, s étvágyra gerjesztette a nem éheseket is.
Még nem sült meg. Visszatolták a parazsat a göböly alá, és tovább forgatták.
A konyháról hangzó mozsárcsengés, csattogás-kattogás, reszelés, húsdögönyözés megakasztotta a továbbmagyarázást.
De Gergelyt nem is érdekelte. Az urának nagyobb konyhája volt valamikor, s az ilyen ökörsütések gyakrabban történtek Bálint úr váraiban, mint az erdélyi királyasszonynál.
A konyhából egy hajdú friss, meleg cipót emelt ki. Az apródok elkapták tőle, és darabokra tépték. A nyúlánk ifjú, aki az imént magyarázott, Gergelynek is nyújtott egy darabot. Gergely elfogadta. Éhes volt.
A sütőmester, látva az apródok falatozását, megállította a nyársat; és végighúzta az acélt az övén lógó láncos késen. Lekanyarította nekik az ökörnek a két fülét.
Az apródok nagy vivátozással köszönték meg.
Gergely jó étvággyal evett. Oláhéknál bizony nem kapott délre egyebet, csak puliszkát.
Egy kupa bort is kerítettek az apródok.
Gergely is ivott. Aztán kezet nyújtott az apródnak, aki ismeretlenül megvendégelte.
- Bornemissza Gergely vagyok - mondotta a bajuszkáját megtörülve.
A másik is mondott valami nevet, de egyik sem értette a másikét. Eközben a kupa visszatért. Gergely szomjas volt még. Jót húzott belőle.
Mikor leveszi a kupát a szájáról, Mekcseyt látja maga előtt.
Mekcsey hívón intett.
Lementek a kertbe. Homály ült ott a fák és bokrok között. Az udvari zajgás kevéssé hallatszott oda.
Mekcsey megállt egy bodzafa alatt.
- Hát beszéltem a lánnyal. A szeme ki van sírva. Könyörgött anyjának, apjának, hogy ne adják férjhez, hanem majd tehozzád. Azok persze el vannak vakulva a fénytől, a királyné jóságától meg a barát bőkezűségétől. Azzal vigasztalták a leányukat, hogy ők se szerelemből kerültek együvé, mégis megszokták egymást.
Gergely elszorult lélegzettel hallgatott.
- Hát ezért sírt a leány - folytatta Mekcsey. - Hogy csak téged szeret, az már bizonyos.
- És Fürjessel esküszik.
- Nemigen. Azt mondja, hogy szólni akar veled, és szól majd a királynénak is.
- Miért nem szólt neki előbb?!
- Nem kérdezték. Az ilyen királynéféle megszokta, hogy amit ő jónak vél, arra senki nemet nem mond. Meg aztán te a füledet se billegtetted feléje. Azt se tudta, élsz-e vagy meghaltál.
- És ha a királyné nem enged?
- Akkor holnap az oltárnál mond nemet. Mindenre nemet mond. Szép zavarodás lesz. De mindegy: akkor legalább megharagszik rá a királyné, és hazakerül Budára. Te pedig idővel elveszed.
- Csakhogy akkor meg éppen nem adják hozzám.
- Dehogynem. De most ne arról beszéljünk, ami négy esztendő múlva lesz. A leány, ha előbb nem, éjfélkor idejön. Valami ház van itten, üvegház. Azt mondta, hogy abban várd meg. Addig nem fekszik le, míg veled nem beszélt.
A kertben csakhamar rátaláltak az üvegházra. Lámpás égett benne. Három kertész saláták és póréhagymák szedésén hajladozott. Egyik-másik fel is tekintett, de egyik se szólt: gondolták, érdeklődő idegenek.
- Hát, Gergely - mondotta Mekcsey -, én itt hagylak. Mondd, hogy megbetegedtél, vagy színlelj részegséget. Feküdj be valahová, és várd meg a menyasszonyt. Talán én is vele jövök.
S elment.
Gergely valóban úgy érezte, mintha részeg volna. A bor szállott-e a fejébe vagy az indulat? Forróságot érzett a szívében, fejében egyaránt, valami dühös forróságot, amely a kezet ökölbe szorítja.
Végigsétált az üvegházban a citromfák, múzák, kaktuszok és fügefák között. Nyugtalanul és egyre sebesebben járt föl és alá. Egyszer csak kilódult az üvegházból. A süvegét a szemére vonta, kezét a kardjára szorította, és ment, rohant fel a kastélyba.
- Az örömszülék szobája melyik? - kérdezte a folyosókon.
Az inasok eligazították.
Fehér ajtós szoba volt az. Rajta, mint minden ajtón, fekete táblácska, és azon a vendég neve krétaírással.
Gergely bekopogott.
A fakezű öreg az asztal előtt ült ingujjban. A felesége éppen rozmaringolajat dörzsölt az ura ősz hajára.
Gergely nem csókolt nekik kezet, csak éppen meghajolt, és állta a két öreg ráfagyott tekintetét.
- Uramapám - kezdte Gergely.
Aztán, hogy az apám szót nem érezte alkalmasnak, újrakezdte:
- Tisztelt uram. Ne bosszankodjon, hogy itt vagyok. Nem a lakodalomra jöttem, és nem is fog belém botlani senki. Még csak azért se jöttem, hogy emlékeztessem kegyelmeteket egy régi ígéretükre, mikor a kis Évát a törököktől megszabadítottam.
- Mit akarsz! - hörkent rá az öreg Cecey.
- Csak azt akarom megkérdezni - felelte Gergely rendületlenül -, tudják-e, hogy Vica nem szereti a vőlegényét?
- Mi közöd benne! - fortyant rá az öreg. - Mit harsogsz itt nekem! Takarodj innen!
Gergely összefonta a karját:
- Boldogtalanná akarják-e tenni a tulajdon édesleányukat?
- Hogy mersz bennünket kérdőre vonni, te! Te cenk! Jobbágy kutya! - kiáltott az öreg a színéből kikelve.
És az asztalon heverő fakezet ragadta fel, hogy Gergelyhez vágja.
Az asszony azonban lefogta az öreget, és Gergelyhez fordult.
- Eredj, fiam, innen! Ne rontsd meg a lányunk szerencséjét! Tik gyerekésszel azt gondoljátok, hogy szeretitek egymást, de látod, az a fiatalember már hadnagy...
- Én is az leszek!
- Az már nem lesz, hanem most az. A királyné akarja ezt a házasságot. Eredj innen, az Isten szerelmére kérlek!
- Fürjes csak gyáva tányérnyaló! Vica engem szeret. Vica csak velem lehet boldog! Ne törjék össze a szívét! Várjanak rám, míg elvehetem. Esküszöm, hogy érdemes ember lesz belőlem!
És könny csillogott a szemében. Letérdelt eléjük.
Az öreg bőszülten ordított rá:
- Takarodj, míg ki nem rúglak!
Gergely fölkelt. Megrázta a fejét, mint aki rossz álomból ébred.
- Cecey uram - szólott megkeményülten, komoran. - E pillanattól fogva nem ismerem kegyelmedet. Csak annyit fogok tudni, hogy azok az aranyak, amelyeken az anyám vére van, kegyelmednél vannak.
- Háromszáztizenöt - rikácsolta az öreg. - Fizesd meg neki, asszony. Ha semmi se marad is, fizesd meg!
Ezt mondva a derekához kapott. Előrántott onnan egy keskeny bőrövet, és kiöntötte az aranyakat Gergely elé.
Az asszony kiolvasta az asztalra Gergelynek az örökséget, jobban mondva: hadi szerzeményét. Gergely berakta a zsebeibe.
Pillanatig még állt. Azon gondolkozott tán, hogy van-e valami köszönnivalója? Hogy a pénzét őrizték? Nem neki őrizték, hanem a leányuknak.
Szótlanul meghajolt, és otthagyta őket.
Sápadtan kószált végig a folyosón. Imitt-amott egy díszes öltözetű úrba ütközött, majd a falhoz állott, hogy egy másodmagával közeledő kövér úrnak utat engedjen.
A szeme eközben az átellenes ajtóra esett, s azon a Mekcsey nevét olvasta.
Benyitott. A szobában nem volt senki. Az asztalon gyertya égett.
Gergely rávetette magát az ágyra, és sírt. Miért sírt? Maga se tudta. A zsebe tele volt pénzzel. Úrrá és szabad emberré lett abban az órában. És ő mégis árvaságot és elhagyatottságot érzett. Mennyi sértést, mennyi megvetést kellett eltűrnie!
- Te pogány vénember, fából van neked a szíved is!
A kastély falait kürthang rázta meg. Jel volt az arra, hogy gyülekezzenek a vendégek a vacsorára.
A folyosón mindenfelé nyiladoztak az ajtók, s egyik-másik be is csapódott. A folyosó márványkockáin sok csizma kopogott végig.
Aztán szünet következett, s a szünetben benyílott a szobának az ajtaja.
- Mekcsey - szólt halkan egy női hang.
Gergely fölugrott.
Éva állt előtte rózsaszínű selyemruhában.
Egy kis megdöbbenés, egy halk sikoltás, aztán a két fiatal egymás karjaiba omlott.
- Évicám! Évicám!
- Gergely!
- Eljössz-e velem, Éva?
- Akár a világ végére is!
Körülbelül hetvenen ültek a vacsoraasztalnál. Több mint fele udvari nép. A másik rész a vőlegénynek meghívott rokonai.
A királyné a fiával együtt az asztalfőn. Mind a ketten zöld bársonyban. Mögöttük koronát ábrázoló virágfüzérek a falon is. A királyné balján Fráter György, a kis király mellett a menyasszony s amellett az örömanya.
A menyasszonnyal szemben ült a vőlegény.
A vacsora csöndesen kezdődött. Az emberek csak itt-ott, suttogva beszéltek. A harmadik fogás után felkelt György barát, és köszöntőt mondott az új jegyespárra. A köszöntőben a királynét szerencsecsillagnak nevezte, a menyasszonyt liliomnak, a vőlegényt a szerencse kedveltjének. Ide is, oda is vetett egy virágot, egy cukrocskát a szavában, s még akik ellenségei voltak is, szívesen hallgatták.
Akkor már, hogy a java borok kerültek az asztalra, megindult a beszélgetés. Persze csak halkan beszélgettek, és ki-ki csak a szomszédjával.
- Miért nevezik ezt siratóestének? - kérdezte az egyik.
- A menyasszony siratja a leányságát.
- De hiszen nem sír. Olyan jókedvű, mintha örülne, hogy vége a leányságának.
- Csodálom, hogy elbocsátja a királyné.
- Nem bocsátja el. Csakhogy eddig palotás leány volt, ezután meg palotás asszony lesz.
Vacsora után egy új énekest mutattak be a társaságnak. Valahonnan Olaszországból jött, s a királynénak már bemutatta a művészetét.
Míg énekelt, a menyasszony odaszólt halkan, álmodozó arccal az édesanyjának:
- Anyám, mi lenne, ha én ma meghalnék?
Az asszony megdöbbenve pillantott a leányára, de hogy a leány elmosolyodott, csak feddéssel válaszolt:
- Hogyan beszélhetsz ilyent, leányom!
- De mégis...
- Ugyan, ugyan.
- Megsiratna?
- Utánad halnék apáddal együtt.
- De ha én egy hónap múlva feltámadnék, vagy talán kettő múlva, és betoppannék a budai házukba?
Az asszony bámulva nézett a leányára.
Éva mosolyogva folytatta:
- Hát lássa, akkor megbánnák a földben, hogy úgy siettek az utánamhalással.
S fölkelt. A királyné mögé került. A füléhez hajolt, és valamit sugdosott belé.
A leány kisietett a szobából.
A vendégek az énekesre figyeltek. Szép bariton hangja volt. Tetszett. Tapsoltak.
- Mást, mást is - mondta a királyné.
S az énekes félóránál is tovább mulattatta a vendégsereget.
Éva távozását csak az anya látta, és egyre nyugtalanabban forgatta elméjében a leánya szavait.
Mikor végre az olasz végezett, az ajtónálló bekiáltotta: - Új énekes! Névtelen!
Minden szem az ajtóra fordult, de csak egy karcsú, tizenötévesforma fiút láttak. Cseresznyeszínű atlaszruhába volt öltözve; köntöse fél combig ért. A derekán kis, aranyozott markolatú kard. A fejét lehajtva jött. Hosszú haja elfödte az arcát. A királyné előtt térdet hajtott.
Aztán fölemelkedett, s megrázta a haját, hogy az arca kitessék.
A vendégek kiáltottak meglepődésükben, mert az énekes maga a menyasszony volt.
A királyné egy apródja hárfát vitt utána, s a terem közepén átnyújtotta neki. A menyasszony gyakorlott kézzel pengette végig.
S énekelt.
A királyné iránt való figyelemből lengyel dalon kezdte, amit magától a királynétól tanult. Csodás ezüsthang. Még a lélegzet is elállt a hallgatókban.
Fölváltva énekelt azután magyar dalt, oláh kesergőt, olasz, francia, horvát és szerb dalokat.
A vendégek minden dal után lelkesülten tapsoltak.
- Nagy ördög ez! - szólalt meg a Mekcsey szomszédja, egy udvari méltóság. - Meglásd, öcsém, még táncolni is fog.
- És mindig ilyen víg? - kérdezte Mekcsey.
- Mindig. A királyné régen halálra búslakodik, ha ez a lány nincs mellette.
- Jól jár vele az a... Fürjes.
Azt akarta mondani: veres.
A beszélő vállat vont:
- Anyámasszony ember. Meglásd, hogy ez megy helyette még a hadba is. Mert ez még hadakozni is jobban tud.
- Fegyvert is forgat?
- Micsoda? Olasz vívókat győzött le a nyáron. Aztán hogy lő, hogy lovagol! Hét férfi kitelnék ebből, s még mindig maradna benne egy tüzes ördög.
Az így megdicsért menyasszony ismét magyar nótába kezdett, amelynek az volt mindig a cifrája:
Eriggy, legény, szaporán
Daruszőrű paripán
Kedvesedhez!
Daruszőrű paripán
Kedvesedhez!
A vendégek ismerték ezt a dalt, de a várt cifrát így hallották a menyasszonytól:
Eriggy, legény, szaporán
Daruszőrű paripán
Gergelyedhez!
Daruszőrű paripán
Gergelyedhez!
S hogy a menyasszony ezt énekelte, a tekintete végigsiklott a vendégsoron, és Mekcseyn állapodott meg.
A vendégek nevettek. Azt gondolták, hogy a Gergelyedhez tréfás változtatás.
Mekcsey azonban megrezzent. Mikor a menyasszony a második szakasz végén is őrá pillantott, kihörpintette a borát, és elosont.
Lefutott a lépcsőn, és bekiáltott az istállóba:
- Matyi! Balogh Matyi!
Lélek se felelt. Föl kellett keresnie a szolganép között a kocsisokat. Ittak azok fakupából, cserépkantából, de még csizmából is a konyhaudvaron.
Valahogy ki tudta közülük választani a szolgáját. De haj, milyen állapotban! Matyi csak ember volt, míg az asztalnál ült, de amint fölállott, nem volt ember.
Valami tízen hevertek már az asztal alatt s a fal mellett. Aki az asztal alatt hevert, azt csak hagyták, de aki kívül bukott a padon, azt keresztül-kasul egy halomra húzgálták a fal mellé.
Matyi fölkelt, azaz csak fel akart kelni, amikor megismerte a gazdáját, de csakhamar vissza leült, mert érezte, hogy ő is átbukik a padon, s odakerül a fal mellé.
- Matyi! - ordított rá Mekcsey. - Az apád rézcsákányát, hol a lovam?!
Matyi újból felkelt, és az asztalra tenyerelt.
- Ott van.
- De hol?
- A lovak közt.
És a szeme héját emelgetve folytatta:
- Lónak lovak közt a helye.
Mekcsey mellen ragadta az embert:
- Beszélj okosan, mert mindjárt kirázom a lelkedet!
Rázhatta azt. Részeg volt annak a lelke is.
Mekcsey odalökte őt a többi közé, azután az istállóba sietett, hogy maga keresse meg a lovát.
Az istállómester is részeg volt, Mekcsey akár valamennyi lovat elvihette volna tőle.
Végigment hát a sötét istállón, és nagyot kiáltott:
- Muszta!
Az egyik sarokból nyerítés felelt a szavára. Ott zabozott a sárga, s mellette a Matyi lova. Mekcsey egy félrészeg szolga segítségével fölnyergelte mind a kettőt, s eltávozott, anélkül hogy valaki kérdezte volna, miért megy el ilyen korán, a vacsora vége előtt.
Gergely már az oláh házban, az udvaron várta. A lova fölnyergelten kapált a kerítés mellett.
Az éj hűvös volt. A felhők állani látszottak. A hold azonban, mint egy fél darab ezüsttányér, lassan szállt fellegről fellegre, és halvány világossággal árasztotta el a tájékot.
- Eljöttem - mondotta Mekcsey. - Úgy értettem, hogy iderendelt a menyasszony.
- Jól értetted - felelte Gergely. - Az éjjel megszökünk.
Alig félóra múlva köpönyeges, nyúlánk emberárnyék jelent meg a ház előtt. Gyorsan feltárta az ajtót, és beszökkent.
Vica volt.
Abban a cseresznyeszínű atlaszruhában szökött el, amelyikben énekelt.
