8
8
Maylád az előbbi esztendőnek egy nyári reggelén azzal köszöntötte Török Bálintot, hogy éjjel új rabok érkeztek.
- Magyarok? - kérdezte Bálint nagy szemmel.
- Nem tudom még. Csak annyit hallottam, hogy reggel, mikor kinyitották a kaput, végigcsörgött a lánc az udvaron. Ismerem minden rabnak a lánca hangját. Mikor az ágyamban fekszem is, mindig tudom, ki megy el az ajtóm előtt.
- Én is.
- Reggel új lánccsörgést hallottam. De nem egy ember jött. Kettő, három, talán négy is. Végigcsörögtek az udvaron. De talán csak nem a Tas-csukuru-ba vezették őket!
A Tas-csukuru barlangféle börtön volt a Héttoronyban. Az volt a siralomház a Vértorony alján. Aki odakerült, hamar megismerkedett a csillagos ég felső titkaival.
Leballagtak a kertbe, ahol üldögélni szoktak. De aznap nem vizsgálták sem a bokrok növését, sem a Magyarország felé vonuló felhőket. Nyugtalanul várták, hogy az új rabokat láthassák.
Lánc már nem volt a lábukon. Az a töméntelen arany, amit Törökné a szultánnak és a basáknak küldött, nem nyitotta meg a kaput, de megoldotta legalább a láncot.
A két ember különben is öreg volt már, s a várat kétszázötven családos katona őrizte. Nem szökött még onnan meg soha senki.
A belső őrséget új váltotta fel. Egy potrohos bég jelent meg az udvaron, hogy a távozóknak parancsoljon.
- Három a malomba menjen - mondotta a homlokát törölgetve.
Mert mindig meleg gyötörte azt a kövér embert.
- Három a malomba menjen, és követ vágjatok.
Megnevezte: ki legyen az a három.
Aztán két alacsony emberkéhez fordult.
- Ti egy óra múlva visszajöttök. A fegyvertárt fogjátok kitakarítani.
Török Bálint alig várta, hogy a bég végezzen. Eléje sétált.
- Jó reggelt, Veli bég! Hogy aludtál?
- Rosszul. Ma reggel korán felzavartak. Három új rab érkezett Magyarországból.
- Csak nem a barát-ot hozták tán ide?
- Nem a barát. Valami erőszakos úr ez. De nem is úr tán, hanem koldus. Inge sincs becsületes. Azt írják, hogy megleste a budai pasát, és mindenét elvette.
- A budai pasát?
- Azt. Vele hozták a két fiát is.
- Mi a neve?
- Én bizony felírtam, de nem tudom. Nektek mind olyan különös nevetek van, hogy az ördög se bírja észben tartani.
S anélkül hogy köszönt volna, megfordult, és talán az ágyába sétált vissza.
Bálint úr megzavarodottan ült le Maylád mellé.
- Elverte a budai basát? - szólt eltűnődve. - Ki lehet ez?
- Koldus? - folytatta a tűnődést Maylád. - Ha koldus volna, nem hozták volna ide.
- Akárki, de az első dolgom lesz, hogy ruhát adok neki.
Egész délelőtt tűnődtek, töprenkedtek. Elsoroltak vagy ezer magyarországi és erdélyi nevet, de egyikben se tudtak megállapodni.
Végre délben megjelent az új rab a közös asztalnál, amelyre a belső udvar árnyékos felén terítettek.
Nézik mind a ketten. Nem ismerik. Látják rajta, hogy alacsony, kis ősz, barna ember, s felében kopasz is. Magyar vászonruhába van öltözve, s rongyos. Mellette két jobban öltözött magyar ifjú. Húsz-huszonöt évesek. Látszik a vonásaikon, hogy testvérek, s hogy az öregnek a fiai.
Az öreg lábaira épp azt a könnyű acélláncot tették, amelyet Török Bálint viselt vagy két esztendőn át. Fényes volt az a lánc a viseléstől, mint az ezüst.
Maylád eléje sietett a rabnak. Nem tudta, kicsoda, csak azt látta, hogy magyar. Bálint is mély megindulással állt az asztalnál, s merően nézett az öregre.
Maylád nem tudott szólni semmit, csak megölelte az öreget. Bálint azonban az izgalomtól szinte reszketve kiáltott rája:
- Ki vagy?
Az öreg lehajtotta a fejét, s alig hallhatóan rebegte:
- Móré László.
Bálintot mintha megütötték volna. Elfordult. Leült.
Mayládnak is leesett az öregről a keze.
A két ifjú búsan állt az apja mögött.
- Itt esztek, urak - szólt Veli bég az asztal azon sarkára mutatva, amelyik szemben volt a Török Bálint helyével.
Török Bálint fölkelt:
- No, ha azok itt esznek, akkor én meg nem eszek itten!
És a háta mögött álló szolgához fordult.
- Hozd fel a tányéromat a szobámba.
Maylád darabig habozva állott, aztán ő is odaszólt a szolgájának:
- Hozd az én tányéromat is.
És megindult Bálint úr után.
Veli bég vállat vont. De aztán mégsem állhatta meg szó nélkül. Ránézett Móréra:
- Miért utálnak ezek téged?
Móré haragosan pillantott a két úr után.
- Mert magyarok.
- Nem vagy-e te is magyar?
- Éppen azért. Két magyar csak megfér együtt, de három már bajosan.
Török Bálint két hétig nem mozdult ki a szobájából. Nem ment le az udvarra, s Maylád, aki árnyékává lett, szintén nem. Hallgatta a Bálint úr prédikációit az új hitről, amelyet ama híres Calvinus János és Luther Márton terjesztett.
- Igazabban a jézusi hit, mint a latinra változott, elburjánosodott római - mondogatta Török Bálint.
És Maylád lassankint arra a hitre tért. Meg is írta levélben az ő Gábor fiának, s biztatta, hogy ő is gondolja meg otthon.
Végtére is megunták a szoba négy falát, s Bálint úr egy napon megszólalt:
- Gyerünk le tán a kertbe.
- Ott van a haramia.
- Hátha nincs is ottan?
- De hátha ott van?
- Ha ott van, ne szóljunk hozzá. Csakannyi a jogunk ott sétálni, mint neki.
Maylád elmosolyodott:
- Jogunk. Hát mégiscsak van nekünk valami jogunk.
- Van hát, a teremtésit. Mióta vagyunk mink rabok? Hiszen az csak két hete jött.
És lementek a kertbe.
Egy perzsa herceg ült ottan a platánfa alatt, az is régóta rab, mint ők; meg egy másik ázsiai fejedelem, aki szinte megpenészedett már búbánatában meg az unalomban. Sakkoztak. Reggeltől estig sakkoztak esztendők óta, és soha nem szóltak egymáshoz semmit.
Bálinték úgy ismerték már a két sakkozót, mint akár a márványkaput, amely a Vértorony és Aranytorony között fehérkedik; vagy akár azt az óriás termetű, vén kurd méltóságot, aki a császár szidásáért a mázsás bilincset viselte, s a vas terhétől lankadottan ült vagy feküdt napestig a Vértorony rácsos tömlöcében. Csak a szeme fordult arra, amerre a rabok sétáltak a bokrok között.
Hát a sakkozókra nem is néztek volna, hanem hogy egy új figura ült mögöttük, és nézte a játékukat, az feltűnt nekik.
- Ki a manó lehet az a sárga kaftános, kis, vén török? S mért van hajadonfővel?
A lépéseikre megfordult.
Móré volt.
Fölkelt, és otthagyta a sakkozókat. Arcáról eltűnt már az a bágyadtság, amely az első napon szinte betegnek láttatta. Apró, fekete szeme élénken pislogott, s a járása is erős volt már, szinte fiatalos.
Elébe lépett a két főúrnak, és keresztbe fonta a karját:
- Miért gyűlöltök engem? Mivel vagytok ti különbek, mint én? Gazdagabbak vagytok? Itt nem gazdag senki. Nemesebbek vagytok? Van olyan régi nemességem, mint akármelyiteké.
- Rabló voltál! - mordult rá Török Bálint.
- Hát ti nem voltatok rablók? Nem ott szereztétek-e a vagyonotokat, ahova a markotok elért? Nem harcoltatok-e egymás ellen is? Nem fordultatok-e hetvenhétszer János felé, hol Ferdinánd felé? Annak a nótáját fütyültétek, aki többet adott.
- Gyerünk innen - szólt Maylád kipirosodva -, hagyjuk itt ezt az embert!
- Dehogy megyek - felelte Török Bálint. - Egy embertől még nem hátrálok meg.
S leült a padra. Nyugalmat nyomott a haragjára, mert látta, hogy a kapu felől Veli bég közeleg egy török pappal meg a két Móré fiúval. A két fiú is török ruhába volt már öltözve, de a fejükön még nem volt turbán. Hajadonfővel jártak, mint az apjuk.
Maylád is leült Török Bálint mellé.
Móré szétvetett lábbal, egyik kezét csípőre téve állott előttük, és tovább hetvenkedett:
- Én ott voltam abban a harcban, ahol Dózsa Györgyöt levertük. Én ott voltam a mohácsi csatában, ahol huszonnégyezer magyar vére ömlött ki a hazáért.
- Én is ott voltam - szólt Maylád a mellére csapva.
- Hát ha ott voltál abban a vérkeresztségben, tudnod kellene, hogy akik onnan megmenekültek, testvérekül becsülik egymást.
- Már engem pedig az ilyen országúti haramia nem fog vallani testvérének! - dörgött kivörösödve Maylád. - Én tudom, hogy miért rontották le Palota várát.
- Azt lehet, hogy tudod. De azt nem tudod, hogy Nánát mért rontottátok le? Azt nem tudod, hogy a budai pasa lába előtt görnyed az egész magyar nemzet, és én, Móré László, én voltam az egyedüli, aki azt kiáltottam neki: Eb ura kontyos! Évekig harcoltam az én kis csapatommal a török ellen. Nem Ferdinánd, se nem a magyar nemzet, hanem én, Móré László, én vertem szét tavaly is az ő Belgrádba menő seregét; én, Móré László, akit ti rablónak és haramiának tituláztok!
Szusszantott. Aztán az öklével hadonászva folytatta:
- Volt volna annyi pénzem, mint Maylád Istvánnak valaha, volt volna annyi jószágom, váram és cselédem, mint Török Bálintnak, vagy annyi katonám, mint annak, aki a koronát csak ékességül viseli, akkor ma Móré László nevét a nemzet felszabadítójaként ünnepelnék. De mert nem volt, beszorított a pogány Nánába, és földig lerontotta a váramat az átkozott.
Veli bég odaérkezett az imámmal.
- Nem tudom, min feleseltek, de Szelim szava az igaz. Mert ő közelebb él az igazság forrásához, mint ti, hitetlenek.
- Micsoda Szelimnek? - hüledezett Török Bálint.
- Szelimnek - felelte Veli bég -, akit ezelőtt egynéhány nappal Móré Lászlónak neveztek a hitetlenek nyelvén.
Török Bálint keserűen kacagott:
- Szelim! És ez prédikál nekünk a hazafiságról! Coki, pogány, az apád dicsőségét!
Bizony megüti, ha Veli bég közibük nem ugrik.
- Hitetlen disznó! - bődült a bég Bálint úrra. - Mindjárt láncba veretlek!
Bálint úr felkapta a fejét, mint az orron ütött paripa. A szeme lángot vetett. Isten tudja, mi történik, ha Maylád el nem vonszolja onnan!
A bég megvetően nézett utánuk. Bizonyára a zsebére is gondolt, hogy nem folytatta a Bálint úr szidását. Ehelyett Móréhoz fordult, és olyan hangosan, hogy amazok is hallják, szólott neki:
- A kegyelmes szultán örömmel értesült arról, hogy az igazhívők seregébe lépsz. Elküldte ezt a tiszteletre méltó papot, hogy megismerd a próféta világosságát, kinek áldott a neve mindörökké.
- Gyerünk vissza a szobánkba! - hörögte Török Bálint. - Gyerünk vissza, jó Maylád barátom!
Néhány nap múlva kiszabadult a két Móré fiú. Valami tisztséget kapott mind a kettő Konstantinápolyban.
Csak az öreg Móré maradt a falak között.
Bálinték nem váltottak többé szót vele, de azt nemegyszer hallották, hogy ő is sürgette a szabadságát.
Veli bég egy ízben így felelt neki:
- Jártam az ügyedben megint a fényes Portán. Megjött már Magyarországból a levél. A budai pasa szépen lepingált, mondhatom. Azt írja többek között, hogy mikor Nánát ostromolták, pénzt szórtál a törökök közé, hogy elvihesd az irhádat.
És a fejét csóválta, nevetett:
- Öreg, öreg, nagy róka vagy te!
A töröké volt már Székesfejérvár és Esztergom is. A szultán maga vezette a táborát, hogy a Dunántúlnak azt a két bástyáját ledöntse.
Tél volt már, mikorra hazatért.
A héttoronybeliek hétről hétre értesültek a hadjáratról, a hazatérésről is. Várták az új rabokat. Isten fel ne rója bűnül: még örültek is, hogy új ismerősök, talán jó barátok is jelennek meg az óriás börtönben. Mennyi újságot hallanak! Talán a családjukról is.
Egy délelőtt épp erről beszélgetnek, mikor az ajtajuk megnyílik, s Veli bég toppan be. Az arca sietéstől piros. A két kezét a mellére teszi, és meghajol Bálint úr előtt:
- A kegyelmes padisah hívat, nagyságos uram: méltóztassál azonnal öltözködni, s megyünk.
Bálint úr megrázkódott. A tekintete szinte elmeredt.
- Szabad vagy! - rebegte Maylád.
És kapkodták elő a szekrényből a ruhát. Veli bég elfutott, hogy maga is öltözködjön.
- Emlékezzél meg rólam! - könyörgött Maylád. - Említs meg neki, Bálint! Hiszen szemtől szembe állsz majd vele. Beszélgettek. Megemlíthetsz. Kérheted, hogy bocsásson el engem is veled.
- Nem felejtem el - mondta Bálint.
És remegő kézzel gombolta magára a virágos, kék atlaszt, amelyben elfogták. A téli, szép ruháit elnyűtte már. Azt a kék atlaszt nem viselte. Tartogatta. Reménykedett, hogy abban tér majd haza.
Csak kardot nem köthetett.
- Rajtad lesz visszatéret - mondta Maylád.
S lekísérte a lépcsőn. Örömszemmel nézte, hogyan ülnek hintóba Veli béggel, hogyan burkolódznak bő, prémes bundákba.
S a hintó elindult. Két lándzsás őr lovagolt mögötte.
- Istenem, Istenem! - fohászkodott Bálint úr az egész úton.
Százévnyi nagy időnek tetszett, míg végre bekanyarodtak a szeráj kapuján.
A Janicsár-udvaron át gyalog mentek a palotába.
Sok lépcső, de mind fehér márvány; sok délceg testőr, de mind szolga; nagy márványoszlopok, puha szőnyegek, aranyozások, a keleti művészet minden filigrán remeke lépten-nyomon. De Török Bálint nem látott egyebet, csak az előtte menő, fehér kaftános szolga háta közepét meg itt-ott egy vastag selyemkárpittal beakasztott ajtót, amelyről azt gyanította, hogy a szultán ajtaja.
Kis terembe vezették. Nem volt abban egyéb, csak egy szőnyeg s azon egy vánkos. A vánkos mellett meg óriás rézmedence, hasonlatos a budai templom sárgarézből való keresztelőmedencéjéhez, csakhogy nem oszlop tartotta, hanem egy márványlap, s nem víz volt benne, hanem parázstűz.
Török Bálint ismerte már azt a bútort: mangál a neve. Az a kályha télen a török földön.
A szobában nem volt senki, csak a három ajtón a három szerecsen ajtónálló. Szoborként álltak a nagy fényes alabárddal. Mellettük Veli bég.
Bálint az ablakra nézett. Lelátott a zölden hullámzó tengerre s a tengeren túl Szkutariba, mintha csak a budai palotája ablakából nézne le Pest városára.
Talán öt percig álldogált ott, mikor végre az ajtó kárpitját egy szerecsen kéz félrevonta. A következő pillanatban belépett a szultán.
Kíséret sem előtte, sem utána, csak egy tizenhat éves, sovány szerencsen fiú, aki megállt az őr mellett az ajtónál.
A bég hasra borult a szőnyegen. Bálint összetette a bokáját, és meghajolt. Mikor fölemelte a fejét, a szultán ott állt a mangál mellett, és föléje tartotta két sovány tenyerét. Diószín kaftán volt rajta, hermelinprémmel körülszegett, és oly hosszú, hogy csak a két vörös papucsorr látszott ki alóla. A fején könnyű patyolatturbán. Az arca beretvált. Vékony, ősz bajusza hosszan lelógott, az állánál is lejjebb. Egy percig csak álltak szótlanul. A szultán ekkor ránézett a bégre:
- Eredj!
A bég fölkelt, meghajolt, az ajtóig hátrált. Ott ismét meghajolt, s eltűnt.
- Régen nem láttalak - kezdte nyugodtan a szultán. - Nem változtál semmit. Csupán, hogy megőszültél.
Gondolta Bálint: hiszen te se fiatalodtál, Szolimán. Mert megsoványodott a szultán, mióta nem látta, s nagy birkaszemei körülráncosodtak. Meg az orra mintha meghosszabbodott volna. Az arca éktelenül ki volt pirosítva.
De nem szólt Bálint semmit, csak várta, várta szorongó szívvel, hogy mi következik.
A szultán keresztbe fonta a karjait.
- Tudod talán, hogy Magyarország nincs többé. - (Bálint úr elsápad. A lélegzete is eláll.) - Az az egynéhány akol, ami még hátravan, csak időben van hátra. Ebben az évben az is meghódol. - (Bálint úr nagyot lélegzik.) - Hát nekem Budára egy jóravaló pasa kell. Olyan pasa, aki nem idegen a magyarnak, de nekem se. Te jeles ember vagy. A birtokaidat én visszaadnám. Mindent.
Bálint merőn néz. Az ajka megmozdul. De hogy mégse mond semmit, a szultán folytatja:
- Érted, mit beszélek? Hiszen te értesz törökül.
- Evet - feleli Bálint. (Ami annyit tesz: igen.)
- Hát én téged tennélek budai pasának.
Bálint válla megremeg egy pillanatra. Arca azonban komoly és bús marad. Tekintete lesiklik a szultánról a mangálra, amelynek arabeszkjein átpiroslik a parázs.
A szultán egy percre elhallgatott. Talán azt várta, hogy Bálint törökösen a lábához borul, talán azt, hogy magyarosan kezet csókol, vagy legalábbis hogy felel valamit. De Bálint csak állott. S mintha nem is szultán előtt állott volna, összefonta ő is a karjait.
A szultán elkomorodott. Fel és alá sétált vagy kétszer a szobában. Aztán megint megállt, és türelmetlenül kérdezte:
- Hát nem vállalod talán?
Bálint fölocsúdott.
Mert hol volt az ő lelke e néhány minutányi szünet alatt! Beszárnyalta az összes várait, birtokait, erdőit, mezőit, ölelte a feleségét, csókolta a gyermekeit, ült a kedves paripáin, szívta a szabadság levegőjét.
Felocsúdott a hangra, mint az álomból ébredő.
- Kegyelmes császár - szólt mély megindulással -, ha jól értem a szavadat, Werbőczynek a helyére méltóztatol rendelni engem.
- Nem. Werbőczy meghalt. Még abban az évben halt meg, mikor te eljöttél. A helyét nem töltjük be többé. Én téged rendes pasának akarlak. A legnagyobb pasaságot adom neked és a legteljesebb szabadságot.
Bálint úr csak bámult a császárra, mintha az valami csoda volna.
- De hát hogyan, felséges uram? - szólalt meg végre. - Magyar pasának?
- Nem: török pasának.
- Török pasának?
- Török pasának. Mondtam, hogy Magyarország nincs többé, tehát magyar sincs többé.
- Hogy én törökké legyek?
- Pasa.
Török Bálint feje lecsüggedt. Sóhajtott. Ránézett a szultán arcára, és mély, bús hangon szólalt meg:
- Másképp nem lehet?
- Nem.
Török Bálint behunyta a szemét. A melle nehéz lélegzettől zihált.
- Felséges úr - szólalt meg végre. - Tudom, hogy nem vagy hozzászokva az őszinte szóhoz. De már én abban vénültem meg... Nem tudok mást mondani, csak amit gondolok.
- Hát mit gondolsz? - szólt fagyosan a szultán.
Bálint úr sápadtan, de nyugodt, határozott hangon felelte:
- Azt, hogy ha az egész ország a tied is, meg ha minden magyarból török lesz is, én nem... én nem... én nem!...
