1
1
Ha van az égben könyv, amelybe a magyarok történetét írják, a következő nyolc évet így jegyezték bele:
1545: A töröké már Buda, Esztergom, Fejérvár, Szeged, Nógrád, Hatvan, Veszprém, Pécs - csaknem az egész ország.
1546: A török 15 szandzsákra osztotta Magyarországot. A magyaroké csak a Felföld maradt, és egy-két megye Ausztria mellett.
1547: A magyarokat nemcsak a török nyúzza, hanem az osztrák is.
1548: Luther és Kálvin vallása az egész országban terjedez. Nemcsak a török és az osztrák az ellenség, hanem egymásnak is ellensége a magyar.
1549: A török mindent szed adó címén, még gyermeket is.
1550: Erdély ellen oláh és török sereg indult. Fráter György néhány nap alatt ötvenezer embert állított talpra. Az oláht megverték. A török visszakotródott.
1551: Izabella királyné távozott Erdélyből. Fráter Györgyöt orgyilkosok megölték.
És következett az 1552. esztendő.
Már kéklett a soproni szilva, és nyílt a napraforgó, mikor egy napos, szeles délután ott állt Éva asszony a város egyik házának a tornácán. Valami külföldre utazó ifjúnak válogatott az ura ruháiból.
Mióta nem láttuk őt, meggömbölyödött, megasszonyosodott. Arcának gyönge, fehér bársonya még leányos, de a kedves macskaszemekben már nem mosolyog a régi pajkosság. Szelíd és nyugodt okosság az arca.
- Hát van itt két ruha - mondja a diáknak.
És egy viseltes, meggyszín kamukaruhát meg egy köznapi kenderszövetet terít az asztalra.
- Ez a kamuka még bő magának. De lehet, hogy egypár hónap múlva már belenő.
- Köszönöm, igen köszönöm, tekintetes asszonyom - rebegte a diák.
S arca elvörösödött az örömtől.
- Itt-ott igazítok valamit rajta - mondta tovább az asszony. - No de estig úgyis pihen.
Aztán a kenderszövetű ruhát vette föl.
- Ez éppen jó lesz. Az uram akkor viselte ezt, mikor Budán járt. Mikor a török elfoglalta Budát, s mink a királynéval Lippára költöztünk.
- Köszönöm - mondja örömmel a diák. - Ebben megyek tovább. Ezt a por se fogja.
Az asszony belenyúlt minden zsebébe. Üres volt valamennyi. De mégis a mellény csücskében érzett valami keményest.
A zseb lyukas volt. Éva beledugta az ujját, s egy sokszorosan összehajtogatott, vékony pergamenpapirost talált a bélés között.
Nézi, bontogatja, kiterjeszti. Hát egy ötszögű forma rajz; mindenféle vonalak és pontok.
- Mi lehet ez, Miklós diák? Valami teknősbéka, ugye?
Tenyerére veszi a diák. Csakhamar megfordítja, szemléli hosszasan.
- Nem teknősbéka - mondja -, bár olyanforma.
E pillanatban egy kis, hatéves, fekete szemű gyerek robog ki a szobából. Az oldalán remek kis aranyozott markolatú kard. A hüvelye kopottas piros bársony.
- Anyám - mondja a gyerek -, azt ígérted, hogy trombitát is veszel, aranyos trombitát.
- Ne háborgass mostan, Jancsikám - feleli az anya. - Eredj le, kedves, a kertbe, Lucához.
- Aztán megveszed az aranyos trombitát?
- Meg, meg.
A gyerek a lába közé fogta a kardot, s letrappolt az udvarra, onnan meg a kertbe.
- Hát biz ez - mondja a diák, a papirost figyelemmel szemlélve - egy várnak a rajza, mégpedig Eger váráé.
- Eger váráé?
- Az bizony. Tessék nézni: ez a béka kettős vonallal van körülhúzva. Ez a kettős vonal fal. A béka feje meg a négy lába öt kiszögellő bástya. A vékony vonalas négyszögecskék benne az épületek.
- Hát ez a sarlóforma, itt a béka mellett?
- Külső vár. Épület nincs benne, mint más külső várban, csak két bástya s azon két torony.
- És ez a fekete kapocs, amelyik a sarló közepét a békához köti?
- Ez a Sötét kapu.
- Miért sötét?
- Mert a föld alatt van.
- És ez itt a kapu mellett?
- Istálló.
- Ilyen nagy istálló.
- Nagy kell oda, tekintetes asszony. Aztán bizonyosan itt van a kocsiszín is meg a lovászok lakása. A kulcsár is itt lakik.
- Hát ez a pontozott, itt a kapu mellett?
- Ez templom volt. Az a templom, amelyet Szent István király építtetett. A felét bizony lerombolták nem is olyan régen: éppen tíz esztendeje.
- De kár volt!
- Bizony kár volt. De a templom derekán húzták át az új nagy árkot, és építették ezt a külső várat. Kellett, mert ez volt a várnak a gyönge oldala.
- De hát honnan tudja ezt maga, Miklós?
- Hogyne tudnám. Két esztendeig jártam ott iskolába. Mindenki erről beszélt ottan. Akkor építették a Sötét kaput is.
- De hát itt is van egy kapu, a nyugati oldalon, a patak mellett.
- Van itt elöl is a déli részen. Három kapuja van.
- Hát ezek a mindenféle piros vonások?
A diák nézte, betűzte a jegyeket. A fejét rázta.
- Ezek föld alatti utak.
- Ilyen sok föld alatti út?
- Sok, de nem mind járható már.
- És ezek a négyszögletű szobafélék?
- Föld alatti termek. Ez itten víztartó. Emez meg temető.
- Temető? A föld alatti utak között?
- Annak kell lennie, mert lám, ide erre a föld alatti útra ez van írva: Halottak útja.
Az asszony megborzongott.
- Furcsa - mondotta -, hogy a halottakat ide temetik.
- Csak kolera idején - felelte a diák. - Most már jut eszembe, hogy hallottam erről.
- Jaj, hogy előbb nem jött, Miklós, legalább két héttel!
- Miért, tekintetes asszony?
- Ha előbb jön, előbb adom a ruhát. Ha előbb adom a ruhát, előbb megtalálom benne ezt a rajzot. Szegény uram éppen oda ment: Egerbe.
- Hallottam, hogy a török oda fordul.
- Hiszen éppen azért ment az uram is Egerbe. Csak szegény apám el ne ment volna vele! Gondolja csak: hetvenesztendős ember. Keze, lába fából. És elment az urammal!
- Harcolni?
- Hát azért is. De meg azért is, hogy van egy öreg jó barátja: Bálint pap. Ezelőtt egy esztendővel összekaptak valamin. Még akkor szegény anyám is élt. Aztán a pap Egerbe költözött Dobóhoz. Hát azért ment édesapám, hogy megbéküljön vele. Igen szeretik egymást.
Az asszony eközben felnyitott egy zöldre festett, virágos ládát, és kivett egy könyvecskét. Az imádságoskönyve volt az. Beletette a vár rajzát. S kitekintett a kertbe, a fiára, aki ott futkosott a virágöntöző cseléd mellett.
- Majd csak jön valaki Egerből - mondotta elgondolkodva. - Pető Gáspárnak a bátyja itt lakik. A király embere. Ő küldött egy szekér puskaport a várba, meg golyót, mivelhogy az öccse ott van. Ha követ jön hozzá Egerből, odaadom neki ezt a rajzot: elküldöm az uramnak.
S tűt és cérnát fogott. A kamukaruhát az ölébe vette.
Amint ott beszélgettek tovább, a kapun egy sötétkék mentés ember lép be, s hogy a kaput vissza behajtja, köszön valakinek.
- Ne fáradjon tovább - mondja -, bent már majd eligazodom.
Éva fölkelt. A hang ismeretlen neki. Az ember is.
A tornácra három lépcsőn kell fellépni. Az idegen ott fölemeli a fejét. Félszemű, barna, testes ember. A bajusza huszáros. A kezében olyanféle bot van, aminővel a falusi bírák szoktak járni.
- Jó napot kívánok! - köszön fel az asszonynak. - Azt mondják, itt lakik tekintetes Bornemissza Gergely hadnagy uram.
- Itt lakik - feleli az asszony -, de nincs itthon.
- Hát csakugyan elment már?
- El, Egerbe.
- Ejnye, ejnye - csóválgatja a fejét az ember -, de nagyon sajnálom! Beszélnem kellett volna vele... De talán a felesége is...
- Én vagyok a felesége. Tessék bejönni.
Az ember föllép a lépcsőn. Leveszi a süvegét, és mély tisztelettel meghajol.
- Balogh Tamás a nevem - mondja. - Révfalusi nemes vagyok.
A meghajlásáról lehetett látni, hogy nem paraszt.
Az asszony nyájas arccal vont ki egy széket az asztal alól, s közben bemutatta a diákot:
- Réz Miklós diák. Külsőországi iskolába utazik. A bátyja a király hadában szolgál, és ismeri az uramat, hát erre jött egy vásári kocsin, és betért, hogy megpihenjen.
- Isten éltessen, öcsém - mondotta a félszemű anélkül, hogy kezet nyújtott volna a diáknak.
Leült, és megint ejnyézett.
- A lóvásárra jöttem - mondja a térdére csapva -, és sok mindenféle dolgom lett volna vele. Többek között pénzt is hoztam volna neki.
- Pénzt? - kérdi elcsodálkozva Éva.
- Azt mondták, pénzre van szüksége, hogy Egerbe megy, és hogy eladja egynémely arany- és ezüstmarháját.
- Nemigen van minekünk.
- Én igen szeretem a gyűrűket - mondta az ember a kezét fölemelve.
Tíz szebbnél szebb gyűrű ragyogott a bal kezén. A jobb kezén is lehetett, de azt hamvas bőrkesztyű borította.
Folytatta:
- És hogy egy gyönyörű gyűrűje volna többek között.
- Van - felelte mosolyogva az asszony.
- Egy holdas.
- És csillagos.
- A hold topáz.
- A csillagok gyémántok. De honnan tudja ezt, bátyám?
- Láthatnám azt a gyűrűt? - kérdezte az ember.
S hangja remegett.
- Nem - felelte az asszony. - Mindig a zsebében hordozza. Valami szerencsegyűrű az. Töröké volt.
A kis Jancsi megint ott csörtetett az udvaron. Egy szökkenéssel a lépcsőn termett, s hogy az idegent megpillantotta, a gyermekek szokott bámulásával nézett reá.
- Köszönj szépen a bácsinak - mondotta az asszony.
- Tán a hadnagy úr fia? - kérdezte az idegen. - De mit is kérdem, hiszen szakasztott mása!
S magához vonta a gyereket. Megcsókolta.
Az anyán valami kellemetlen érzés hulláma csapott át. Ó, az anyai szív megérzi, ki milyen ember, mikor a gyermekéhez nyúlnak!
De csak múló érzése volt. A következő pillanatban már el is feledte.
- Még nem vesszük meg a trombitát? - kérdezte a gyermek.
- Fordulok egyet a vásárban - mondotta a diák.
Elviszem Jancsit a szekeresemhez. Megmutatom neki a kiscsikót.
- Jó - felelte az asszony -, itt egy denár. Vegyen neki trombitát. De vigyázzon rá, Miklós. Te is, Jancsikám... Tudod, mit mondott apád!
És Tamás úrhoz fordult. Szomorún mosolygott.
- Igen meghagyta, hogy a gyerekre vigyázzunk.
A gyermek ugrált örömében. S elment a diákkal.
Az anya még utánuk kiáltott:
- A templom közelében járjanak, Miklós! Mindjárt kimegyünk mink is.
Mert már előbb is készült, hogy kimegy a vásárba. Holmi apróságokat akart venni a bécsi kereskedőktől, akik a vásárra lejöttek.
Balogh Tamás uram ezen idő alatt szórakozottan forgatta a süvegét, és kedvetlenül nézett maga elé.
- Mi hírt tud Szolnokról? - kérdezte aggodalmas szemmel az asszony. - Ugye nem bír vele a török?
- Magam is azt vélem - felelte szórakozottan Balogh Tamás.
- Az uram is azzal vált el tőlem, hogy a török aligha kerül az idén Eger alá. Szolnokot igen megerősítették tavaly. Erősebb Egernél.
- Sokkal erősebb.
- S ha elesik is, Egert az egész felső ország védi.
Balogh Tamás uram fanyaran mosolygott.
- Van-e itt a tekintetes hadnagy úrnak valami ábrázolatja itthon? - kérdezte fölpillantva.
- Van bizony - felelte az asszony. - Tavaly föstötte le egy német festő.
- Nem mutatná meg a tekintetes asszony? Sok jót hallottam már a vitéz úrról, szeretném ismerni.
- Hát nem ismerik egymást? - kérdezte csodálkozva Éva.
- Valamikor, de már régen beszéltem vele.
Az asszony bevezette a vendéget a szobába. A szoba sötét volt és levendulaillattal teljes. Mikor aztán az asszony fölnyitotta az ablaktáblákat, látni lehetett, hogy vendégszoba.
A földön török szőnyegek. A fal mellett medvebőrös dívány. Az ablaknál írószekrény, könyvesszekrény. Sok pergamenkötésű könyv, talán száz is. A falon arcképek. Az öreg Cecey sisakos képe, barna korában. Ceceyné kancsalul nézőn, aranyhímzetű fejkötőben. Aztán egy diófa rámába foglalt, sárga Krisztus-kép; egy pajkos leányarc, amely Bornemisszánéhoz hasonlít, s mellette az ura képe. Fiatal, vékony képű, barna ember, csaknem cigányosan barna. Nyílt szemeiből vidám eszesség sugárzik. A bajusza pörge. Kerek kis, puha szakáll köríti az állát. A haja vállig omló.
Tamás uram figyelmesen nézte a képet, s bólogatott:
- Szép ember. Vajon mennyi idős?
- Huszonhat éves.
- És már ekkora fiuk van!
- Nyolcéves házasok vagyunk mi - felelte mosolyogva a menyecske. - Gyermekek voltunk, mikor összekerültünk.
Tamás úr megint a képre nézett.
- És igaz, hogy Konstantinápolyban is járt a vitéz úr?
- Járt bizony. Én is vele voltam.
- Van egy török ismerősöm, az beszélt róla. Manda bég. Óriási ember. A vitéz úr igen szíves volt egyszer iránta.
- Manda bég? Sohase hallottam tőle ezt a nevet.
- Persze - szólt bólogatva Tamás uram -, azelőtt Hajván volt a neve.
Éva elmosolyodott:
- Hajván? Hogyne ismernénk! Én is láttam!
Tamás úr még egyszer felnézett a képre, s nézte hosszan, némán, összevont szemöldökkel, mintha sohase akarná többé azt az arcot elfelejteni. A fejével úgy integetett neki, mintha köszönne, aztán az asszonynak bólintott, s háttal ment ki az ajtón.
Az asszonyon ismét az a rossz érzés ömlött végig, amely akkor fogta el, mikor Tamás úr a gyermekéhez nyúlt. Mindazonáltal kikísérte a tornác lépcsőjéig.
Az ember mindig a jobbján ment. Ez parasztos volt. Meghajolva köszönt. Ez uras volt. Háttal ment ki az ajtón. Ez törökös volt.
Az asszonyt nyugtalanság szállotta meg. De csakhamar korholta is érte magát:
- Nem illik rosszat gondolnom a szerencsétlenről - mondotta a varráshoz visszaülve. - Félszemű ember, azért rossz ránézni.
És hogy kiűzze a nyugtalanságot az elméjéből, dalba fogott. A cseléd dalolt a kertben, ő is azt dalolta, s eközben gyors ujjal igazgatta fel egymás után a meggyszín kamukaruhára a megtágult gombokat. Egy helyen feslés is volt. Arra piros selyemcérnát keresett.
De az eszéből csak nem ment ki a látogató.
- Ki ez az ember? - kérdezte, a ruhát a térdére bocsátva.
A gyűrű, az arcképnézés, Hajván emlegetése, a törökösen való távozás.
Ki ez az ember?
Színehagyott arccal bámult a bezárt kapura, s erőltette az agyát, hogy feleletet kapjon. Már ismerős volt neki az arc is, a hang is. De nem tudta, honnan. A gyűrű fordult az eszébe. Gergely azt mondta, elviszi, de a hétköznapi mellényébe tette. Elvitte-e a mellényt?
Az asszony a ruhásszekrényhez sietett, és kiforgatta, kidobálta a ruhákat. A mellény benne van. Egy tapintás reá: valami keménylik benne. A gyűrű! A gyűrű! Még csak papirosba se takarta.
S akkor, mint a felhőn átcikázó villám, egy név villant fel az agyában. A homlokára csapott:
- Jumurdzsák!
A cseléd akkor tért vissza a kertből. Látja az asszonyát, amint elhanyatlik a szétszórt ruhák között, a láda előtt. Az arca sápadt. A szeme ki van karikásodva.
- Tekintetes asszony!
Nem felel.
A cseléd körülnéz. Befut a másik szobába is. Rablást sejt.
Végre is kapja az ecetes üveget, és dörzsöli, szagoltatja az asszonnyal.
- Az uram veszedelemben van! - ez volt Évának az első szava. - Hol a gyermek? Igaz: elküldtem. Hamar a köpönyegemet, Luca! Gyerünk Jancsiért!
- De ilyen betegen, tekintetes asszony...
- Nem vagyok beteg - felelte az asszony.
Pedig olyan sápadt volt, mint a halott.
S úgy, amint öltözve volt, fölkelt, és kisietett a kapun. A veszedelem érzése megacélozta az izmait. Ment, rohant egyenesen a templomnak.
Az utcákon jövő-menő vásári nép nyüzsgött. Kocsik, tehenek, madzagon sántító disznók s az állatok között ládákkal, hordókkal megrakott falusi emberek. Vásári zajgás. Por, hagymaillat.
A cseléd már a templomnál érte utol. Ráborította a köpönyeget.
Egyszer csak előválik a sokadalomból a diák is.
Futva és az embereket lökdösve igyekszik hozzájuk, és kiált:
- Szolnokot elfoglalta a pogány! A templom előtt hirdették. Hogy menjek én most már...?
- A gyermekem! - kiáltott rá Éva. - Hol hagyta?
- Balogh úr bevitte a templomba. Azt mondta, hogy míg ő imádkozik, hozzam meg a hírt. Ó, Istenem, Istenem! Vége az országnak! Ha Szolnok is török kézben van, Eger meg nem állhat.
- A gyermek... a gyermek! - lihegte Éva. S rohant fel a lépcsőn. Be a sokaság között a főajtón.
- A gyermekem! - kiáltozta fuldokolva. - A gyermekem!
Bent éppen litániáztak, s a környékbeli német parasztok harsogva énekelték a német litániát.
Christus, höre uns! Christus, erhöre uns! Herr, erbarme Dich unser!
Az asszony őrültként sikoltozva rohant át rajtuk.
- Jancsi! - kiáltotta. - Jancsi fiam!
De a kis Jancsi nem felelt egyik padból se.
