2
2
Szeptember ötödik napján Gergely a siroki vár alatt köszönt a fölkelő napnak. A nap a szemébe sütött neki és kétszázötven gyalogosának. S nem is a napnak köszönt ő, hanem hogy egy másik dandárt látott szembejönni, azért emelte a szeme elé a süvegét.
Csak maga ült lóháton, a katonái előtt, hát ő pillantotta meg leghamarabb a kardos, dárdás, rendetlenül szállingózó csapatot.
Mi a csuda lehet ez? - mormogott magában. - Töröknek nem török. Magyarnak meg, ha magyar, nem jöhet Eger felől.
S átremegett a szívén az a gondolat, hogy Dobó otthagyta Egert.
Mert hej, az a Ferdinánd király mindig csak szájjal adja a segítséget. Így veszett el Lippa, Temesvár az idén. Szolnok is, ki tudja, megállja-e a sarat? Amilyen okos, számító ember Dobó, bizony hamar kikétszerkettőzi, hogy egy magyar nem bírhat száz törökkel.
Az úton egyebet se láttak, csak kocsikon ülő papokat. Valamennyi Eger felől! S valamennyi nagy ládákkal, zsákokkal körülrakodottan. Eleinte csak köszöngetett nekik, de aztán, hogy megsokallta őket, ki se tért már az útból.
Hát megriadt egy pillanatra, hogy Dobó otthagyta az egri várat. De csak egy pillanatra. A következő pillanatban elkergette magától ezt a gondolatot. Nem olyan ember az! Bárki jön az úton, nem Dobó. Ha a Dobó hada jön, akkor sincs Dobó vele. Ott marad egymaga, és meghal egymaga, de a történelem azt az egyet nem írhatja föl róla, hogy elhagyta a reá bízott várat.
Zászló nem volt a szemben gyalogló haddal, vagy ha volt is, összecsavartan vitte valamelyik szekér. Körülbelül kétszáz fő. S apró csoportokban sietést gyalogolnak.
Gergely intett Ceceynek. Az öreg hátul lovagolt a sereg mögött, s egy vén katonával beszélgetett. Mindig beszélgetett az öreg. Hogy a veje intett, odaszöktette hozzá a lovát.
- Kicsit előremegyek - mondotta Gergely.
S megsarkantyúzta a paripáját. Az ismeretlen dandár elé ügetett.
Szeme a vezért kereste. Nincs köztük tollas süvegű. Hát megállt előttük, és fölemelte a karját: álljt intett nekik.
- Ti kassaiak vagytok?
Nem felelt egyik se. Zavart szemmel néztek rája. Némelyik el is vörösödött.
- Honnan jöttök?
Erre se felelt egyik se.
- No - kiáltotta Gergely bosszúsan -, tán a néma barátok katonái vagytok?!
Végre egy nagy állú, öles ember fölemeli a fejét, és megszólal:
- Hát mink kassaiak vagyunk, hadnagy uram, és onnan jövünk, ahova a tekintetes hadnagy uram megyen.
- Egerből?
- Onnan. De jobb, ha a tekintetes hadnagy úr se fárad oda. Nem érdemes. Úgyis vissza kell fordulnia.
- Hát miért? Mi a baj?
- Mi? Hát csak az, hogy bolond kecske az, amelyik nekiugrik a késnek!
- Micsoda késnek!
- Tetszik-e tudni, hogy mi vége lett Temesvárnak?
- Tudom.
- Tetszik-e tudni, hogy Losonczit levágták, a népét felkoncolták?
- Mondom, hogy tudom.
- Hát az tetszik-e tudni, hogy kétszázezer a török?
- Azt is tudom.
- Hát azt tetszik-e tudni, hogy Dobó uramnak ezer katonája sincsen?
- Még lehet annyi.
- Hát azt tetszik-e tudni, hogy Szolnok tegnapelőtt óta a töröké?
Gergely elsápadt.
- Most már azt is tudom. És azt is tudom, hogy ha ti voltatok volna ottan, akkor még hamarabb elveszett volna. Hát csak eredjetek haza. S hogy ne menjetek üresen, hát netek, ez mindnyájatoknak szól, patkányok!
S úgy vágta pofon a nagy állú embert, hogy az nekiesett a másiknak.
A következő pillanatban már kirántotta a kardját, s bizony közéjük szabdal, ha le nem ugranak az útról.
- Tisztelem Serédy Györgyöt! - kiáltotta utánuk. - Különb katonákat kívánok neki, mint ti vagytok. Patkányok!
S köpött utánuk.
A kassaiak morogva széledtek szét a mezőn, Gergely rájuk se nézett többé. Megindult ismét, s a lova a sarkantyú nyomásából érezte, hogy a gazdája reszket haragjában.
Még jó, hogy egy cigánykaravánt talált ott az úton. A kassaiak döntötték-e föl az egyik kocsijukat, vagy hogy magától fordult az árokba, a cigányság annak a kiemelésével vesződött.
Gergely visszapillantott, hogy messze maradoz-e a serege. Azután, hogy megvárja őket, megállt a cigányok előtt. Nézte őket, hogy feledje a bosszúságát.
- Nini! - kiáltott egyszerre. - Sárközi barátom!
Az egyik gubancos cigány elvigyorodott erre a nyájas megszólításra, és levette a süvegét.
Hajlongva közeledett, miközben ravasz szemét fürkészően jártatta a Gergely arcán.
- Hát nem ismersz meg?
- Hogyne ismerném, nagyságos uram, csókolom kezsit-lábát. Eccerre megismertem. Csak azs nem jut esembe, hogy hogy hijják.
- No, majd eszedbe jut. Mit mívelsz itt? Látom, rongyos vagy, mint a madárijesztő.
A cigány csakugyan rongyos volt. Csak ing volt rajta meg egy posztódarabokkal foltozott bőrnadrág, vagy talán inkább bőrdarabokkal foltozott posztónadrág. A lába szára kivöröslött belőle. A lábán nem volt semmi se.
- Hát van-e már lovad?
- Dehogy van, csókolom a csizmája sárát, dehogy van. Nem is les tebbet soha!
- Gyere velem Egerbe, öreg. Lovat is kapsz, ha egy hónapot ott szolgálsz. Meg azonfelül olyan piros nadrágot kapsz tőlem, hogy minden cigány megbetegszik irigységében.
A cigány elvigyorodott. Végigpillantott a saját rongyos öltözetén, majd ismét felnézett a vitéz arcába, és a fejét vakarta.
- Egerbe? Meleg les ott, uram.
- Ne félj te attól. A leghűvösebb bástya alatt dolgozhatsz. Fizetést adatok neked. Te leszel az én fegyverigazítóm.
S törökül folytatta:
- Allah isini raszt getirzün! (Isten segítsen a dolgodban!)
A cigány a levegőbe szökött.
- Bornemissza Gergely, vitézs hadnagy uram! - kiáltotta. - Jaj, csókolom még a lova lábát is! Jaj, nemhiába, hogy sárgarigóval álmodtam az éjjel.
- No, csakhogy megismertél.
- Meg! Meg! Hogyne ismertem volna meg, csókolom azst a kedves lábát, mindjárt megismertem, csak azst nem tudtam, hogy kicsoda.
- Hát jössz velem?
- Elmennék, bizony isten elmennék...
- Hát gyere!
- Csak azs a fene terek ott ne volna! És már két kézzel vakarta a fejét.
- Hiszen még nincs ott.
- De ott les a kutya! Ahun így gyinnek-mennek a katonák, ott nem egészséges azs ájer.
- Én is ott leszek, Sárközi. Ne félj, míg engem látsz! Aztán ha éppen szorulnánk, egérútja van a várnak Miskolcig.
Csak úgy találomra mondta ezt Gergely. Mert hiszen minden várnak van alagútja. De Eger váráról nem tudott ő egyebet, csak azt, hogy Dobó benne a kapitány, meg hogy Mekcsey a kiskapitány, két olyan ember, akiért ő elmenne a világ végére is.
A föld alatti út említése hatott-e a cigányra, vagy a ló, vagy a piros nadrág, vagy hogy Gergelyt szerette? - még egy kicsit vakaródzott, aztán beleegyezett.
- Hát ha fizsetést is kapnék, katonaruhát is, sarkantyús sárga csizmát meg egy jó paripát, nem baj, ha vak is fél semire, hát akkor felcsapok.
A Gergely dandára már akkor ott állt, s nevetve hallgatta ezt a beszélgetést. Még nagyobb lett a derültség, mikor Gergely odanyújtotta a kezét a cigánynak, és az belecsapott.
- No - azt mondja Gergely a zsebébe nyúlva -, itt ez a dénár foglalónak. Egerig ráülhetsz a vezeték lovamra. Ott aztán, mihelyt lóvakulás lesz, a tiéd az első.
A cigány vígan ugrott fel a paripára, s meztelen sarkait hozzáütötte a ló oldalához.
A cigánykaraván szerencsét ordított neki. Ő is visszaordított valamit cigányul. Aztán félrecsapta a süvegét, s kivetett mellel, büszkén lovagolt tovább Gergely mellett.
- Haj, de felvitte azs Isten a dolgomat!
Néhány óra múlva a baktai úton a lombok és dombok között eléjük ragyogtak a egri vár zöld mázas cseréppel fedett tornyai s a tornyokon a nemzetiszínű zászlók meg a városnak vörös-kék zászlói.
Gyönyörű vár! S körülötte pirosló, sárguló szőlődombok és erdők. Mögötte távolacskán egy magas, kék hegy, hatszor akkora, mint a Szent Gellért hegye.
Gergely megemelte a süvegét, és a dandárhoz fordult:
- Oda nézzetek, fiúk! Mert a jó Isten is oda néz most az égből!
S megsarkantyúzta a lovát. Előrevágtatott.
A cigány egy percig tűnődött, hogy ott maradjon-e a sereg élén, vagy hogy ő is vele menjen a hadnagyával. Egyszerre látta, hogy komikussá válik, ha ő vezeti a sereget, hát jól megcsapkodta a tenyerével a ló tomporát, a sarkával meg a ló hasa alá kalapált.
A ló nagyokat ugrott, s a magasba dobálta a cigányt. De nemhiába kupeckedett a more teljes életében, mindig ügyesen visszahullott a paripára.
A kocsiúton fellegző, meleg por terjengett. A port menekülők verték. Asszonyok, öregek és gyermekek ültek a kocsikon vagy ballagtak a bútorokkal, baromfival megrakott kocsik mellett. Némelyik kocsin borjú is állt, és bőgicsélt, némelyiken meg disznók röfögtek.
A török nem eszi meg a disznót, de ki tudja, mikor kerülnek vissza?! Egynéhányan tehenet vezettek. Egy piros csizmás kisleány cinegét vitt kalitkában a kocsi mellett, egy asszony meg fazékba ültetett, virágzó rózsafát a hátán. Sok kocsi, nagy hurcolkodás. Bizony egy részük vissza se fog térni többet. Kivált azok, akik amoda, lent a völgyben, a Cifra kapun át Felnémet felé takarodnak: a zsellérek meg az özvegyasszonyok: azok ott maradnak a Felföldön, ahol török ló még nem hagyott patkónyomot. Különösen Kassa - az volt a menekülők fő iránya.
Gergely azonban nem ügyelt már rájuk. Negyedóra nem telt belé, beugratott a Baktai kapun, amely a város falának nyugati bejárata. Azután a tekintetét föl-fölemelve nyargalt át a piacon, s kanyarodott fel a várkapunak.
A fal ott fehér és szinte mészszagú, annyira új.
A híd le van bocsátva. Gergely madárként röppen be a várba, fel a vén fák között. Szeme a kapitányt keresi.
Ott áll a vár piacán, ibolyaszín bársonymentében, kardosan, piros csizmában, sastollas bársonysüveg a kezében. Mellette egy szőke apród, aki két zászlót tartogat a karján: egy nemzetiszínűt és egy kék-vöröset. Dobó másik oldalán ott áll az öreg Bálint pap fehér karingben, stólásan, fekete reverendában. A kezében ezüstfeszület. Nagy, fehér szakállával olyan, mint valami bibliai próféta.
Éppen a katonák esketését végezték el. Dobó valami beszédet mondott nekik, aztán föltette a süvegét, s a robogó paripa felé fordult.
Gergely leugrott a paripáról, és ragyogó szemmel villantotta tisztelgőre a kardját.
- Jelentem alásan, vitéz kapitány uram, megérkeztem!
Dobó csak nézett. Végigsimította kerek, szürke szakállát, hosszú, lengeteg bajuszát, és megint csak nézett.
- Nem ismer meg, ugye, kapitány uram? Nyolc esztendeje, hogy nem láttuk egymást. Én a kegyelmed leghívebb katonája vagyok: Bornemissza Gergely.
- Gergely fiam! - kiáltotta Dobó a karjait széttárva. - A szívemre, lelkem! Tudtam, hogy te nem hagysz el engemet!
És megölelte, megcsókolta a vitézt.
- De hát csak egymagad jöttél-e?
Abban a pillanatban táncolt be a Sárközi paripája, félölnyi magasságra dobálva a rongyos, mezítlábas cigányt.
A katonák kacagtak.
Dobó is elmosolyodott.
- Csak nem ez talán a sereged?
- Dehogy - mondja nevetve Gergely. - Ez csak a puskacsináló cigányom. Jól tettem tán, hogy elhoztam?
- Minden ember aranyat ér itt - feleli Dobó.
S elkapta a kezét a cigánytól, nehogy az megcsókolja.
Hanem a cigányon nem lehetett kifogni. A csizmája szárát csókolta meg a kapitánynak.
- De hát mégis mennyien jöttetek? - kérdezte Dobó nyugtalanul.
- Nem sokan - felelte röstelkedve Gergely. - Mindösszesen kétszázötven drabantot adtak alám.
Dobó szeme ragyogott:
- Kétszázötven?! Fiam, ha mindenhonnan ennyi katonát kaptam volna, a maklári mezőn fogadnám a törököt.
- Hát nem jön a segítség?
Dobó felelet helyett a levegőbe legyintett. Aztán a körülötte álló tisztekhez fordult. Bemutatta nekik Gergelyt. A király hadából már ott volt Zoltay, akivel Gergely Budán ismerkedett meg ezelőtt tizenegy esztendővel. Most is olyan szőke és nyúlánk, víg ember, és még szakállt se visel, tehát nőtlen.
Aztán ott volt Pető Gáspár, egy gyors kezű, apró ember, aki szintén a király hadából való, s nagyságos címet visel. Egy vékony képű, kék szemű legény állt Pető mellett. Az is melegen megszorította a Gergely kezét:
- Fügedy János vagyok, a káptalan hadnagya.
Gergely ránéz.
- De ismerős vagy nekem, kedves öcsém!
Amaz vállat vont, s mosolygott.
- Nem emlékszem.
- Nem te adtál-e nekem ökörfület Erdélyben?
- Ökörfület?
- Azt. Mikor Fürjesnek az esküvője lett volna, hátul a konyhaudvaron.
- Lehet, mert csakugyan én osztogattam ott az apródoknak mindenfélét.
- Remélem, most visszaszolgálom.
- Hogyhogy?
- Kapsz érte basafület.
Aztán Petőhöz fordult Gergely:
- Hát te mért vagy olyan kókadt?
- Hogyne volnék kókadt - feleli Pető -, húsz lovasom elinalt az úton. Dejszen csak még egyszer elém kerüljenek!...
- Sose bánd - mondta Dobó. S legyintett. - A kapu nyitva van. Menjen, aki félti a bőrét. Nekem ugyan nem gyíkok kellenek ezekre a falakra!
Csak akkor pillantott Bálint papra is Gergely. Már egy esztendeje, hogy nem látta. Megölelte és megcsókolta az öreget.
- Hát nem ment el a papokkal, tisztelendő atyám?
- Valakinek csak kell itt is maradnia - duhogott az öreg. - Cecey mit csinál?
- Jön! - felelte szinte kiáltva Gergely. - A fiatalok szöknek, a vének jönnek, és kardot hoznak. Meglássátok, hogy az én fakezű apám hogy forgatja a kardot!
Rövid nyakú, köpcös ember lépett ki a templom árnyékából. Tenyérnyi széles kard verte a lába szárát. Egy szapora járású öregúrral jött, és már messziről integetett és nevetett Gergelyre.
Mekcsey volt.
Mióta Gergely nem látta, megszakállosodott, és még inkább hasonlított a bikához. A föld szinte rengett a lépései alatt.
- Hát te megházasodtál? - kérdezte Gergely, mikor már vagy háromszor megölelte.
- Micsoda? - felelte Mekcsey. - Már egy Sárikám is van azóta.
- Kit vettél el?
- Az ég legkékebb szemű angyalát!
- Kit, no!
- Szúnyog Esztert.
- Éljen! Hát a szép kígyófejű kardod?
- Megvan, csak hétköznap nem koptatom.
- És hol a kedves családod?
- Budetin várába küldtem őket, míg a törököket agyon nem verjük.
Dobóra pillantva folytatta:
- Én ugyan mondtam az öregnek, hogy ne küldjük el a feleségünket, de ő úgy félti az ő Sáráját, mint valami gyereket, hát elküldtük őket, elég gondunk lesz a törökkel is.
A számtartó jelentése szakította félbe a beszélgetésüket. Az öreg egy árkus papirost terjesztett ki Dobó előtt, és a szemüvegétől a papirost messze tartva, olvasta:
- Hát van: bárány 8050; ökör, tehén, borjú, szóval vágómarha: 486; búza, rozs meg liszt összesen 11 671 véka. Árpa meg zab 1540 véka.
Dobó a fejét rázta:
- Kevés lesz, Sukán bácsi.
- Magam is ezt gondoltam, kapitány uram.
- Ha itt szorít a török a télre, mit adunk a lovaknak?
Az öreg vállat vont.
- Hát bizony, nagyságos kapitány uram, alighanem cipót, mint a katonáinknak.
- Bor mennyi van?
- 2215 köböl.
- Az is kevés lesz.
- De legalább óbor. Az idén már megette a kutya a szüretet. Sör is van egynéhány hordóval.
- Disznó?
- 139 élő. Szalonna 215 oldal.
Bornemissza érdeklődéssel hallgatta volna tovább is ezt a jelentést, de a dandárjára gondolt. Visszaült a lovára, és kiugratott a kapun, hogy bevezesse őket.
Bevezette, megmutatta. Dobó kezet szorított a zászlótartóval. Átadta őket Mekcseynek, hogy mondassa el velük az esküt, mutasson nekik helyet, s adasson nekik reggelit.
- Eridj be te is a házamba. Amott az a sárga, emeletes. Harapj valamit.
Gergely meg is indult, de mégis jobban érdekelte a vár: benyargalta lóháton.
- Gyönyörű vár! - kiáltotta Dobóhoz visszatérve. - Ha valaha vártiszt leszek, itt engedjen az Isten letelepednem.
- Még semmit se láttál - szólt Dobó. - Jer, majd én mutatom meg neked.
S hogy Bornemissza leszállt a lováról, intett a szőke apródnak:
- Hozd, Kristóf, a lovat utánunk.
Karon fogta Gergelyt, és a déli kapuhoz vezette.
- Hát látod - mondotta ott megállva. - Hogy hamarosan tájékozni tudd magadat, képzelj egy nagy teknősbékát, amely délre néz. Ez, ahol most vagyunk, ez a feje. A négy lába meg a farka: a bástyák. A két oldala két gyalogkapu.
És közben felszólt a kapu tornyába:
- Vigyáztok-e ott fenn?
Az őr kihajolt a torony ablakán, s az oldalán függő kürtöt hátrataszította:
- Vigyázunk ketten is, kapitány uram.
- Gyerünk fel - mondotta Dobó. - Erről felől jön ma vagy holnap a török, hát ezt is nézd meg.
Egy kézmozdulattal előre akarta bocsátani Gergelyt, de az meghátrált:
- Már beesküdtem, kapitány uram.
Ez azt jelentette: nem vagyok vendég.
Dobó hát elöl ment.
A toronyban négy őr ült. Tisztelegtek.
- Ismerjétek Bornemissza Gergely főhadnagy urat! - mondotta Dobó.
Az őrök erre még egyszer tisztelegtek. Gergely hasonlóképpen a süvegéhez emelte a kezét.
A torony erkélyéről két kis falu meg egy malom látszottak délnek, közel a vár előtt, azokon túl pedig két szétágazó domblánc között kékeszöld síkság.
- Itt kezdődik az Alföld - magyarázta a tájat Dobó.
- És ez a két kis falu?
- Az innenső Almagyar, a túlsó Tihamér.
- És ez a patak?
- Eger-patak.
- Ezek a falak újak itt a kapu körül?
- Újak. Én építtettem.
- Jó magasak. A török itt aligha próbálkozik.
- Hát azért építtettem. Bal felől, amint látod, ágyú védi a kaput, és lövőrések fölülről.
- Minden várban bal felől védi: a szembejövőnek jobb kézben nincsen pajzsa.
- Itt jobbról nem is lehetett volna. Amint látod, a patak itt folyik a vár nyugati oldalán. A zsilipeket lezárattam amott a malomnál, hogy legyen vizünk.
S a vár nyugati oldalára mentek, a városra néző oldalra.
- Szédítő magas fal. Van ez tíz öl is.
- Még tán több is. Ezen az oldalon igazán nem próbálhat a török semmit. Kívül kő, belül föld. De most üljünk lóra. Ezen az oldalon aligha lesz bajunk a törökkel.
Lóra ültek, és lovon haladtak tovább.
Lenn a város csendes és néptelen volt. A házak közül kimagaslott a püspöki templom és a püspöki palota. A túlsó hegyoldalban, napnyugat felé a Szent Miklós temploma, aggastyán (augusztinusz) barátoké. A várost nyugatról vastag, egyenletes hegy keríti, túl rajta a Mátra ormai kéklenek.
A nyugati oldalon is két bástya, s középen egy kis, erős kapu. A patakhoz éppen lovakat vezettek le a katonák.
A patakon túl, a város piacán egynéhány ember ácsorgott egy falka disznó körül.
- Itt még vannak? - kérdezte bámulva Gergely.
- Még vannak - felelte Dobó. - Pedig mindennap leizenek, hogy takarodjanak már. Mindenki el akarja adni a disznaját, aprómarháit.
A kapu előtt, benn a várban egy széles arcú, sovány hadnagy oktatott körülbelül ötven katonát.
Kard volt náluk, a fejükön leeresztett rostélyú, rozsdás sisak, a vállukon vas. Kettő a közepén állt. A hadnagy rikkantgatott:
- Vissza! Vissza! Mondom, szamár, hogy amint vágtál, kapd vissza a kardodat!
A tanítványon látszott, hogy sohase volt katona. Markos, kis, erős parasztfiú volt, s Dobó csak azért tette a kassai csapatba, mert a fiatal erő kár az ágyúhoz.
- Ki ez a hadnagy? - kérdezte Gergely.
- Hegedüs - felelte Dobó -, a kassaiak hadnagya. Kemény ember.
S leszólt a csoporthoz:
- Ha valamit nem értetek, kérdezzétek meg a hadnagy úrtól.
A legény erre leeresztette a kardját, és Dobóra tekintett:
- Azt nem értem, kapitány uram, hogy mért kell nekem a kardot visszakapnom?
- A hadnagy úr megmondja.
- Azért, te bagariacsizma - szólt a hadnagy mérgesen -, hogy védd is magad vele, meg megint ütésre készen légy.
- Dejszen, hadnagy uram - szólt a legény egyet oldalt pökve -, akit én egyszer meglegyintek, nem vág az nekem vissza!
Dobó rápöccentett a lovára, s elmosolyodott:
- Egri gyerek. Jól beszél.
Végignyargaltak a fal alatt északra. Két palota állt ott. A kisebbik díszesebb, üvegablakos. A nagyobbik olyanféle épület, mint az uradalmi magtárak, monostor a neve. Dobó idejében valamikor a várbeli káptalané, vártisztek lakása, csak lantornás ablakú. A kisebbik palota mögött zöld rácsozatú virágoskert. Benne padok és szőlősátor.
Egy kései rókapillangó kereng az őszirózsák fölött.
Hogy Gergely a rózsákon felejtette a szemét, Dobó is odanézett:
- Szegény feleségem ugyan hiába ültette ezt a sok virágot.
- Hol van a nagyságos asszony?
- Hazaküldtem a testvéreimhez. Az asszonyi szem gyöngíti az embert.
A kerten át a nyugati oldal sarkára értek.
A fal ott is éktelen magas. Alatta kiálló dombrész. Az le van faragva a város földszínéig meredekre.
- No nézd - mondotta Dobó. - Ez itt a földbástya. Ez csak arra való, hogy ezt a sarkot a lövéstől védje, meg azt a másik bástyát, ott, oltalmazza. Az ott a tömlöcbástya.
És a vár hátán magasló bástyára mutatott: a teknősbéka farkára.
Onnan megint szép panoráma nyílt a városra s a patak mentén észak felé nyúló jegenyefás völgyre. A völgy vége egy szép fás falu: Felnémet. Nagy falu. Azon túl már erdős hegyek torlaszolják el a széles völgyet mindenfelől.
De Gergely nem sokáig gyönyörködött a képben. Figyelmét a vár háta költötte fel. Ott magas dombok emelkednek a vár mögött, s a dombokat csak egy mély, ásott árok választja el a vártól.
- A támadást innen lehet várni - mondotta a dombokat szemlélve.
- Innen - felelte Dobó. - De itt legerősebb is a fal, s a legnagyobb ágyúkból négy erre szolgál.
A tömlöcbástyánál leszállt a lováról, és átadta a kantárt Kristóf apródnak.
- Bevezetheted az istállóba.
Fölmentek a tömlöcbástyára, ahol egy nagy ágyú, négy mozsár és valami húsz szakállas ágyú ásított a domb felé.
Az ágyúk mellett egy göndör hajú, szőke német pattantyús oktatta a parasztokat.
- Mikor én mondok bor, akkor adjál bor! Mikor én mondok düssz akkor adjál düssz!
A parasztok komoly arccal hallgatták a tűzmestert. Dobó elmosolyodott:
- Venn szi szangz bor, dann bekommen szi keine pulver, veil das bor keine pulver iszt, szondern vein.
Éppoly rosszul beszélt németül, mint a pattantyús magyarul, de azért megértették egymást. S a tűzmester újra kezdte:
- Mikor én mondok par, akkor nekem ne hozz bar, hanem pulver, krucifiksz donnervetter!
Végre is a parasztoknak kellett megmagyarázni, hogy mikor József mester bort kér, akkor puskaporos zacskót kell nyitni neki, mikor pedig port kér, bort adjanak.
Öt olyan német pattantyús volt a várban. Dobó Bécsből hozatta őket. Több idegen nem volt a vár népe között.
- Nézd ezt a gyönyörű ágyút - mondotta Dobó az ágyút megsimítva. - Béka a neve. Mikor ez kuruttyol, a török megérzi az esőt!
Az ágyú bronzból volt. Ki volt fényesítve ragyogóra. S vasazott, erős tölgyfa ágyával együtt valóban olyan volt, mint egy ülő béka.
Továbbsétáltak kelet felé, ahol a sarkon megint egy kiszögellő erős bástya magaslott. Az volt a teknősbékának a hátulsó bal lába.
- Ez a Sándor-bástya - mondotta Dobó.
Gergely bámulva állott meg.
A bástyától kezdve a vár keleti részén egy erős, magas falkaraj három darabra tört sarlóként övezte a vár keleti oldalát. Így: Kívül árok, belül árok. Tíz-tizenkét ölnyi mélység. Csupán a közepén át magaslott egy keskeny töltés, amely láthatólag azért volt hányva, hogy a katonák átjárhassanak rajta.
- Ez a külső vár - mondotta Dobó. - Láthatod, hogy kelet felől hegynek beillő domb magaslik mellette. Ez a Királyszéke. Azért hívják így, mert Szent István király innen nézte a sátora előtt üldögélve a templom épületét. Ezt a dombot itt lent ketté kellett választani.
- Értem - felelte Gergely -, okos ember volt, aki cselekedte.
- Perényi cselekedte ezelőtt tíz évvel. A túlsó végén is áll egy bástya, az a Bebek-bástya. Az a torony meg ott a szegleten arra való, hogy le a kapuig meg idáig lehessen látni és lőni az ellenséget.
A fal ott is, mint körös-körül, öles vesszőpalánkkal volt magasítva. Néhol még nedves volt rajta a sár. Az a palánk azért kellett, hogy kívülről be ne lásson az ellenség, s hogy a fal tetején látatlanul járhassanak a védők.
- Hát most gyerünk a templombástyára - szólt Dobó, Gergelyt ismét karon öltve.
Csak néhány lépést kellett a Sándor-bástyáról menniük, s Gergely előtt egy különös épület állott. Egy rengeteg nagyságú templomnak a fele. A két hátulsó tornya is megvan. (Azelőtt négy tornya volt.) Az ajtón faragványok, az ajtó fölött kőből faragott, óriási virágok, csorba orcájú kőszentek. De micsoda templom az, amely hívek helyett földdel van megtömve, harangok helyett ágyúk ülnek a tetején, s orgona helyett ágyúk dörgése szól belőle: a halál orgonája!
A templom oldala jobbról-balról be volt dombozva. A dombon kecske legelt. Oldalt egy boltozott bejárás. A kövei kormosak.
- Itt talán a puskaport tartják? - kérdezte Gergely.
- Azt - felelte Dobó. - Jer, és nézd meg, mennyi erő van itt összehalmozva!
- Sekrestye volt ez.
- Az. Jó száraz hely a puskapornak.
- No, nagy vétek volt ezt a templomot így elpusztítani.
- Magam is sajnálom, de inkább így legyen, hogysem Allahot dicsérjék benne.
Beléptek. A hely inkább borospincéhez hasonlított, mint sekrestyéhez: telides-tele volt fekete hordóval.
- Mennyi van? - kérdezte Gergely elámultan.
- Sok - felelte Dobó. - Kétszáz hordónál több. Itt tartom minden puskaporomat.
- Egy helyen? Hátha felrobban?
- Az lehetetlen. Az ajtó előtt őr áll. Kulcsa nincs hozzá másnak, csak nekem. Be nem mehet más, csak Mekcsey vagy az öreg Sukán. Napnyugta után napfelkeltéig meg nem adom oda a kulcsot senkinek.
Gergely fölpillantott az ablakra. Üvegből volt az ablak, az akkor szokásos, apró karikaüvegből, s háromszoros vasrostély védte az ablakot.
Az ajtóval szemben, ahova rézsút szolgált a világosság, nagy, kerek kád áll. Színig meg van töltve puskaporral.
Gergely belemarkol s visszapörgeti.
- Ez - úgymond - ágyúba való. Jó száraz.
- A puskába valót apró tonnákban tartom - feleli Dobó.
- Itt csinálták vagy Bécsben?
- Itt is, Bécsben is.
- S milyen vegyítékű az idevaló?
- Háromnegyed salétrom, a negyedik negyed kén és szén.
- Puhafa-szén vagy kemény?
- Puha.
- Az a legjobb. Hanem én egy-két kanállal többet keverek a szénből, mint mások szoktak.
A kád fölött, a fekete falon egy nagy, elpiszkosodott és elrongyolódott festmény látszott. Csak két fejet lehetett rajta látni. Az egyik szakállas, szomorú arcú férfié. A másik: egy ifjúé, aki a férfinak a mellére hajol.
A két alaknak fénykör volt a fején. A nyaktól kezdve le volt repítve a vászon, úgy, hogy a fal kifehérlett alóla.
- Ez vélhetőleg oltárképe volt a templomnak - mondotta Dobó. - Talán még Szent István pingáltatta.
A sekrestye előtt két szárazmalom forgott.
Ló húzta mind a kettőt. A templom oldalán, egy boltozat alatt kézi bombákat gyártottak a katonák. Két tűzmester vigyázott a munkájukra.
Gergely megállt. Megnézte a puskaport és a kanócot, s a fejét rázta.
- Talán nem jó? - kérdezte Dobó.
- Jónak elég jó - felelte Gergely -, de én engedelmet kérek, hogy azon a bástyán, amelyiken leszek, magam készíttethessem a bombákat.
- Mondd meg őszintén, ha jobbat tudsz! Te tudós ember vagy, és itt a vár védelme a fő, nem a mellékes tekintetek.
- Hát én jobbat tudok - mondotta Gergely. - Ezek a régi bombák sustorognak, ugrálnak, elpukkannak, aztán végük. Én magot teszek beléjük.
- Micsoda magot?
- Kis bombát, rézporba kevert olajos csepűt, vasport és egy darab ként. Az én bombám csak akkor kezdi a munkát, mikor elsült.
Dobó visszakiáltott a bombakészítőknek:
- Hagyjátok abba a munkát! Bornemissza főhadnagy úr vissza fog ide térni, és aszerint dolgozzatok, amint ő parancsolja.
Fölmentek a bástyának átalakított templom tetejére.
Körül volt az kerítve fönn vesszőből font és földdel töltött kasokkal.
A kasok között kőboltozatú fülkékben ágyúk. A középen golyóhalom és puskaporos gödör.
Onnan egészében lehetett látni a külső várat, amint óriás karéj alakjában kerítette a vár napkeleti oldalát. Rajta két bástya s a két bástyán két kerek torony.
De lehetett látni a fallal szemben a nagy földemelkedést is, amely felényi olyan magas, mint maga a vár.
- Hát itt a napkeleti részen erős lesz az ostrom - mondotta Gergely. - A nap is szembe süt reggelenkint. Ide ember kell.
- Rád gondoltam - felelte Dobó.
- Köszönöm. Meg fogom állni a helyemet.
És a két ember kezet szorított.
Az ágyúk között volt egy nagy, testes bronzágyú. Öblös torkába emberfej nagyságú golyó fért. A betűk és cifrázatok aranyként ragyogtak rajta.
- Ez a Baba - mondotta Dobó. - Olvasd a feliratát!
Az ágyú derekán koszorúba hajló két pálmalevél között ez a mondat ragyogott:
Erős várunk nékünk az Isten!
