12
12
A két pasa a fejét csóválta. Háborúban vénült ember volt mind a kettő. Ahol ők jártak, omladékok maradtak utánuk, és a szultán birodalma szélesedett.
- Be kell törni a városba! Onnan is ágyúzni kell a falakat!
A negyedik napon hát behatoltak a városba. Gyerekjáték volt az a hadnak. Ezer létra és ezer fiatal harcos...
A mi kapuőreinknek meg volt hagyva, hogy azonnal visszavonuljanak, mihelyt a török a falon megjelenik. Hát el is hagyták a kapukat. Szép rendben, dobszóval visszatértek a várba.
Akkor Arszlán bég a Boldogasszony temploma mellé húzatott négy nagy falrontó ágyút, és azokra a bástyákra irányozta, ahol a magyarok néma ágyúi állottak.
Arszlán már jobban lőtt.
Golyói a város felől való oldalon törték a falakat meg a palánkot. A legtöbbje kárba veszett, de amelyik talált, bontott a falakon.
Azon a napon a városbeli templomok tornyáról leszedte a török a keresztet, s holdat tett a helyére. Az oltárokat kiszórták. A képeket elégették. S délben már a tornyok ablakából énekelték a müezzinek, hosszú, vontatott üvöltéssel: Allahu akbár! Ashádu anna la iláha ill Allah! Ashádu anna Muhammad rászulu Allah! Heija alassalah! Heija alalfalah! Allahu akbár! La ilaha ill Allah! (Isten a legmagasztosabb! Bizony nincs isten az Istenen kívül! Bizony Mohamed az ő profétája! Jertek imádkozásra! Jertek Isten tiszteletére! Isten a legmagasztosabb! Nincs isten az Istenen kívül!)
Délben, hogy együtt ebédeltek, Dobó hallgatag volt és komoly.
A királytól nem jött még üzenet. Az egri püspöktől éjjel tért vissza a kém. Azt felelte a püspök, hogy nincs pénze, se katonasága, de imádkozni fog a várbeliekért.
Dobó arcán egy izom se rándult meg erre az üzenetre. Csak a szemöldöke vonódott összébb.
A Nagy Lukács dolga is búsította. Vitéz tisztje volt az az ember. Mindig a török mellett szeretett lappangani. Belekapdosott a nagy török hadba meg elillant. Most bezzeg hogyan tér vissza, mikor körül van fogva a vár, s Felnémetig tarkállanak a sátorok! Vagy talán el is veszett már...
Az ebédnél jelentették, hogy Nagy Antalt ellőtte egy ágyúgolyó.
Bornemissza fölpattant:
- Kapitány uram, hadd üssek ki a törökre! Röstellem, hogy a város kapuit kardvágás nélkül hagytuk el.
Budaházy, egy erős, vállas, melles tiszt is megszólalt:
- Hadd lássa a török, kapitány uram, hogy nemcsak éccaka merünk rája csapni, hanem nappal is!
Pető is megmordult:
- Ha kevesen vagyunk is, nekivágunk százan százezernek.
- Hát jó - felelte Dobó megvidámult szemmel. - De nem érdemes azért itt hagynotok az ebédet.
Aztán nem is beszélt a törökről, csak ebéd után:
- Kicsaptok a gyaloghadra a nagytemplom mellett. Keresztülrontotok rajta egy kanyarodással, és visszanyargaltok azonnal. Harc csak annyi legyen, amennyi kinek-kinek az útjába esik. Sorakozni, rendezkedni, jelszót várni nem szabad, mert akkor otthagyjátok a fogatokat. Százan mehettek.
Nosza, a tisztek kapják a fegyvert, páncélinget. Fel a lóra! A legénység mind velük akar tartani, de Gergely deák kiválasztja közülük a legizmosabbakat.
Az aszabok, lagumdzsik, piadok ott ebédelnek a földön, a templom előtt, a pázsiton. Ma csupán leves az ebédjük, s a kanalat már visszadugták az övszíjukba, övkendőjükbe. Most vöröshagymát esznek rá kenyérrel. Némelyik dinnyézik, némelyik uborkát, zöld egyebet falatoz a leves után. Mindezt jól lehet a várból látni. Csak a patak meg a város piaca választja el őket a megszállatlan földtől. A piac házai mellé egy falka janicsár is telepedett. Azok most éppen vígan vannak. Egy ügyes legény handzsárt és sárgadinnyét dob fel a magasba. Először elkapja a handzsárt, utána meg a handzsár hegyén a dinnyét.
Látható, hogy fogadásból játszik. Mert íme, egy janicsár görögdinnyét visz hozzá.
Darabig beszélnek, aztán a janicsár feldobja a görögdinnyét, a másik meg a kardot.
Egy harmadik janicsár megrántja hátul az ügyeskedőt. A dinnye a földre hull, és a katonák nagy mulatságára szétreccsen.
A vár kapuja még nyitva van, s a várbeli parasztok javában hordják fel a vizet, és itatják a várbeli lovakat. Mit nyernének a törökök, ha a kapunak rohannának? Egypár golyót az oldalukba. Tudja azt a török, hogy a kapu, ha nyitva is van, mint az oroszlán nyitott szája: fogak vannak benne.
A janicsárok félre-figyelmében egyszer csak megszűnik az itatás a pataknál, megáll a vízhordás.
Csak két-három percnyi szünet ez, hát hogy tűnne fel. Még azt se pillantják meg, hogy a falakon szaporodik az ember, kivált a nyilas meg a puskás. De már arra bezzeg megrándulnak, hogy valami nagy robogás támad. Amint a várra fordult a szemük, megdördülnek a falon a tarackok, és mindenféle szöget, golyót, vasszemetet pöknek a szemük közé. A várkapun a lovak és lovasok hosszú vonala robog elő.
Mint a fergeteg ugratnak át a patakon, s mikorra ők kardot kapnak, csihi-puhi! - csapkodják, vagdalják őket. Keresztül-át rajtuk ott teremnek a nagy porcfüves téren, amelyre a püspöki templom vet délutánonkint árnyékot.
A gyalogtörökök ijedten ugranak fel, s néznek a piac felé. Némelyik fut, némelyik megáll, és kardot ránt.
A robogó lovasság, íme, ott terem. Tüzes sárkányok a megsarkantyúzott paripák. Fut a sok száz török, mint a farkasoktól megriasztott nyáj. A magyar a hátukon.
De az utcákból felzúg a segítség: lovas akindzsik és gönüllük, puskás és dárdás janicsárok.
Íme, Gergelynek is dárdát feszít egy fehér sapkás janicsár. Le akarja szúrni a lóról.
Gergelynek kettőt villan a kardja. Az egyik villanás után kettétörik a dárda, a másik villanás után hanyatt vágódik a török.
- Jézus! Jézus! - kiáltják a bástyáról.
- Allah! Allah! - üvölt a török.
A magyarok mindinkább széjjelugratva forgolódnak közöttük. Csillog-villog a kardjuk. Horváth Mihálynak a lovát mégis szügyön döfi egy janicsár. A ló ledől. Horváth leugrik róla, és agyonvágja a janicsárt, meg még egyet. Azon eltörik a kardja. A harmadikat már csak az öklével üti orrba, s megindul futva, gyalog a lovasok nyomában maradt üres téren vissza a vár felé.
A többi még mindig előretör. A lovak lába is embert tipor. Budaházy éppen iszonyú vágásra emeli a kardját, mikor a ház oldalába szorult janicsárok puskát sütögetnek rájuk. A kard kihull Budaházy kezéből. Megfordítja a lovát, s a lova nyakára borultan vágtat visszafelé.
Erre a többi is megfordul.
A főutcán ezer akindzsi robog alá segítő fergetegként. Gergely idejében kikerüli őket. Nagy S betűt kanyarodik a Káptalan utca felé. Abban az utcában is török nyüzsög. De több a gyalog benne, mint a lovas, s ahogy a gyalog eszeveszetten menekül, csak zavarja a török lovasokat, akiknek a saját katonáikra is kell ügyelniük. Mindazonáltal félelmes sokasággal robognak szembe a perzsa gurebák. De hiába zúdulnak a mi bőszülten nekik rontó századunknak! Véres utca nyílik rajtuk, s jobbra-balra huppognak, mint a szélvésztől szétszórt kepék.
Most látszik csak, hogy a testes, erős magyar ló mellett micsoda gyönge az apró keleti ló. Tíz magyar lovas szétnyom száz török lovast, ha nekirohan. S amelyik magyar nekihuzakodik a töröknek, hát abból a törökből se lesz nagyságos úr soha az egri várban.
Robognak már visszafelé.
- El a kapuból!
A vár falán ujjongó nép kiáltozása összevegyül a visszafelé harcolók lármájával.
Dobó aggódva látja, hogy a kis utcákból hogyan rohannak még mindig az akindzsik és a dzsebedzsik a többi török segítségére. Tüzet kiált. A falon megdördülnek a puskák, és megpendülnek az íjak. A török csapat eleje visszatorpan s megtorlódik.
E percben éktelen, állati üvöltés hangzik a várfalon - éktelen, mint a szamárordítás. Mindenki odapillant. Hát a cigány üvölt ottan. Dühösen ugrálva rázza a kardját a török felé:
- Megállj, gazs kutya terek! Meghals!
A mi lovasaink a törököknek ebből a megzavarodásából vígan iklatnak fel, s habos, véres, izzadt paripáikon a várbeliek diadalkiáltásai között robognak be a várkapun.
Nem tartott negyedóráig a viadal. De a Templom tér, a piac és a Káptalan utca holtakkal, sebesültekkel és sántító lovakkal maradt tele. A megzavart törökök tajtékzó dühvel kotródnak visszafelé, s a távolban megfordulva rázzák az öklüket.
A patakra nyíló kaput még azon a napon se csukatta be Dobó. Hadd járjon ki a vár népe reggeltől estig. Hadd lássa a török, hogy Eger nyugodtan néz eléje az ostromnak.
Tárott a kapu. Még csak fegyveres őrt se lehet látni körülötte. Az igaz, hogy beljebb százhúsz drabant áll. Az is igaz, hogy a toronyőr ott ül az ablakban, s egy mozdulatra lehuzan az orgona, vagyis azok a vasrudak, amelyek a kapu alját orgonasípok alakjában fogják védeni. Egy mozsárágyú is vigyáz beljebb a kapu alatt. A hidat meg akkor is fel lehet húzni, mikor tele van emberrel.
Hát csak jöttek-mentek a lovas katonák meg a vízhordó emberek. A lovas katonák a lovukat itatták. A vízhordó emberek a várbeli kőmedencébe hordták a vizet. Van ugyan kút is a várban, de a kétezer embert meg azt a sok lovat egy kút nem látja el vízzel. Hát csak fel a vizet, amennyit csak lehet!
A patak túlsó partján meg törökök itattak. A gyalogtörökök közül is mentek oda, s ittak a patakból.
A patak vize bő, hogy a zsilip le van bocsátva. Középen derékig érő. A török is hagyta a zsilipet: neki még több víz kell, s mindennap kell. Nemcsak a rengeteg sok állatnak kell, hanem a sok embernek is. Kút nincs a városban, csak vagy két csorgó a hegy oldalán.
Hogy ím a vízhordó egri paraszt megszokta a törököt, meg azt is látta délelőtt, hogy hogyan meghajszolta, meggázolta őket a várbeli katona, hát amint ott meregeti-töltögeti a vizet a lajtba, meg nem állja, hogy oda ne szóljon a töröknek:
- Gyere át, koma, ha mersz!
A török, ha nem is érti a szót, látja a fej mozdulatát. Hát ő is int: - Gyere át te!
A másik török is elmosolyodik, az is hívogat. A következő percben már öt-hat török meg ugyanannyi magyar hívogatja egymást.
Egy szennyes turbánú, óriás kurd a sebes lábát mossa a túlsó parton. Térdig fel van gyürkőzve. Fölkel, és belép a patakba. Odatolja nagy szőke bajszos pofáját a magyarnak:
- Hát itt vagyok: mi kell, no?
A mi parasztjaink azonban nem ugranak el. Ők is övbe gyűrt gatyaszárral állnak a vízben. Az egyik, mint a villám, elkapja a török karját, s átrántja maguk közé.
Mikorra a többi észhez kap, már ott lökdösi, vonszolja a négy paraszt a kurdot a lajtos taligák közt. A többi meg dárdát tart a vízbe ugráló pogányok felé.
A kurd ordít. Rángatódzik. De erős markok tartják. Szakad róla dolmány, gomb és zsinór. A turbánja lefordul a fejéről. Az orra vérzik: Jetisin-t kiabál, és leveti magát a földre. A segítség nem jön. Húzzák a lábánál fogva oly sebesen, hogy föl se kelhet, míg csak be nem szánkázott a várkapun.
Állítják Dobó elé.
A török már nem olyan büszke. Leveri magáról a port, és keresztbe illeszti a mellén a kezét. Mélyen meghajol.
Dobó a várnagyi terembe vezette. Hívatja tolmácsnak Bornemisszát. Ül egy rúdon lógó páncél mellett. A törököt még csak meg se láncoltatja.
- Hogy hívnak?
- Dzsekidzs - feleli a török dühében és féltében reszketve.
- Kinek a hadából való vagy?
- Ahmed pasáéból.
- Mi vagy?
- Piad.
- Eszerint gyalogos?
- Az, uram.
- Ott voltál Temesvár ostromán?
A török a lábára mutat, amelynek ikráján négyujjnyi seb vöröslik.
- Ott voltam, uram.
- Miért veszett el az a várunk?
- Allah akarta.
- Úgy beszélj nekem, hogy ha egy hazug szón kaplak, véget érsz.
És fölemeli a pisztolyát.
A török meghajol.
Látszik a szemén, hogy nem fog hazudni.
Dobónak nem volt teljes értesülése Temesvár ostromáról. Csak annyit tudott, hogy Temesvár jobban meg volt erősítve, mint Eger, s hogy a vár alá gyűlt tábornak csak a fele volt ott, és mégis elfoglalták.
A teremben ott volt a kihallgatáson néhány tiszt is, aki abban az órában vártát pihent: Pető, Zoltay, Hegedüs, Bolyky Tamás, Kristóf apród meg András, az egri bíró.
Ott ültek Dobó körül. Csak az apród állott Dobó mögött a karosszék hátára könyökölve; meg a rab állott mezítláb, kopaszan, négylépésnyire Dobó előtt.
S a rab mögött két dárdás.
- Mikor érkeztetek Temesvár alá?
- Redzseb havának ötödik napján. (Június 27-én.)
- Hány faltörő ágyútok volt?
- Tizenkét zarbuzánt hozott a nagyságos pasa.
Bolyky elmordult:
- Hazudik!
- Nem hazudik - felelte Dobó -, hiszen Ali a Felvidéken járt a többivel.
S tovább kérdezte a pogányt:
- Ali pasa hány zarbuzánnal csatlakozott hozzátok?
- Néggyel - felelte a török.
- Tizenhat faltörő ágyút mondott az én kémem is.
És ismét a törökhöz fordult.
- Mondd el nekem, micsoda rendben történt annak a várnak az ostroma! Nem titkolom előtted, hogy a magunk védelméért kérdezem. Ha csak egy szóval is meg akarsz téveszteni, halál fia vagy. Ha igazat beszélsz, az ostrom után békén elbocsátalak.
Ez olyan határozott hangon volt mondva, hogy akár minden szót vasba lehetett volna önteni.
- Nagyságos uram! - szólt a török a hála felörvendő hangján. - Lelkem üdvössége legyen a nyelvemen.
És akkor már bátran és folyékonyan beszélt:
- A nagyságos pasa ott, éppen úgy, mint itten, kinézte a vár leggyöngébb falait, részeit, és addig lövette, rontatta, míg csak alkalmasakká nem lettek a meghágásra.
- Mi volt ott a leggyöngébb rész?
- A víztorony, uram. Nagy küzdelemmel foglalhattuk csak el. Úgy hullt az ember, mint a fű sarló alatt. Nekem is ott csapott a nyíl a lábamba. A víztorony eleste után a németek és spanyolok kiizentek a várból, hogy megadják magukat, ha békén elmehetnek. Hát a pasa becsületszóra ígérte, hogy nem lesz bántódásuk.
A kurd beszéde alatt szüntelenül morgott kint az ágyú, s hogy a kurd odaért a szóval, rettenetes csattanással-ropogással szakadt át a palota mennyezete. Egy emberfej nagyságú ágyúgolyó mész- és vakolathulladékkal együtt odazuhant Dobó és a török közé.
S forgott.
A török visszahőkölt. Dobó azonban csak rápillantott a puskaporbűzt lehelő golyóra, és mintha mi se történt volna, nyugodtan intett:
- Folytasd!
- A városbeli nép - folytatta a török -, a városbeli nép...
A lélegzete úgy elakadt, hogy nem bírta folytatni.
Kristóf apród hímzett szegélyű kendőt vett elő a zsebéből, és leveregette a mészport a főkapitány arcáról, süvegéről és ruhájáról. A török ezalatt levegőzhetett.
- Folytasd! - szólt Dobó.
- A nép mindenét el akarta vinni. És az volt a hiba. Losonczy egy napot kért a készülődésre. A katonaság látta, hogy megfosztják a zsákmányolástól, s másnap reggel, mikor megindult a gyaurok kivonulása, bosszúsan nézték. Ezért küzdöttünk-e itt huszonöt napot - mondották -, hogy most mindent elvigyenek? És oda-odakapdostak a szekerekhez. A keresztények nem védekeztek, hát egyre mohóbbá vált a kapdosás. Különösen a gyermekeket kapdosták, meg a fiatal nőket. Sztambulban sem árulnak szebb lányokat, uram, mint azok között voltak.
- De hát nem állított a pasa védelmet?
- Állított, de hiába. Mikor a keresztény katonák sora következett, azokból is elragadtak egyet: Losonczynak egy szép ifjú apródját. Az apród kiáltott. Losonczy megmérgedt. A magyarok mind fellázadtak. Kardot rántottak, és nekünk rontottak. Az volt a szerencsénk, hogy éppen a vértes dzsebedzsik állottak ottan, különben átvagdalkoztak volna az egész seregen.
Dobó vállat vont:
- A dzsebedzsik? Azt hiszed, hogy akin egy kis bádog van, mindjárt győzhetetlen? Nem a bádog tette, hanem hogy kevesen voltak.
Egy második ágyúgolyó zuhant be a terembe. A falat díszítő, régi, fakó zászlókon rontott át, s a padlót is beszakította.
Az ülők mindnyájan fölkeltek. Hegedüs elment. A többi, hogy Dobó ülve maradt, várakozott.
- Hol sátorozik Ahmed pasa? - kérdezte a töröktől.
- A Meleg-víz mellett, a Vadaskertben.
- Gondoltam - felelte Dobó a tisztjeire tekintve.
És ismét a törökhöz fordult:
- Azt mondd meg, mi ennek a hadnak a legnagyobb ereje?
A szemébe nézett erősen.
- A janicsárság, a tüzérség, a sokaság. Nagyságos Ali pasa tanult vezér. Egyik kezében dús jutalom. Másikban szöges ostor. Mert aki nem megy előre, mikor ő parancsolja, hátul a jaszaulok szöges ostorral verik őket.
- És mi a gyöngéje?
A kurd gondolkozva vont vállat.
Dobónak a szeme két tőrként hegyeződött reá.
- Hát - mondotta a kurd - én nem felelhetek mást, ha a lelkemet nyitott írásként terítem is a lábad elé, nagyságos uram, csak azt mondhatom, hogy addig is erős volt ez a had, míg kettéoszoltan járt. Hiszen valami harminc erősséget rombolt el ez a had, nagyságos uram, és sehol nem győzték meg, hát mit mondjak gyöngének?
Dobó intett a rab mögött álló két legénynek.
- Kössétek meg, és vessétek a tömlöcbe.
S fölkelt maga is.
A harmadik ágyúgolyó a helyére zuhant be. Rapottyára törte a szép faragású karosszéket, s ott forgott tovább az oszlop mellett.
Dobó meg se fordult. Átvette Kristóftól a hétköznapi acélsisakját, és a fejére tette.
Kiment a tömlöcbástya tetejére, s onnan nézte, melyik ágyú töri a palotát.
Csakhamar meglátta. Nekiirányozta három ágyúját. És egyszerre süttette el.
A kasok felfordultak. A topcsik zavartan futkostak. Az ágyú elhallgatott. Dobó nem pazarolta a puskaporát.
- Dicső lövés! - mondotta Gergely is ujjongva.
S hogy lefelé mentek a bástya lépcsőjén, rámosolygott Dobóra, és félrevonta a lépcső zugába:
- A törököt csak megeskette kegyelmed, kapitány uram, de ám a tolmácsot elfelejtette megesketni.
- Csak nem görbítetted tán el a vallomását?
- El biz én. Mikor azt kérdezte kapitány uram, hogy mi a török legnagyobb ereje, valamit kihagytam. Azt mondta a török, hogy Ali a maga négy ágyújával többet tudott rontani, mint Ahmed a tizenkettővel. Hát előre látható, hogy Ali addig ágyúztatja a várat, míg csak minden fal le nem omlik.
- Tessék neki - felelte Dobó nyugodtan.
- Hát csak ezt hallgattam el - fejezte be Bornemissza. - Ha jónak látja kapitány uram, ám közölje a többi tiszttel is.
- Jól tetted - felelte Dobó a kezét nyújtva. - A vár népét nem szabad aggodalmakkal nehezítenünk. De mármost én is megmondom neked, amit a kurd piad se tudott: hogy mi a seregnek a gyöngéje.
Nekitámaszkodott háttal a bástya falának, és összefonta a karjait.
- A tizenhat zarbuzán - folytatta - talán már holnap egyszerre dolgozik. S lőnek egyszerre száz-kétszáz ágyúval. A falakon kapukat törnek, és a tornyokat ledöntik. De ez időbe kerül: hetekbe. Ezalatt ezt a rengeteg hadat etetni kell. Gondolod, hogy hozhattak annyi élelmet, amennyi ennek a hadnak bőven elég? Gondolod, hogy ami még kell, mindig elő tudják teremteni? És ha itt éri őket az októberi dér, gondolod, hogy ez a meleg földön nőtt nép éhes gyomorral és fázó bőrrel mászik ezekre a falakra?
Egy ágyúgolyó csapódott le mellettük, s lyukat vágott a földbe.
Dobó fölpillantott a pattantyúsokra, és folytatta:
- A nép mindaddig bátor, míg minket bátraknak lát. Az a fő, hogy tartsuk a várat, míg csak van mit enniük, míg csak az idő meg nem rokkan, míg csak a király hada meg nem érkezik.
- És ha lesz mit enniük? És ha nem lesz dér októberben? És ha a király hada Győr alatt marad?
Ha Gergely ezeket a kérdéseket valami olyan nyomatékkal mondja, hogy még egy negyedik kérdést is lehet utánagondolni, Dobó talán egyenesen láncba vetette volna érte. De Gergely nyílt arccal, szinte mosolyogva szólott. Talán nem is azért, hogy Dobó feleljen, hanem hogy bizalmasan beszélgettek, a Dobó szavára nem is lehetett mást felelnie.
Dobó vállat vont.
- Nem megüzente-e az egri püspök, hogy misézik érettünk?
Aznap alkonyat felé egy fekete feredzsébe burkolt nő sietett át a piacon. Nem kísérte más, csak egy tizenötéves-forma szerecsen fiú meg egy nagy, tarka tábori eb.
Az eb a pataknál lefutott a vízre, a nő pedig a kezét tördelve járt föl s alá a parton. A kapu felé nézegetett. A kaput alkonyatkor fel szokták vonni, be szokták lakatolni kilenc lakattal. A nő talán arra várt. És hogy a kaput felvonták, átgázolt a patakon anélkül, hogy a ruháját megemelte volna.
- Fiam! - kiáltotta szinte sikoltva a kapu előtt. - Enim fiam!
Dobónak jelentették, hogy a kis török fiúnak az anyja van a kapun.
- Eresszétek be, ha éppen be akar jönni - felelte Dobó.
A felvonóhídon, amely egyúttal kapu is, keskeny kis vasajtó van. Megnyitják a nőnek.
Az azonban rémülten hátrált.
A kutya ugatott.
- Enim fiam! - kiáltott a nő újból.
S valami erszényfélét emelgetett. Csörgette belőle a másik tenyerébe hullatva az aranyakat.
Az ajtó újra bezárult.
A nő ismét közelített. A kezét tördelve járt föl és alá a kapu előtt. A fátyolát fölvetette, és fehér kendővel törülgette leomló könnyeit.
Eközben folyton sikoltozott:
- Szelim! Enim fiam!
Végre megzörgette a vasajtót is.
Az ajtó ismét kinyílt, de a nő ismét hátrált.
Akkor Gergely megjelent a bástyán a kapu fölött, s a kezénél fogva fölvonta a gyermeket.
- Szelim! - sikoltott a török nő, a két karját nyújtva a gyermek felé.
- Anam! - kiáltott a gyermek is, a szabadon lévő karját nyújtva az anyja felé.
A kutya nyihogva ugrált, s közbe-közbe nagyokat vakkantott.
Gergely nem szólhatott ki a várból, de a gyermek kiszólhatott. És a gyermek ezt kiáltotta le az anyjának:
- Keresztény rabbal kicserélhetsz, anyám, az ostrom után.
A nő letérdelt, és mintha a levegőn át akarná megölelni, kinyújtotta a két kezét, s hogy a gyermek eltűnt, csókokat hintett utána.
Azon az éjjelen sötétség borította a várat, a várost, a hegyeket, az eget, az egész világot.
Dobó későn feküdt le, de éjfélkor ismét végigbolygott a bástyákon. Vastag posztójú, hosszú mente volt rajta, s a fején fekete bársonysüveg. Kezében az őrségek jegyzéke.
A virrasztó főhadnagy abban az órában Zoltay. Az is mentét vett magára, mert az éj hűvös volt. Amint Dobót megpillantotta a Sándor-bástyán, szótlanul üdvözölte a kardjával.
- Van mondanivalód? - kérdezte Dobó.
- Az előbb néztem körül - felelte Zoltay -, minden ember a helyén van.
- A kőművesek?
- Dolgoznak.
- Jer velem. Megbízok benned, de az őrségnek látnia kell, hogy én is vigyázok.
Átadta a jegyzéket Zoltaynak, és sorra járták a bástyákat. Zoltay felolvasta a neveket mindenütt. Az ágyúkat minden bástyán sötétség takarja. Az ágyúőrök fekete árnyékok. A bástyák és falak boltozatai előtt minden őrségnél tűz ég. A váltásra várakozók ott melegszenek.
A várban csend van, csak a kőmívesek halk csattogása hallatszik olykor, amint vakolnak.
Dobó a bástya szélére áll. Minden öt percben lámpás villanik ki a lövőrésekből. A lámpás dárdára van tűzve, és húszöles fényszárnyat röpít szét a falon és az árkon túl.
Aztán a dárdát ismét bevonják, és a fényszárny a másik bástyánál lövell ki az éjszakába.
Dobó a nyugati kapunál megáll. Az őr tiszteleg. Dobó elveszi tőle a dárdát, és küldi az embert a kapusért.
Az őr felrobog a lépcsőn. Lehallatszik, amint költi a kapust.
- Mihály bá!
- No.
- Gyüjjék kend üstöllést!
- Minek?
- Itt a kapitány úr.
Egy dobbanás. (Most ugrott ki az ágyból.) Két koppanás. (Most rántja a csizmát.) Egy csörrenés. (Most kapja a kardot.) Robogás. (Fut le a falépcsőn.)
S megáll a szikszai szűrbe burkolódzott, nagy bajuszú ember Dobó előtt. Az egyik fél bajsza felfelé, a másik lefelé.
- Hát először is - mondja Dobó az őrnek a dárdát visszaadva -, ha te katona vagy, ne mondd a tizedesnek, hogy Mihály bá! - se pedig, hogy: gyüjjék üstöllést; hanem ezt mondd: Tizedes uram, a kapitány úr hívja. Így illik. De ostrom idején mindegy. Nagyobb baj az, hogy igaz a szavad. Aki ingre-gatyára vetkezetten alszik, az nem tizedes úr, hanem csak Mihály bá. Azt a hetvenhét fontos ágyúgolyó alá való heverő irgalmát az ilyen kapuőrző tizedesnek! Hát lehet a megszállott várban levetkőzötten is aludni?!
Minthogy erre a kérdésre Mihálynak még a felfelé álló bajusza is lekonyult, de feleletet senki sem adott, Dobó folytatta:
- Mától kezdve itt fog kend aludni minden éjjel a földön, a kapu alatt. Értette kend?
- Értettem.
- A másik, amit mondani akarok, az, hogy a kaput nem eresztjük le többé reggelenkint, ellenben az orgonát leeresztjük, egy rúd híján, s mihelyt ostrom történik, leereszti kend az egészet, anélkül hogy parancsot várna.
- Értettem.
Nem telt belé öt perc, egyenkint zuhantak le a karnyi vastagságú, hegyes vasrudak a kapualja belső felében, s orgonasípokként zárták el a kapualját is. Csupán egy rúd maradt függőn. Éppen annyi, hogy egy ember ki- és bejárhatott.
Dobó a templombástyára lépegetett föl. Megnézte ott is az ágyúkat s az alvó és őrködő pattantyúsokat. Aztán összefonta a karját, és körülnézett az éjszaka messzeségében.
Az ég sötét, de a föld, amerre csak szem lát, piros csillagok ezreivel tündöklő. A török tábori tüzek azok.
Állt és nézett.
És ekkor a csöndes éjszakában napkelet felől átható, éles kiáltás hangzik fel a vár közelében, a sötétség mélyéből:
- Bornemissza Gergely! Te király hadnagya! Hallod-e?
Csend, hosszú csend.
A kiáltó szó ismét:
- Nálad van egy török gyűrű. Énnálam van egy magyar gyermek. Az a gyűrű az enyém. Ez a gyermek a tiéd.
Csend.
A kiáltás újra hangzik:
- Ha akarod a gyermekedet, jer a piaci kapuhoz. Add ide a gyűrűmet. Odaadom a gyermekedet. Felelj nekem, Bornemissza Gergely!
Dobó látta, hogy az őrök arca mind a kiáltó felé fordul, noha a sötétségben semmit sem lehetett látni.
- Senki ne merjen felelni! - morogta a kardját megcsörrentve.
Nem is felelt senki.
A kiáltó folytatta:
- Ha a szavamnak nem hiszel, majd hiszel akkor, ha a gyermeked fejét bedobatom hozzád.
Dobó jobbra-balra pillantott, és ismét csörrent a kardja: - Meg ne merjétek mondani Bornemissza úrnak! Aki szót mer róla szólni, akár neki, akár másnak, Istenemre mondom, huszonötöt vágatok reá.
- Köszönöm, kapitány uram - felelt egy rekedt hang Dobó háta mögött.
Bornemissza volt.
Nyílvesszőre fekete csepűt kötözött, és azt szurkozva folytatta:
- Minden éjjel kiabálnak ilyen ostobaságot. A múlt éjjel Mekcseynek kiabálták, hogy tiszteli a felesége: az Arszlán bég sátorában mulat.
Belemártotta a nyilat egy olajos kantába, és folytatta:
- Az én feleségem, gyermekem Sopronban van. Onnan ők el nem mozdulnak se télen, se nyáron.
A kiáltó ismét megszólalt:
- Hallod-e, Bornemissza! Itt van a fiad velem. Jer a kapuhoz egy óra múlva, megláthatod.
Gergely íjra tette a nyilat. Hozzáérintette a tűzhöz, és felkapta: ellőtte a kiáltó felé.
A tüzes nyíl üstökös csillagként szállt át a sötétségen, és megvilágította egy pillanatra azt a dombot, amelyik mögött a nap szokott fölkelni.
A dombon két kaftános török állt. Az egyiknek szócső volt a kezében. A másiknak a fél szemét fehér kendő takarta.
Gyermek nem volt velük.
Azon az éjszakán más is történt.
Varsányi kéredzkedett be a kapun, s egyenesen Dobóhoz sietett.
Dobó még ott állt a templombástyán, s a kezét melegítette a tűznél.
- Uram - szólt a kém -, azt jöttem jelenteni, hogy már minden zarbuzán föl van állítva. A Hécey udvaráról is fognak lőni. Ezenkívül valamennyi szakállas ágyú és tarack meg fog szólalni. A város felől két helyről, a dombokon három helyről törik majd a falat a zarbuzánok, és ötvenfelől is ontják a golyót más ágyúk. A déli imádság alatt meg kirohannak a kumbaradzsik, és kopjákon, parittyákon szórják a tüzes bombát. Jajajaj! - tette hozzá csaknem sírva.
- Eszerint - mondotta Dobó nyugodtan - lőni fogják a tömlöcbástyát, a külső várat meg az Ókaput; hát még?
- Mindent, kapitány uram!
- Van még valami mondanivalód?
- Nincs, uram, más, csak az, hogy nem jobb lenne-e... ha már ilyen kevesen vagyunk... s ekkora veszedelem...
Nem fejezhette be, mert Zoltay úgy csapta arcul, hogy az orra vére a falra freccsent.
Dobó közibük nyújtotta a kezét.
- Ne bántsd!
S hogy Varsányi az orrát törülgette, és elfancsalodott arccal nézett Zoltayra, Dobó csillapítón szólott:
- Nem tudod-e, hogy halál fia, aki a vár feladását csak említeni is meri?
- Én kém vagyok - dohogott Varsányi -, engem azért fizetnek, hogy mindent megmondjak.
- Elég - mondotta Dobó. - Még ma éjjel meg fogsz esküdni te is. Azután lesz gondom rád, hogy aranyba törülhesd az orrodat. Jer velem.
A kút mellett haladtak el, ahol Gergely a cigánnyal és négy paraszttal bombákat töltött. Éjjel-nappal öt ember gyártotta ott a bombát. Gergely tanította be őket, s azért kellett éjjel is dolgozniuk, hogy váratlan ostromban ne legyen kapdosás.
Dobó magához szólította Gergelyt. Fölmentek mind a hárman a palotába.
Ott Dobó kivonta az íróasztal fiókját, és Gergelyhez fordult.
- Írj levelet Szalkaynak, hogy a királytól és püspöktől eddig semmi segítség nem érkezett, s hogy a vármegyéket és városokat segítségre sürgesse.
Míg Gerely a levelet írta, Dobó a szomszéd szobában megeskette Varsányit is.
- Uram - mondotta az eskü után Varsányi -, tudom én azt, hogy kinek szolgálok. Ha ez a vár megmarad, nem kell énnekem többé török maskarát öltenem.
- Jól beszélsz - felelte Dobó. - De ha semmi jutalmat se várnál, akkor is csak így kellene szolgálnod a hazáért.
Egy kancsó bor állott az asztalon. Odatette a kém elé:
- Igyál, Imre.
A kém szomjas volt. Fölhajtotta a kancsót.
Mikor a bajuszát megtörülte, látszott a szeme járásán, hogy hálálkodni akar. Dobó azonban megelőzte:
- A törökhöz nem szükség visszatérned. El kell vinned ezt a levelet Szarvaskőre még az éjjel. Aztán ott vársz, míg csak Vas Miklós vissza nem érkezik a királytól meg a püspöktől. Ha lehet, behozod őt is. Ha nem lehet, akkor csak magad jössz. Szokott lenni jelszó a török táborban?
- Dehogy szokott, uram. Ha valaki török ruhában van, meg egy-két szót tud törökül is, úgy járhat-kelhet köztük, mintha velük jött volna. De csak úgy pofon ne vágtak volna engem!...
A szomszéd szobában megpendült a Gergely sarkantyúja. Dobó fölkelt, hogy a levelet meghallgassa.
