13
13
És másnap, szeptember 16-án a nap az ágyúk dörgésére, bömbölésére emelkedett elő a hegyek mögül.
A föld remegett. Az ágyútelepekről a füst barna fellegekben szállt az égi felhők közé, s már az első órában eltakarta a napot s az égnek kék tengerét.
A bástyák és falak duhogtak, ropogtak. A belső várba vegyesen csapkodott a nehéz és az apró golyó. Hullt a tüzes nyíl és a tüzes labda. Mindenfelé zuhant és hentergett az ágyúgolyó. Ember és állat élete nem volt többé biztonságban.
De ezt a veszedelmet is készen várták a várbeliek. Dobó már éjjel felkürtöltette a katonaságot.
Egy részük a palánkot magasította azokban az irányokban, ahonnan a Hécey prépost házától várták másnapra a golyóhullást. Más részükkel előhordatta a padláson maradt állatbőröket, s vizes kádakba hordatta.
Ismét mások gerendákat, hordókat és földdel megtöltött zsákokat hordtak a külső várba, a tömlöcbástyához és a kapukhoz, hogy a törésnél minden tömőszer idején készen legyen.
Amennyi üres csöbör s fazék csak volt a várban, azt mind meg kellett tölteni vízzel. A földszinti és föld alatti helyiségekből minden fölöslegest kihordtak, s ágyakat raktak be. A répa, tök, káposzta, só - minden olyan, aminek a golyó nem ártott - felülre került, s a helyét a dolgozó és pihenő ember foglalta el.
Az istállót is megásták. A lovak, tehenek fél öllel mélyebb állásba jutottak.
A házak északi és keleti oldalát behányták földdel. Ahol a piacra hullt a golyó, oda árkot ástak, és földhányást emeltek eléje. A golyók belehuppantak a földhányásba.
A várban már nem volt más éghető, csak a baromistálló teteje meg az istálló előtt egynéhány boglya széna, egy kis kazal búza meg egy boglya alomnak való szalma.
Dobó lehányatta az istálló tetejét is. A szénaboglyákat, búzakazalt betakartatta vizes tehénbőrökkel, a szalmára meg földet hányatott.
Ami még gyúlékony valami volt, mint a házak padlása meg az ostromállások, azok oltására széthordatta a vizes bőröket.
Az ágyúk megdördülése ebben a munkában találta még a várat. Az első félmázsás golyó a konyhán ütött be, s összetört egy csomó edényt.
Az asszonyok éppen akkor raktak tüzet, s készítették a lisztet, a zsírt, a szalonnát, hogy a katonáknak főzzenek.
A nagy golyó beütésére megrettentek. Egymás hegyén-hátán rohantak ki a konyhából, s aki nem fért az ajtón, mászott az ablakon.
A golyó pedig ott irgett-forgott tovább egy halom tört edény, fatál és zúzott cserép között.
Mekcsey az istállóból látta a beütést. Odafutott.
- Mi az? - dördült rájuk a kezét széttárva, hogy feltartóztassa őket.
- Becsapott a golyó.
- Vissza! Vissza! Gyöjjenek utánam!
S besiet a konyhába. Kap egy dézsát a két fülénél. Önti a golyóra.
- No - mondja a golyót a sarokba rúgva -, főzzenek tovább. A golyó balról jött, hát a konyha bal felében dolgozzanak. A másik oldalról át kell szedni minden edényt, és senki azon a részen ne járjon. Itt a konyha bal felén nincs veszedelem.
- Jaj - sápítozott egy asszony -, a tyúkom az éjjel kukorékolt. Itt a vég!
- Kakas volt az - mondja Mekcsey.
- De bizony tyúk volt, kapitány uram.
- No, ha tyúk volt, hát délre azt főzzék meg nekem, akkor majd nem kukorékol!
Az asszonyok még néhány percig hányták magukra a keresztet. De aztán mikor a másik golyó szakadt át a tetőn, maguk öntötték le vízzel, és gurították a másik mellé.
No, a golyózáportól az egész vár népe megzavarodott. Addig csak egy helyen duhogott az ágyú, s ha a golyó be is toppant olykor, tudták már, hogy azokat a falakat kell kerülni, amelyekre csak a reggeli nap süt, és azokat a falakat, amelyekre sose süt nap. Azonban, hogy már mindenfelől görgött, süvöltött és csattogott a golyó, s nagyságra a görögdinnye és dió között váltakozott, nem tudták, hol vannak biztonságban.
Bezzeg lett kelete minden rossz sisaknak, minden páncélnak! Eddig csak a cigány viselte a sisakot és mellvértet, ha mezítláb volt is, most azonban, hogy a golyó mindenfelé pattogott, kopogott, potyogott, s a borbélyoknak mindjárt az első órában tíz sebesültet kellett varrniuk és timsózniuk, mindenki a fegyverrakásokhoz sietett, hogy mentől vastagabb vasruhát ölthessen magára.
A két kapitány meg a hat főhadnagy az első negyedórában a vár minden részét bejárta.
- Ne féljetek! - mennydörgött Dobó.
S a hadnagyok szava visszhangként kiáltozta mindenfelé:
- Ne féljetek! A golyóesés nem váltakozik. Ahova egyszer golyó hullt, ott ne járjatok!
De ők maguk csak jártak mindenfelé.
És csakugyan nem telt belé egy óra, maguk a golyók mutatták meg, hogy mely épületek, mely falak a veszedelmesek. A golyók leverték a vakolatot, s ahol homokkő volt az épület, annyi golyó állott belé, hogy a fal feketéllt tőle.
Viszont egyes falak sértetlenek, fehérek maradtak. Ha az olyan helyre esett is a golyó, csak úgy esett, hogy a másik falról pattant oda.
Minden olyan fal védőfal volt egyúttal, ahol a mesteremberek dolgozhattak, a katonák pihenhettek.
Nem sok fal volt olyan a várban, az is igaz.
És a halálnak ebben a dörgedelmes zivatarában Dobó hol az egyik bástyán jelent meg, hol a másikon.
A fején ragyogó acélsisak volt már, a mellén vért, a karján és lábán védővasak. A kezén vaskesztyű.
Itt az ágyúvédő kasokat igazíttatta, amott magát az ágyút.
- Csak azt kell lőni - mondotta -, amelyik bizonyos. Kíméljük a puskaport, emberek!
Ezt az egyet nem értették a várban.
- A Jankóját ennek a puskapornak - morgadoztak a parasztok -, hát nem arra való-e, hogy lőjünk vele?
S nem volt ember a várban, akinek a marka lövésre ne viszketett volna. Hiszen látni való, hogy itt a török az orrunk alatt: irtani kell a gonosz zsiványait, vagy legalábbis elijeszteni a vártól.
Azonban Dobónak nem mertek szólni. Minél viharzóbbá vált az ostrom, annál jobban a maga markába szedett minden intézkedést.
A török akkor már Királyszékét is elözönlötte. Sátorok és boncsokok, s közte a tarka hadi nép bözsgött-nyüzsgött mindenfelé a vár körül.
A török tábori zene hol itt szólamlott meg, hol amott, s a sípok, trombiták és réztányérok zenéje kísérte az ágyúk szakadatlan mennydörgését.
Ahol meg a falat nem törte az ágyú, a kumbaradzsik dobták ott a bombát, s az íjas janicsárok lőtték a tüzes nyilat.
Golyózápor és tűzeső.
Persze a nyilaktól és robbanó bombáktól még jobban megzavarodott a nép, mint a golyótól.
Azonban a gyakorlott hadnagyok abban is megoktatták a vár népét.
Amint az első bombák behulltak, és sustorogva, ugrálva szórták a vörösen szikrázó tüzet, maga Dobó is vizes bőrt ragadott, és ráborult a bőrrel együtt egy olyan bombára.
A nép bámulva látta, hogy a bomba nemhogy szétvetné a kapitányt, hanem egy kicsit dibeg-dobog, aztán elalszik a bőr alatt.
A következő bombákat már a katonák fülelték le.
Cserépből meg üvegből voltak azok a bombák.
- Majd mutatunk mi különbet a töröknek! - mondotta Gergely.
S előhozatta a maga bombáit, amelyekkel egy héten át foglalkozott.
Dobó rátette a kezét a Gergely vállára:
- Még ne!
S reggeltől estig szakadatlanul dörögtek az ágyúk, és szakadt a halál esője. A zarbuzánok félmázsás golyói kapu nagyságú szakadékokat rontottak a falakon. A szakállasok és tarackok nehéz, apró golyói letördelték a templom gyönyörű faragványait, s beszaggatták a várnagyi palota hátulsó falát.
Mikor az őrálló katonaság a Sándor-bástyán hajnalban elhelyezkedett a palánk mögött, a török szakállas ágyúkból jégesőként hullott rájuk hátulról a golyó.
- Arcra! - kiáltotta Gergely.
A százötven katona a földre hasalt.
Gergely a fal mellé húzódott.
A golyók a fejük fölött süvöltöttek el, s belecsapódtak a vár falába.
Olyan lett a palánk a falon, mint a rosta.
Szünet következett. A török kilőtte minden ágyúját, hát töltött.
- Fel! - kiáltotta Gergely.
Öt ember fekve maradt.
- Ezeket vigyétek a templom elé - szólt búsan Gergely. - Van-e köztetek sebesült is?
Tizenöt véres ember lépett elő szótlanul a sorból.
- Hát ti meg menjetek a borbélyokhoz.
S a fejét rázta. Teremtettézett.
- Fiúk - mondotta aztán -, nem hasalhatunk itt egész nap. Hozzatok ásót, és ássunk árkot.
Vagy tízen ásóért futottak, és csakhamar minden katona ásott.
Egy óra nem telt belé, olyan árkot hánytak a katonák, hogy mellig állhattak benne.
Gergely megvárta, míg a törökök megint lőttek, aztán kiugrott az árokból, s a belső várba sietett, hogy Dobónak az árokásást megjelentse.
A monostor mellett ott találta a kis török fiút, amint az ereszet szárazán játszott. Füstölgő ágyúgolyót ásott ki kanállal a falból. A gyerek bizonyosan a konyhából szökött meg, s olyan helyen állott, ahol egyre hullt a golyó.
- Hajde! (Takarodj innen!) - rikoltott rá Gergely.
A gyerek megrettent, és Gergely felé fordult. A falhoz támaszkodva, sápadtan és félő szemmel nézett reá, míg a két tenyerét a falhoz tette, mintha az anyja szoknyáját keresné.
Új golyók csaptak a falba, s verték a vakolatot. Egy ökölnyi nagyságú, fekete golyó a gyermek válla fölött csapott a falba, s piszkos karikát hagyott maga körül.
Gergely odaugrott. Elrántotta a gyermeket, és bevitte az ölében a palotába.
A nap azon az estén hamvas fellegek mögött ereszkedett le Bakta felé. Csak egy percre villantott ki egy ég közepéig ragyogó aranydeszkát, aztán vérszínű felhők között tűnt el, hogy világítson egy boldogabb földrész embereinek, akik ezen az estén az őszi bogár békés zengése mellett hajtják párnára a fejüket.
Az egri várban csak most kezdődik a munka.
Amint a topcsik utolsó lövése is elmorajlott, a kőmívesek fogják a vakolókanalat, a parasztok hordják a követ, a földet, a gerendát, a vizet, a homokot, s megkezdődik a tört rések betömése.
A falak szélén hasra fektetett puskások, a réseken dolgozó munkások.
Időnkint egy mozsárlövés hangzik, hol az egyik, hol a másik bástyán.
A golyó, amely felszáll, szétpattanik a magasban, s egy pillanatra vörös világossággal lobbantja be a vár előtt a teret.
Világító golyók azok. Kellenek most már. A török cselt vigyázzák.
- Dolgozzatok, emberek, dolgozzatok! - hangzik hol itt, hol amott a tisztek nógatása.
Egy kőmíves kötélen bocsátkozik le kívülre a magasból, hogy a törésbe tett gerendát kívülről vaskapoccsal erősítse a falba.
Alulról puskatüzelés lobbanik el. A munkásokra golyózápor hull. S utána még sok puska tüze lobban és ropog.
A török puskák lángja két század hason fekvő janicsárt világít meg.
Sortűz felel nekik a falakról.
De a kőmíves aláhullt a külső mélységbe.
- Csak belül dolgozzatok! - hangzik a Pető szava.
S a munkások a tüfenkcsiknek meg-megújuló puskázása között dolgoznak tovább.
Éjfélkor a kapuőr kürtje szólal meg.
Dobó a puskaporos ládán ül. Fölkapja a fejét.
- No, itt a király levele - mondja Pető.
Valóban, öt perc nem telik bele, két lihegő, véres ember áll Dobó előtt.
Mind a kettő török ruhás. A kezükben lógó véres kard tanúsítja, hogy Eger várába nem könnyű bejutni.
- No - mondja Dobó -, szóljatok hát.
Varsányi az egyik, aki a múlt éjjel ment ki. A másik Vas Miklós, aki a királynak vitte el az Ahmed pasa levelét.
Varsányi zihál:
- Majd megöltek!
Vas Miklós hüvelybe taszítja a véres kardot, és leül a kőporos földre. Sárga csizma van a lábán. Lehúzza. Bicskát vesz elő. Fölfejti a talpát. Levél van benne. Nyújtja Dobónak.
És csak akkor bír megszólalni:
- Szemben voltam a püspökkel. Tiszteli szépen a nagyságos kapitány urat. A püspök úr maga vitte a levelet a királyhoz. Itt a felelet.
- A harmadikat megölték - mondja Varsányi.
- Micsoda harmadikat? - mordul rá Pető.
- Szűrszabó Istvánt, a mi katonánkat. Az is kiszorult a várból. Velünk akart visszajönni. Dárdával szúrták le itt a kapu előtt.
Nagyot lélegzett, és folytatta:
- Nem is gondoltuk, hogy itt is találunk törököt a kapuban. Ahogy ideérünk, megfújom a sípomat. Ahogy megfújom a sípomat, ránk esik ám tíz török is a kapu mellett. Csihi-puhi! Még szerencse, hogy sötét volt, meg hogy a kaput mindjárt kinyitották. Istvánt előttem szúrták le, alig bírtam beugrani.
Dobó ezalatt már feltörte a pecsétet, amely különben is porrá vált már a csizmában, és egy lámpáshoz hajolt. Olvasta a levelet.
Az arca egyre sötétebb. A két szemöldöke már egészen összeér. Mikor a végére jut a levélnek, egyet ránt a fején, és zsebre taszítja a levelet.
Pető szeretné megkérdezni, mit írt a király. Azonban Dobó sötét pillantást vet maga körül, s Varsányihoz fordul.
- Odaadtad a levelet Szalkay úrnak?
- Odaadtam, uram. Tiszteletét küldi. Egész délelőtt írt, és ahány levél, annyi lovas postát küldött széjjel még délelőtt.
- Van még valami mondanivalótok?
- Nekem nincs - mondja Vas Miklós. - A püspök úr igen kegyesen fogadott. Király őfelségénél is szívesen fogadott mindenki, de nekem vágás van a fejemen, szeretnék már a borbélyhoz menni.
- Pető fiam - mondotta Dobó -, el ne felejtsd holnap: mondd meg Sukánnak, hogy ennek a két emberemnek a nevét azok közé írja be, akiknek majd az ostrom után jutalmat kérünk a királytól.
- Uram - mondja a tarkóját vakarva Varsányi -, nekem még van jelentenivalóm.
Dobó ránézett.
- Hát az - folytatta Varsányi -, hogy Nagy Lukács kéreti nagyságodat, tartasson egynéhány fáklyást a főkapunál. Hazajönne az éjjel...
- Láncba veretem! - mordul meg haragosan Dobó. - Majd megtanítom én őt, mi a késedelem!
Egy puttonyos ember sietett föl mellettük a kőmívesvízzel. Dobó félreállt, s fölkiáltott a kőmíveseknek:
- Keresztbe azt a boronát, ne hosszába!
A gerenda neve volt akkor borona.
És Dobó ismét Varsányihoz fordult:
- Azt hiszi talán az a Lukács... No de csak kerüljön a szemem elé!
Varsányi az állát vakarta, és esennen nézett Dobóra:
- Igen bánkódik az, uram, hogy kiszorult. Nem is tud hova lenni bújában.
Dobó nyugtalanul járt fel és alá a lámpás alatt.
- Bolondság volna! Mit gondol az az ember? Különben akármit üzenget, a büntetést el nem kerüli. Még az éjjel vissza kell fordulnotok. Levelet visztek újra a püspökhöz, királyhoz. Vissza bírsz menni, Miklós?
Miklós kendőt tartott a fején. Fiatal arcán bal felől patakként csurgott a vér, s a kendője piros volt már a vértől.
- Vissza - felelte készségesen. - Akkor majd Szarvaskőn varratom be a fejemet.
