14
14
A romlás napról napra terjed a falakon. Kőmívesmunkával már többen is foglalkoznak. Az őr is több éjszakánkint. Másnap, mikor újra megszólalnak a török ágyúk, tíz öl magasan föccsenik ki a habarcs a falakból, s az oda lőtt ágyúgolyó benn marad a falban örökre.
- Csak lőjetek! - kiáltja a vén Cecey. - Erősítsétek a falunkat vassal.
De a tizedik napon már berakatlan romlásokra is virrad a török. Nem bírták éjjel megjavítani valamennyit.
A második hét végén egy szűrös, vén paraszt jelentkezett a kapunál. Nem hevesi szűr volt rajta. De azért beeresztették.
Dobó a piacon fogadta. Tudta, hogy megint levelet küldtek.
- Hová való kend? - kérdezte haragosan.
- Csábrági lakos vagyok, uram.
- Mit keres itt?
- Hát... lisztet hoztam, uram, a töröknek.
- Mennyit?
- Hát... tizenhat szekérrel.
- Ki küldte kendet?
- A tiszttartó úr.
- Nem tiszttartó úr az, hanem alávaló pribék!
- Hát, uram... meg kellett hódolnunk. Nem akartunk úgy járni, mint a szomszéd.
- Ki az a szomszéd?
- Drégely vára, uram.
- Levelet hozott kend, ugye?
- Hát... azt hoztam vóna...
- A töröktől?
- Onnan, uram.
- Mondta-e kendnek a lelkiismerete, hogy bűnt cselekszik, mikor a levelet elhozza?
- Hát... tudom is én, mi van a levélben.
- Lehet-e jó abban, ami töröktől jön?
Az ember nem felelt.
- Tud-e kend olvasni?
- Nem.
Dobó az asszonyokhoz fordult.
- Hozzatok ki egy fazék parazsat.
Hoztak. Kifordították a földre.
Dobó rávetette a levelet.
- Fogjátok meg ezt a vén hazaárulót, és tartsátok a füstjébe. Szagold, hitvány, ha olvasni nem tudod!
Aztán kalodába verette, és ott hagyta a piacon: lássa a vár népe, hogyan jár, aki a töröktől levelet fogad el.
A jelenetnek tanúi voltak a hadnagyok is. A nép is odacsoportozott. Nevették és bámulták az embert, aki könnyezett a füsttől és elkeseredéstől.
- Látod, bibás! - mondotta neki a cigány. - Minek álltál be postásnak?
A levél hol vörös, hol fekete lemezekre bomlott a parázson. Mikor vörös volt, a betűsorok fekete cifraságokként jelentek meg rajta. Mikor meg elszenesedtek a lapok, akkor a betűk egy percig izzó vörösen kacskaringóztak rajtuk.
Gergely is ott állt.
Mikor a parasztember belépett a kapun, minden ágyú elhallgatott.
A török várta a választ.
- Kapitány uram - mondotta Gergely, mikor kiléptek a csoportból -, én akaratlanul is elolvastam egy sort a levélből.
- Minek olvastad el? - felelte Dobó vállat vonva. - Én nem olvastam el, mégis tudom.
- Hát nem volna érdemes róla beszélni - folytatta Gergely -, de hogy az az egy sor olyan igazi pogányos volt, nem állhattam meg, hogy kegyelmednek meg ne mondjam.
Dobó sem azt nem mondta, mondd; sem azt, hogy - ne mondd.
Hát Gergely folytatta:
- Ez volt a sor: Vagy pedig kész-e a koporsód, Dobó István?
Dobó hümmentett:
- Hát kész. S ha ezzel azt akarja kérdezni, hogy elkészültem-e a halálra, hát erre az egyre megfelelek neki.
Negyedóra múlva fekete koporsó jelent meg a várfalon. A két sarkánál, két vasláncon, két kopja tartotta. A vitézek letűzték a két kopja nyelét a kőrésekbe.
A török ágyúk erre újra megdördültek.
