16
16
Mikor hajnalban ismét ostromra indul a rengeteg török had a völgyben, a legénység a jól elkészültség dühös gyönyörűségével nézi a mozgásukat. A bosszú izgalma felhúzott rugóként feszül az izmaikban. Már nem is tudnak várni. Egy kis, köpcös legény kiugrik a résen a földhányásra, az ordítozva ömlő törökséggel szembe, s megfenyegeti őket a kardjával.
A legények kacagnak persze a falon.
- Ki az? - kérdezi Zoltay maga is nevetve.
- A kis Varga - mondják. - Varga János.
A legény visszaugrott, de ahogy a nagy nevetést látja, másodszor is kipattan a résen, és megfenyegeti a rengeteg török hadat.
Már akkor puskáztak rá a tüfenkcsik, s ő a puskalövéstől még gyorsabban ugrott vissza, mint az előbb. Erre még jobban kacagtak.
Ezt már Dobó is látta. Dicsérőn intett neki a fejével.
Varga János, hogy a Dobó tetszését megpillantja, uccu neki: kipattan harmadszor is, és a golyókkal mit sem törődve emberül ráfenyeget a bőszülten fölfelé törekvő törökökre.
Repül rá golyó, bomba és dárda. Nem találja egyik se. Ugrál csúfolódva, s rájuk nyújtja a nyelvét. Sőt meg is fordul hirtelen, és igen illetlen, de akkor mégis alkalomhoz illő veregetést mível magán. Aztán megint beugrik a résen.
És ez ott a török orra előtt! Százezernyi fegyveres török előtt!
- Ember vagy! - kiáltja le Dobó. - Jutalmat kapsz!
S látva, hogy ott rendben van minden, lóra ül. Az Ókapuhoz vágtat. Mert a török a keleti és déli oldalon kanyarítja be a várat. Két helyre irányul az ostromnak minden ereje.
Gergely páncélba öltözötten áll a bástyáján. Körülötte a hordók meg az óriáskerék.
Áll nyugodtan, mint a szikla a háborgó tenger partján.
S jönnek, özönlenek. Ordító pokolfergeteg: Biszmillah! Biszmillah! Percekig elnyomja a hadi ordítás a tábori zenekar harsogó, csincsázó muzsikáját. De aztán a zenekar megáll a várral szemben a Királyszékén, és szól szakadatlanul.
- Majd táncoltok is mindjárt! - kiáltja Zoltay.
Mert a zene ideges menetű, ugrasztó zene volt.
Nyüzsög a török had. Lobognak a lófarkas, holdas zászlók. Elöl a janicsárok sárga-piros zászlaja. Hátrább az ulufedzsik fehér csíkos, zöld lobogója. Térdig érő pajzsokkal takartan, vasba öltözötten dübörögnek elő a szpáhik.
- Allah! Allah!
A kezükben lándzsa vagy kopja. A csuklójukon szíjon lógó, meztelen kard. A derekukon másik kard. Futva indulnak az árokból sűrűn a bástyának.
- Allahu akbár! La illah! Il Allah! Ja fettah!
Feleletül lezuhan egy fekete hordó, s tüzet pökdösve, ugrálva gurul nekik. Egy szpáhi eléje szúrja a kopjáját a földbe, a másik, harmadik melléje.
- Allah! Allah.
A negyedik megragadja, hogy ledobja az árokba. Abban a pillanatban eldurran a hordó, s lángokádékkal veti szét az előcsapatot.
- Allahu akbár!
Mikor fel tudnának nézni, már köztük a másik hordó is. Pöködi, lövi a tüzet százfelé. Megáll a vasba öltözött emberek között, s veti őket széjjel.
- Allah! Allah!
De azok nem fordulhatnak vissza. Alulról ezernyi ezer feltörekvő nyomja őket. Csak a nagy ugrosás látszik, a falhoz lapulás, a hátrább állók visszahőkölése meg a tíz ölre kilövellő tűz.
Előre, pogányság, előre! Tűzön át is! S özönlik felfelé a szpáhik sűrű csapata.
De íme, megnyílik a bástyán a palánk, s egy óriási, füstös deszkakerék jelenik meg a magasban.
A kerék közepe füstöl; füstöl és sistereg. Lefordul, lezuhan a kőfalról. Megindul a tömött ezerek seregének.
- Iléri, iléri (előre)! - hangzik mindenfelől az agák és a jaszaulok kiáltozása.
De a kerék megjelenése mást mond az elöl jövő vakmerőknek.
Még oda se ért jóformán közéjük, kidurran belőle az első villám s egy ötvenöles tűzfecskendés, amelynek minden cseppje kék lánggal ég tovább a kilövellés után, akár élőre, akár holtra esett.
- Gözünü acs! Szakin! (Vigyázz! Vigyázz!)
A török had eleje rémülten vágódik arcra, hogy azt az ördögkereket a hátán engedje legurulni. De az már szikrás tűzkerékké változik közöttük. Lángot lő, égő olajat pökdös, violaszínű tűztulipánokat szór a tar fejekre, harci köntösökre. Sisteregve, pattogva, dirregve-durrogva ugrál rajtuk tovább. Küllőiből kígyózó sugarakban szórja, fecskendezi, lövi a vörös, kék és sárga csillagokat.
- Meded Allah!
A legvitézebb csapatok is rémülten hátrálnak, egymásra nyomakodva menekülnek e pokoli csoda elől.
S a keréknek mintha esze és akarata volna, nyomon követi a futókat, leüti lábukról, befecskendezi őket eleven tűzzel: égő olajjal, égő kénnel. Elsüti a puskájukat úgy, hogy egymást lövik. Telepöki tűzzel szemüket, szájukat, fülüket, nyakukat, úgy, hogy bukfencet vet tőle még a haldokló is. S gurul a tűzkerék tovább. Hosszú, tüzes mennykövek szállnak belőle, s leütik a jaszaulokat a lovukkal együtt. A hosszú lángok csontig égetnek, a füstje fojt. A durrogás megsüketít. Lángokba öltözteti a csapatokat, amelyek mellett elrohan. S nyomában nem maradnak mások, csak tűzkínban fetrengő, égő halottak, őrültként ugrándozó, égő elevenek.
S immár felhőbe öltözötten gurul a kerék tovább, százával lövellve a villámokat.
- Jetisin! Jetisin! Allah!
Hiábavaló a jaszaulok tombolása, a szeges ostor, a futók arcba verése, nincs többé ember, hogy a külvárat ostromolja.
S a magyarok még rá kirontanak a romláson, s aki a kerék útján fektében vagy a rémület dermedtségében ott maradt, ütik, vágják, kaszabolják irgalmatlanul.
- Vissza! Vissza! - hangzik a kürtszó.
S Gergely alig bírja a legényeit visszaparancsolni.
- Hordót a falra! Hordót!
S gurítják, állítják a hordót. De a török maradéka is nagy zörgéssel, zúgással oszlik el onnan. Csak az ágyúk maradnak, meg az elképedt, ágyús topcsik.
Mekcseynek jó volt otthagynia az aknát, mert három helyen törtek volna be a föld alatt az Ókapunál.
Míg emitt a tüzes kerék dolgozott, az Ókapunál a föld alatt folyt a viaskodás.
Ott a fal már oly romlott volt, hogy a török a kövek között szurkált be, a magyar meg ki, míg Mekcsey a föld alatt reájuk szembe ásva, három helyen futamította meg őket egymás után.
A török utoljára felgyújtotta a kaput, s azon akart betörni, de persze vastag, erős falat talált a kapu mögött. Idejekorán berakatta azt Mekcsey.
Gergely, amint a maga bástyája környékén a legények kirontását és az őrült futást látta, vizes bőrökkel teríttette le az ágyúkat és puskaporos ládákat: tíz embert az őrségen hagyott, a többit az Ókapuhoz vitte, hogy Mekcseynek segítsen.
Nem volt mit segíteni. A török had rémülete a kapu környékére is elhatott. Az odavezetett dandárok közül csak a tüfenkcsik állták meg a helyüket. Azok ott rajzottak a kapu körül, s lőttek és töltöttek, s megint lőttek szakadatlanul.
A falak tetején a palánk alá húzódva az őrök álltak, csupán az állások alatt hajladozott egy csoport katona. Ki-kiszurkáltak a fal hasadékain.
Gergely felfut a falra. Egy pajzs védelme alatt lenéz. Látja, hogy egy csapat török mozgolódik a fal tövében, és se felülről, se oldalt nem lőhetik őket.
A magyarok kiszurkálnak rájuk. De ők vagy a lyukatlan helyekhez lapulnak, vagy guggolnak. Némelyiknél zsák van, némelyiknél kő.
A zsákkal, kővel a puskaréseket iparkodnak begyömöszölni, hogy a magyarok ne lőhessenek.
Hát az efféle töméseket lökdösik ki belülről. Ki-ki szúrnak a törökre is.
A török meg, ahogy a magyar lándzsa kilükken a falból, elkapják. Belekapaszkodnak ketten-hárman is. Darabig fűrészelnek vele, aztán kirántják a lándzsát.
A magyar káromkodik.
- Ejnye! - kiált le Gergely a legényeknek. - Ott a tűz! Tartsátok bele a lándzsát!
A tűz ott ég a fal mellett. Húsz katona is odaugrik, s tartja a lándzsa végét a parázs köré. Pirosra tüzesítik.
A török kapásra készen, vigyorogva lesi az új lándzsákat.
Hát egyszerre húsz lándzsa is kilökődik a falból.
Uccu elkapja a török! De bezzeg odasül a tenyere! S dühös szitkozódásukra bent a magyar katonák kacagása a felelet.
