17
17
Október 12., szerda.
Ezen a napon már olyan a vár, mint a rosta.
Harminckét napja, hogy lövik szünet nélkül, hol elöl, hol hátul, hol az egyik oldalon, hol a másikon.
A török ágyúgolyó annyi már a várban, hogy úton-útfélen botlanak bele. A parasztok nyírfa seprővel verik félre az apraját az útból, nehogy az ostrom alatt bukdossanak rajtuk. A nagyját az ágyúkhoz meg a falakra hordják.
Az Új bástya és a földbástya között V betű alakú nyílás tátong a falon. A tömlöcbástya oldala leomlott a mélybe. A földbástya csupa lyuk, mint a darázsfészek. A Bolyky-toronynak csak két fala áll. A szeglettorony olyan, mint a fölülről földig odvas fa. Palánk csak itt-ott. A belső épületek is kidőlt-bedőlt, tetőtlen falak. A palotában csak épp három szoba lakható még, azokba is beesik az eső. A piac is elmásodott. Öles mély árkok szelik keresztül-kasul. Azokban kell járni, mikor lő a török. Máskor a rájuk tett hidakon, pallókon.
S kívül tutulnak a farkasok.
A faltoldozó munkán már nappal is dolgoznak. Gerendák és deszkák toldozzák a lyukakat. Amennyire lehet.
A kő már csak támaszték mögöttük.
Az Ókapunál Mekcsey maga is hordja a követ. A fáradtakat biztatja, az Istent segítségre emlegeti. Előre látható, hogy ott dühös lesz az ostrom. A falat hol Dobó, hol Gergely, hol Mekcsey vizsgálja. Mind a hárman azt látják, hogy a szeglettorony nem védi többé a kaput; kézi bombákra van szükség. A faállványokat hát bombával hordják meg. A résekre gyakorlott puskásokat állítanak.
Gergely a szurokkoszorúkat, tüzes labdákat, furkókat gyártja és hordatja mindenfelé.
Zoltay a Sándor-bástyán épít.
Fügedy az Új bástya töréseit láncokkal kötteti be.
Dobó lóháton jár, hol itt, hol ott, a lovának hely van hagyva körös-körül a vár fala mellett, az állványok alatt. De bizony mégis gyakorta kell járnia a röpködő golyók között. Ügyel és rendelkezik, hogy a munka haladása egyforma legyen. Az utolsó kis török lovon követi Balázs apród, hogy hordja a kapitány rendeleteit. A többi hét lovat már ellőtték a két apród alól.
Azon a napon Pető is lóra ült. A lába be van pólyázva térdig. Sápadt, de a bajusza ki van húzva. Mekcsey őhelyette dolgozik az Ókapunál, ő most a Mekcsey helyén van a belső haddal.
Érces, mély hangon beszél hol itt, hol ott a népnek:
- Harminckét napja van itt a török! De bár mind itt volna, míg az utolsót is a pokolba röpítjük! A király hada késik, de nem marad el! A mi bátorságunkról beszél az egész világ! Még száz esztendő múlva is azt fogják mondani a bátor szó helyett, hogy egri.
Hogy nagy a csoportosulás a szónokló vitéz körül, Dobó is megáll egy percre, hogy hallgassa, mi az.
Az utolsó mondatra elmosolyodik; azt mondja elgondolkozva a mellette álló Ceceynek:
- Száz esztendő múlva? Gondol is ránk a világ, hogy milyen volt az orrunk!
Inkább magának mondja ezt, mint Ceceynek. S mintha megrestellné, hogy fennhangon beszélt, vállat von:
- Mindegy. Nem az orr a fő, hanem a lélek, és nem a jutalom, hanem a kötelesség!
S elugrat a Sándor-bástya felé.
A vitézek tovább élednek a sok jóízű szótól. A helyüket megállották volna anélkül is. De a szép szó olyan, mint a jó bor.
Pető félrecsapja a sisakját, és folytatja:
- Eljön ide maga a király is. Sorba állíttatja az egri vitézeket, s mindenikkel kezet fog. - Hogy hínak? - aszongya. - Nagy János a nevem, felséges uram. - Szabó Nagy Mihály a nevem, felséges uram. - Isten éltessen, fiam. - Így beszél a király örömmel, szívesen. De meg is érdemlitek. Azt is hallottam, hogy csupa itt vitézlett közkatonákból szedi ezentúl a tisztjeit! Minden közkatona hadnagy lesz az ostrom után, így hallottam. Lehet aztán kapitány is! Elvégre neki is olyan katona a legjobb, amelyik megállja a sarat.
Oldalt pillant, s meglátja a cigányt, ki kecskeként ugrik a levegőbe egy előtte elcsapó golyótól.
- No, cigány - mondja -, te nem kapsz még csak nemességet se. Te még egy törököt se ütöttél agyon.
- Hát tehetek én róla? - feleli a cigány. - Egy se gyün oda, ahun én állok, verje meg a Devla!
Estefelé egy fehér kendős török jelent meg az egyik résnél. Megismerték, hogy Vas Miklós. Egyszerre berántották. Ragadták Dobóhoz.
Útközben száz meg száz ajak kérdezte tőle:
- Mi a hír?
- Jön a had! - kiáltotta Miklós mindenfelé.
Zúgásként terjed el a várban az örömhír:
- Jön a király hada!
Pedig hát Dobó rendelte, hogy Vas Miklós ezt mondja, mikor megérkezik.
Hát jön a had! Mégiscsak igazat beszél Pető főhadnagy úr!
Vas Miklós levette Dobó előtt a turbánját, s kibontotta a patyolatból a levelet. Átnyújtotta.
Dobó megnézte a pecsétet. A püspöktől jött. A pecsét mellett tépte fel s nyugodt kézzel bontotta szét a levelet.
Lóháton ült. Köréje odacsődült a nép. Míg ő a levelet olvasta, a nép az arcán iparkodott olvasni a levél tartalmát.
De olyan volt az az arc, mint a vas. Mikor elkezdte olvasni a levelet, éppen olyan volt az arca, mint mikor elvégezte.
Összehajtotta a levelet, és a zsebébe tette, aztán körülpillantott, mintha bámulna azon, hogy olyan sokan állnak ottan.
A főhadnagyok közül csak Pető állt ott. Odaszólt neki, hogy más is hallhatta:
- A hadnagy urakat este hívatni fogom. Örvendetes hírt akarok közölni velük.
S bement a szobájába.
Bevonta maga után az ajtót.
Leült a székre. Vasnyugalmú vonásai szomorúkká változtak. Keserűn és reménytelenül nézett maga elé.
Azon a napon más levelet is kapott Dobó. Egy parasztember hozta. A kezében fehérlő levélről látszott, hogy török küldi.
Az volt Ali pasának a negyedik követe.
A várbeliek már tudták, hogy Dobó kurtán bánik el a török postásaival, hát hadd fogadja a piacon. Az embert odaállították.
Az esték hűvösek voltak, s a pihenő katonák ott a piacon tüzeltek. Szalonnát pirítottak, s egy-egy pohár vizes bort ittak reá.
- Jobb lesz, ha elégeti kend, mielőtt a kapitány úr meglátná - szólt jószívűen egy vitéz. - Istenuccse ebül jár kend!
- Hogy eegetneem el - felelte az ember -, nem az enyeem.
- De az ellenségtől hozza kend.
- Attaól hozom, aki küedte.
- Felakasztik kendet.
- Engem?
- Kendet ám. Egy hadnagyunkat is felakasztatta a kapitány úr. Az pedig úr volt ám, nemesember, nem afféle zsírós paraszt, mint kend.
Az akasztófa még ott állt a piacon. A katona rámutatott:
- Ahun a: ott az akasztófa is még.
Az ember megszeppent. Egyszerre kiverte az izzadság. Körülvakarta a fejét. Belenyúlt a tarisznyájába.
Akkor robogott oda Dobó.
- Mi az? - kérdezte. - Ki ez az ember? Mit akar?
A paraszt a szűre alá tolta a tarisznyáját.
- Kovács Esvány vagyok, csókolom a kezeejt - felelte a süvegét zavartan forgatva.
- Mi akar kend?
- Een? De semmit.
- Hát akkor minek jött be?
- Hát... Csak éppen bejöttem, hogy mondok, mit csinaalnak ebbe a veszedelembe?
- Kend levelet hozott!
- De nem een. Nem hoztam een egy csepp levelet se.
S hogy erre Dobó szinte átszegezte a tekintetével, a homlokát törülgetve ismételte:
- Istenuccse nem hoztam!
- Motozzátok meg!
Az ember sápadtan engedett. A tarisznyából előkerült a nagy pecsétes pergamenlevél.
- Tűzbe! - kiáltotta Dobó.
A katona tűzbe dobta a levelet.
Az ember reszketett.
- Een nem tudom, hogy került hozzám - mentegetőzött a fejét vakarva. - Valaki beletette...
- Vasba! - mondta Dobó. - Aztán be a többi közé a gazembert!
