20
20
Éva magára maradt a halottal.
Egy percig megkövülten meredt reá, azután megmozdult. A fejére föltette a sisakot, a derekára a páncélt, a karjára a karvértet. A fiú akkora volt, mint ő. Beleöltözött a ruhájába.
A fiú kardját rövidellte. Bement a Dobó szobájába, és leemelt a falról egy egyenes, hosszú, olasz tőrt. Ráöltötte a markolat szíját a csuklójára.
A hüvelyt otthagyta.
Kitódult az ajtón a meztelen tőrrel. Futásnak. Maga se tudta, hova. Csak annyit tudott, hogy az ura Zoltayval együtt a külső várat védelmezi. De hogy a palotából merre kell a külső várba menni, azt nem tudta.
A nap már leszállóban volt akkor, de a körös-körül gomolygó füstön át az is csak olyan volt, mint egy tüzes ágyúgolyó, amely függve maradt a levegőben.
A vár térképéről emlékezett, hogy a külső vár keletről sarló alakjában vonul a teknősbéka mellett.
A nap jobbkézt nyugszik, annak hát balra kell lennie.
Tíz szurtos, füstös várbeli katona csörömpölt vele szemben. Futva jöttek. Elöl egy tizedes. A katonák jobb karja és jobb oldala fekete a vértől. A vállukon lándzsát tartottak. A tömlöcbástya felé rohantak. Aztán egy tántorgó katona... Az arcából csurgott a vér. Bizonyosan a borbélyokhoz akart menni. Még egypár bizonytalan lépés, aztán elterült a földön.
Éva pillanatig tétovázott, hogy ne emelje-e föl. De egy második és harmadik halott vagy ájult is hevert ottan. Az a harmadik az egri bíró nagyobbik fia volt. Az ablakból ismerte. A mellében nyílvessző állott.
Asszonyok futnak lihegve a pince felől. A fejükön fakupák, a kezükben sajtár vagy füles fazék.
Azok is kelet felé tartottak. Éva hozzájuk csatlakozott. Ahogy az istállók mellett elfutnak, egy kis lefelé lejtős alagútban tűnnek el. Az alagútban két lámpás ég.
Az a Sötét-kapu. Az köti össze a külső várkaréjt a felső fallal.
Mikor azon átértek, a porban és füstben dübörgő pokolba jutottak.
A holtak szanaszét hevertek lent a földön, fenn a lépcsőn, az állványokon. Az egyikben Éva megismeri Bálint papot. Hanyatt fekszik a pap. A sisak nincs a fején. Nagy fehér szakálla piros a vértől. A kezében most is ott a kardja.
Éva egy buzogányt kap fel a földről, és felrohan a lépcsőn. A viadal szinte birokkal dübörög már. A katonák a falon állva taszigálják vissza a törököt. Egy asszony égő gerendavéget sújt le a magasból. Egy másik tüzes furkót lóbál meg, és csapja a török nyaka közé. Káromkodás, Jézus-kiáltás, Allah-üvöltés, lábak dobogása, zuhogás, csattogás mindenfelé.
A bástyán két ágyú dördül el egymás után.
Éva a lövésre odapillant. Az urát látja, amint a füstölgő kanócot tartja, s lefelé mereszti a szemét, hogy a lövésének a hordását nézze.
Öt vagy hat párkányon maradt törököt levernek, aztán egypercnyi szünet következik. A katonák valamennyien hátrafordulnak, és torkukszakadtából kiáltozzák:
- Vizet! Vizet!
Egy sisakos, vén katona éppen Éva mellett kiált a falomladék egy kiálló kövéről. Az arcán harmatként gyöngyözik a véres verejték. A szeme alig látszik ki a vérből.
Éva megismeri az apját.
Elkapja a kupát az egyik asszonytól, és odanyújtja neki. Tartja, segít neki.
Az öreg issza mohón. Piros egri óbor van abban, nem víz.
Az öreg nagyot húz belőle. A bajuszáról csurog a bor, mikor elveszi a szájától, s utána szakad egyet a lélegzete.
Éva látja, hogy a jobb keze lángol az öregnek. Nem csoda: fából van csuklóig; bizonyosan a szurkos szalma kapott belé. Az öreg nem is látta.
Éva ledobja a kupát és buzogányt, és az öreg karjához kap. Tudja, hogy hol van felcsatolva a fakéz. Gyors ujjal oldja fel a csatot, s a fakéz repül a török közé.
Az öreg pedig fogja a kardját, és a bástyán kihajolva sújt újra bal kézzel egy rézholdakkal kivert nádpajzsra.
Éva továbbrohan az ura felé. Itt-ott egy halottat kell átugrania. Itt-ott egy égő csóva repül el a szeme előtt. Itt-ott egy golyó csattan előtte, mögötte a falba. A vitézek azonban mind isznak. Csak vizet kérnek, s az is nektár lett volna nekik. A bor? Mintha isteni erőt innának magukba!
A lent kavarogva kiáltozó törökök zajába belerecseg a Zoltay kiáltása:
- Most gyertek, kutyák! Hadd üzenek Mohamednek a paradicsomba!
S rá egy perc múlva csak ennyi:
- Jó éjszakát!
A török, akinek ez szólt, bizonyosan elfelejtett neki visszaköszönni.
- Iléri! Iléri! - hangzik a jaszaulok üvöltése szakadatlanul! - Győztünk! Győztünk!
S új sokaság, új létrák, új pajzsok nyüzsögnek a holtak dombján.
- Allah! Allah!
Éva megtalálja végre Gergelyt, amint egy puskaporral töltött hordócskát gyújt meg s vettet le a magasból.
Aztán a sisakját a földre csapja. Ugrik egy asszony elé. A kupát elragadja tőle, s iszik oly mohón, hogy kétoldalt kétfelé locsog a száján a piros bor.
Éva a maga borát egy másik katonának nyújtja. Ott is hagyja a kezében.
A sisakért fordul, de amint lehajlik érte, szurokfüst csap a szemébe. Mikorra kikönnyezi, Gergelyt nem látja sehol.
Ahogy jobbra-balra néz, körülötte a katonák hirtelen leguggolnak.
Lent a tüfenkcsik sortüze dördült el, alig tízölnyire a faltól. Éva sisakját megcsapta egy golyó, meg is repesztette.
Éva megtántorodott, s percekig tartott, míg újra erőhöz tért.
Lent pokoli zeneharsogás s dobok duhogása, berregése, trombiták riogása.
Egy hosszú nyakú jaszaul éles torokkal üvölti a fal alatt:
- Já ájjuhá! (Ide!)
A had kevert már odalenn. A janicsárok helyére a bőrsapkás aszabokat és piros sapkás akindzsiket hajtották.
Egy fehér ruhás dervis, aki azonban sisakot visel a teveszőr süveg helyett, lobogót ragad a kezébe, és iléri, iléri üvöltéssel indul közöttük, tíz öreg janicsártól környezve, a falak ellen.
A derviseket nem szokták lőni a mieink, de hogy annak sisak volt a fején s kard a kezében, lőttek reá. Magára vonta Éva figyelmét is.
Szél támadt. Elfújta a füstöt, s lobogtatta a háromgombos boncsokot a dervis kezében. Amint a vár felé fordult, Éva látta, hogy a dervis fél szeme be van kötve.
- Jumurdzsák! - sikoltotta tigrisharaggal.
S a buzogányát sárga villámként röpítette le a magasból.
A buzogány túlrepült a dervis fején, és mellen talált egy janicsárt. A dervis meghallotta a sikoltást, és fölpillantott. Ugyanekkor a bástyáról újra beledördült az ágyú a katonaságba, s a dervist a csoportjával lángsugár és füst borította el.
Mikorra a füst eloszlott az árokból, a dervisnek nyoma se volt ott. De azért a falak megteltek a fölfelé rugaszkodók csapataival.
Már nemcsak létrán jönnek. Egy fehér sapkás janicsár megindul csak úgy létra nélkül a várfal kiálló kövein fölfelé. Kőről kőre! A keze mindenütt talál kapaszkodót, a lába mindenütt rést, ahova bedughatja. A gerendák közt meg éppen könnyű fölfelé jutnia. Követi a másik, harmadik, tíz, húsz, száz vállalkozó. Mint a bodobácsbogarak tavasszal, mikor ellepik a falak napos oldalát. S végig-hosszat a vár külső falán kapaszkodnak, másznak fölfelé. Egyik-másik kötéllétrát is visz. Bekapcsolja egy-egy alkalmas kőbe, s az alant állók azonnal megindulnak rajta.
Gergely a bástyáról a romlásra fut.
Hajadonfővel van. A kezében lándzsa. Az arca puskaportól fekete.
- Sukán - ordítja egy vértől lepett kopjával küzdőnek -, van-e még szurok a pincében?
A hangja rekedtes. Az öregnek csaknem a füléhez hajol a kérdéssel.
- Nincs! - feleli Sukán. - Egy hordó gyanta van ott még.
- Hozassa tüstént a Perényi ágyúhoz!
Az öreg mellett ott küzd Imre deák. Leteszi a kopját, és elrohan.
- Vitézek! - kiáltja Gergely. - Szedjük össze az erőnket!
Túlnan visszhangként csap át a Zoltay szava:
- Ha most visszaverjük őket, nem mernek többet jönni!
- Tüzet! Tüzet! - kiáltják másfelől.
Az asszonyok rúdra öltött üstökben cipelik a forró ólmot és forró olajat.
Vas Ferencné egy nagy vaslapát parázzsal fut fel a falra, s aláfordítja a törökre. De ugyanekkor a lapát is kiesik a kezéből: golyótól elcsapott kődarab ütötte halántékon. Nekiesik háttal egy oszlopnak, és elrogyik.
Egy csupa füst, testes asszony lehajol érte. Egy szempillantással látja, hogy vége van. A másik pillantása a Vas Ferencné mellett heverő bástyakőre esik.
Felkapja a követ, és a falhoz siet vele. Egy golyó mellbe találja. Elbukik.
- Anyám! - sikoltja egy piros szoknyás leány.
De nem borul az anyjára, hanem előbb fölkapja a követ, amit az elejtett, és lezúdítja ugyanott, ahol az anyja akarta.
A kő két törököt sújtott agyon. Csak mikor ezt látja, fordul vissza az anyjához, és felöleli, lecipeli az állás lépcsőin.
A füsttengerben lent egy csapat teknősbékapajzs közeledik. A pajzsok alatt nem lehet látni az akindzsikat, olyan szorosan jönnek egymás mellett.
- Vigyázzunk, vitézek! - hangzik a Gergely szava.
- Vizet! Tüzet! - kiáltja Zoltay. - Amott, amott! A falon is másznak létra nélkül!
Egy bádoggal bevont tárgy emelkedik ki a sáncból. Négy piad szalad vele a falhoz. A létrán állók elkapják, s a fejük fölé vonják. Aztán jön a többi tárgy. Valamennyi bádoggal van bevonva, hogy a védők csáklyával le ne szaggathassák a tetejét.
- Forró vizet! - kiáltja hátra Gergely. - Sokat!
Éva hozzáugrik, és a fejére nyomja a sisakot.
- Köszönöm, Balázs! - szól Gergely. - Dobó küldött?
Éva nem felel. Lerohan a bástyáról forró vízért.
- Vizet! Forró vizet, asszonyok! - kiáltja torka erejéből.
Ezalatt fenn a bádoggal bevont tárgyak egymáshoz csatlakoztak. Alája beugráltak a könnyű ruhájú falmászók. Némelyik félig meztelen, de így is csurog róla az izzadság. A fejüket nem nehezíti sisak. Az övükből kidobáltak minden nehéz fegyvert. Csak a karjukon lóg szíjon a görbe, éles kard.
Széles vastetőzetté vált a sok összecsatlakozott tárgy. Az agák közül is ugráltak alája. Dervis bég is átszökken az árkon, s hozza a félholdas boncsokot.
Mikorra Éva visszatért, hogy Gergely mellett legyen, a nagy füstben embert se lát, csak röpködő, piros, nagy lángokat s lángban és füstben a kardok fehér meg-megvillanását.
- Allah! Allah!
- Bum! Bum! Bum! - az ágyúk.
A füst még sűrűbb, de hirtelen felszáll a védők feje fölé, mint a gömbölyded hullámokba szedett, fehér ágymennyezett. S tisztán látni, hogyan villognak fölfelé a török fegyverek, lefelé a magyar fegyverek.
- Vizet, vizet! - kiáltja Gergely.
Látni, hogy lent az ércfödél emelkedik. Mázsás kövek zuhognak le a falról. Az ércfödél elnyílik, és elnyeli a követ. Aztán ismét összeáll.
- Forró vizet! - kiáltja Zoltay is odarohanva.
Gergely, ahogy meglátta Zoltayt, le az ágyúhoz ugrál.
A gyanta már ott várja egy félfenekű hordóban.
Gergely feldönti a hordót, és szól a pattantyúsoknak:
- Tömjétek az ágyúkba, puskapor fölé! Amennyi beléjük fér! Verjétek be, hogy porrá zúzódjék! Kevés fojtást rá!
A falról akkor zúdították le a forró vizet.
Ahova a kő nem tudott eljutni, a forró víz eljutott. A tárgyak egyszerre meginogtak és szétlazultak. Alóluk ej vá és meded vonítással ugráltak ki a törökök.
A bodobácsok a falon maradtak. Azokra Gergely rálő egy mozsárágyúval. De még mindig maradnak a falon. Gergely feléjük rohan az ágyúdöröklővel.
- Gergely! - hangzik a Pető szava.
- Itt vagyok - feleli Gergely rekedten.
- Ötven embert hoztam. Elég?
- Hozz még, amennyit lehet! Rakasd lent a tüzet, és tíz ember hordjon mindent.
A tüfenkcsik újabb lövése a mozsárágyú füstjével egybekavarodik, s elfátyolozza a falat egy percre. Ezt a percet a könnyű öltözetű falmászók arra használják fel, hogy újra elborítják a létrákat.
Gergely visszarohan az ágyúhoz.
- Meg van már töltve? - kérdezi.
- Meg - feleli az öreg Kocsis Gáspár.
- Tűz!
Az ágyú lobbot vet, eldurran.
A gyanta húszöles lángoszlopként lövellik lefelé belőle. Még azok a törökök is elugráltak a falról, akiket az ágyúnak csak a szele ért.
A fal letisztulását a jaszaulok és tisztek dühös ordítása követte.
A bástyáról látni lehetett, hogy fut el a faltól minden katona. Aszab, piad, müszellem, deli, szpáhi, gureba, akindzsi - mind összekeveredve, rémülettel fut a sáncok felé. És látni lehet, mint tartóztatja fel őket a sok jaszaul, a sok aga. Már nem is korbáccsal, hanem karddal verik vissza a futásnak indult sokaságot. Azok véres fejjel, dühtől tajtékozva kapják fel újból az ostromlétrákat, s most már egyenesen a magyar ágyúk falára rohannak.
A dervis vezeti őket. Ő lobog elöl. Fehér csuhája vörös már a vértől. A drága boncsokot a foga közé szorítva, pajzs nélkül rohan fölfelé.
A szomszéd létrán is egy aga mászik elöl, egy nagy testű óriás. Turbánja akkora, mint a gólyafészek. Kardja akkora, mint a hóhérbárd.
Gergely körülpillant, s újra ott látja maga mellett a követ emelő apródot. Emeli a nagy épületkövet az apród, s lezúdítja!
- Balázs - mondja neki Gergely -, eredj innen!
S rekedt hangja a két utolsó szóban csengővé válik.
Balázs nem felel. Az az olasz kard van a kezében, amelyet a szobából kihozott. Odahirtelenkedik vele a létrához, amelyen a dervis jön fölfelé.
Gergely lepillant.
- Hajván! - kiabálja a felbukkanó óriásra. - Ó, te barom, te bivaly! - folytatja törökül. - Hát te azt hiszed, hogy nem fog a fegyver!
A török megdöbben. Széles, nagy ábrázata megkövülten mered Gergelyre.
Ezt a pillanatot használja fel Gergely. A kezében levő lándzsát a töröknek a szügyébe veti.
A török egyik kézzel a lándzsába markol, másikkal iszonyú csapást mér Gergelyre. De a csapás a levegőt éri, s a nagy test hanyatt zuhanással esik egy bádogtárgyra.
A dervis ezalatt följutott.
Lándzsaszúrását fejének félrekapásával kerüli el Éva. A következő pillanatban végigvág a dervisen, s a kapaszkodó bal kart találja el.
A dervis karján kétfelé esik a gyapjúköntös, de kivillanik alóla a ragyogó dróting.
Egy szökemléssel a falon terem. A szíjon lógó kardot a markába kapva rohan Évára.
Éva hátrább ugrik két lépést. A kardot mereven maga elé tartja. Kikerekedett szemmel várja a rohanást.
De a török régen járja a halál iskoláját: látja, hogy tőrrel s nem karddal áll szemben. Tudja, hogy a kinyújtott, hosszú tőrbe nem jó belerohanni. Egy toppanással megállítja magát, s a tőrre sújt, hogy félrecsapja, s hogy egy másik vágással az apródféle legénykét küldje a lelkek világába.
De Éva is ismeri ezt a vágást. Gyors kört villant alulról fölfelé a tőre, s elkerüli vele a török kardot. Mikorra a török másodikat akar sújtani, már becsúszott Éva tőre a hóna alá.
A dróting mentette meg a törököt. Az acélszemek ropogtak, de a dervis ugyanekkor vágott, s a kardja fejen találta Évát.
Éva úgy érzi, mintha szétroppant volna a feje. Szeme előtt megsötétül a világ. Lába alól mintha elhúznák a földet. Karját a szeme elé emeli, és zsákként dől el az ágyú mellett.
