21
21
Mikor Éva felocsúdott a kábulatából, csend volt körülötte. Hol van? - nem tudta. Néz. Eszmélkedik. Düledezett gerendaépület... A gerendák között tiszta, holdas ég s fehéren ragyogó csillagok... A derekát fájón nyomja valami kemény. A feje is valami hideg nedvességben...
Fásult kézzel nyúl a dereka alá. Kőporra tapint, s egy almányi, hideg vasgolyóra.
Akkor egyszerre megtisztázódott előtte minden.
Csend van. Tehát vége a harcnak. Vajon ki az úr a várban? A török-e vagy a magyar? Az emelvényen egy őrnek egyforma dobbanású, lassú járása hallatszik: egy, kettő, három, négy...
Éva föl akar kelni, de mintha ólomból volna a feje. Annyit mégis lát e mozdulattal, hogy a bástya közelében van, s hogy mellette egy asszony fekszik hason, s egy katona, akinek nincs feje.
Irgalom Istene, ha a török az úr...
A gerendákon át lámpafény vöröslik. Emberi lépések közelednek. Rekedt férfihang hallatszik:
- Az apródot vigyük-e előbb vagy az asszonyt?
Ó, hála Istennek: magyar a beszéd!
- Mind a kettőt - feleli a másik.
- Mégis, az apród...
- Vigyük hát az apródot. A kapitány úr még fenn van.
S megálltak Évánál.
- A palotához vigyük vagy a többi közé?
- A többi közé. Halottnak ez is csakolyan halott, mint a többi.
Megfogta egyik lábtól, másik a hóna alatt, és ráemelték a saroglyára.
Éva megszólalt:
- Emberek.
- Nini, hát él az ifiúr? Hál' istennek, Balázs úrfi! Akkor a palotába vigyük.
- Emberek - rebegte Éva -, él-e az uram?
- Él-e? Hát hogyne élne! Most kötik a borbélyok a lábát a kapitány úrnak.
- Gergely hadnagyot kérdem én.
- Gergely deák urat?
És meglökte a társát:
- Félrebeszél.
Az ember a markába köpött. Megfogták a saroglya két végét, és fölemelték.
- Emberek - szólt Éva szinte kiáltva -, feleljetek nekem: él-e Bornemissza Gergely főhadnagy úr?!
Hogy ilyen parancsoló hangon szólott, a két ember csaknem egyszerre felelt:
- Él hát.
- Sebesült-e?
- Keze, lába.
- Vigyetek hozzá.
A két paraszt megállt.
- Hozzá?
Az egyik fölkiáltott az őrnek:
- Hé, vitéz! Gergely hadnagy úr merre van?
- Mit akartok? - hangzott alá a Gergely hangja.
- Balázs ifiúr van itt, tekintetes uram. Valamit akar mondani.
A lépcsőn közeledő, lassú lépések hangja. Gergely jön sántikálva. Lámpás van a kezében. A lámpásban gyertya ég.
A lépcsők alján megáll, és szól valakinek:
- Lehetetlen, hogy holnap harc legyen. Annyi a halott, hogy két nap se bírják eltakarítani.
A lámpás közeledik.
- Vegyétek le a sisakomat - mondja Éva.
A paraszt a csathoz nyúl az asszony álla alatt.
Gergely akkor ér oda.
- Szegény Balázskám - mondja. - No de csakhogy élsz.
A paraszt lecsatolja, levonja a sisakot. Éva fejébe égető fájdalom nyilallik belé.
- Jaj! - kiáltja csaknem sikoltva.
Mert beleragadt a sisak bélése a vérbe és hajba, s a paraszt bizonyára nem tudta, hogy a fején a seb a fekvőnek.
Gergely letette a lámpást, és az asszony fölé hajolt.
Az asszony látta, hogy még most is olyan kormos a Gergely arca, mint volt. A bajusza, szakálla, szemöldöke lepörkölődött. A jobb keze vastag kötésben.
De az ő arca is felismerhetetlen volt. Annyi vér és annyi korom volt rajta. Csak a szeme fehére látszott ki a véres, füstös arcból.
Gergely idegein ugyanaz a meleg áramlás futott végig, amit akkor érzett, mikor a kerék dolgában járt, s a palota ablakában ugyanezeket a szemeket látta.
S a két szempár egy pillanatig egymásra irányult.
- Gergely! - szólalt meg ekkor az asszony.
- Éva! Éva! Hogy kerülsz te ide!
S mivelhogy abban a percben összecikázott az agyában mindaz, amit a gyermekéről hallott, s mindaz, amit az apródnak vélt alak viselkedésében látott, megértette a legkeserűbbet a kérdés pillanatában. A könny kicsordult mind a két szeméből, és végigfutott puskaporfüstös orcáján.
