7
7
A vár körületén másnap, október negyedikén friss hányású töltést világított meg a fölkelő nap.
Az a mély árok, amely északról kerítette a várat, helyenként be volt töltve. Árok volt - domb lett.
A törések átellenében emelkedtek a friss hányású dombok. Alul rőzse, erdei haraszt, nyalábba kötött venyige, fölül föld. Ezt a munkát bizonyára addig folytatja a török, míg csak egy-két helyen olyan magas nem lesz, hogy át is lehet ágyúzni, és be is lehet rohanni a várba, létrák nélkül.
Dobó megszemlélte a munkájukat. Megszemlélte mindenfelől szótlanul, nyugodt arccal. Aztán a tisztekért küldött. Behívatta a lovagterembe a négy főhadnagyot, meg behívatott egy hadnagyot, egy őrmestert, egy tizedest és egy közlegényt. Mihály deákot is, a cipóosztót.
Az asztal zöld posztóval volt bevonva. Rajta feszület és két égő gyertya a feszület mellett. A terem sarkában a vörös posztóba öltözött hóhér. Mellette egy serpenyőben égő szén. A kezében fújtató. A serpenyő mellett ólomdarabok és harapófogó.
Dobó fekete posztóruhába volt öltözve. A sisakja csúcsán kapitányi sastoll. Előtte egy ív tiszta papiros.
- Társaim - mondotta komoly, szinte zord arccal. - Azért jöttünk össze, hogy Hegedüs hadnagynak és társainak az ügyét megvizsgáljuk. A cselekedeteik arra vallanak, hogy árulók. Lelkiismeretesen meg fogjuk őket ítélni.
S intett, hogy a rabokat vezessék elő.
Gergely fölkelt.
- Uraim - mondotta -, én ebben az ügyben bíró nem lehetek. Haragosa vagyok a vádlottnak. Mentsenek föl a bíráskodástól.
Mekcsey is fölkelt.
- Én csak tanú lehetek - mondotta. - Bíró és tanú egy személyben senki se lehet.
- Legyen tanú - felelték az asztalnál ülők.
Gergely távozott.
Mekcsey kiment az előcsarnokba.
Az őrök bevezették Hegedüst meg a három társát. És a törököt is.
Hegedüs sápadt volt. A szemét kék gyűrűk környezték. Nem merte fölemelni a tekintetét.
Dobó csak őt hagyta bent. A többit kiküldötte.
- Halljuk - mondotta. - Mi volt az a törökvezetés?
Hegedüs összeszedelődzködött, és szaggatottan mentegetődzött:
- Én a törököt csak a víztartóba akartam becsalni. A várat feladni nem akartam. A víztartó nagy. Keskeny bejáratot találtunk rajta. Gondoltam, az én érdemem lesz, ha magam pusztítok el ezernyi törököt.
Dobó végighallgatta nyugodtan. A tisztek se kérdeztek tőle semmit. Mikor már nem szólt többet, Dobó félreállíttatta, s behívatta egyenként a legényeket.
- Mink - mondotta az első - nem tehettünk egyebet, csak amit a hadnagy úr parancsolt. Nekünk engedelmeskednünk kell, ha parancsolnak.
- Mit parancsolt?
- Azt parancsolta, hogy álljunk a víztartó szélén, ő egypár törököt hoz be.
- Mit mondott, hogy minek?
- Hogy a vár megadását megbeszéljük.
Dobó a hadnagyra nézett.
Hegedüs a fejét rázta.
- Nem igaz. Hazudik!
- Én-e? - szólt sértődve a legény. - Hát nem azt mondta-e a hadnagy úr, hogy a török minden jót beszél? Dobó uram meg semmi jót se, még csak ostrompénzt sem akar adni.
- Hazudik - ismételte Hegedüs.
Bevezették a másik legényt.
- Miért voltatok a kútnál?
- Törököt vártunk - felelte búsan. - Azt mondta a hadnagy úr, hogy a vár előbb-utóbb a török kezére kerül, hát jobb pénzen, hogysem vér árán. Bizonyos, hogy meghalunk, ha nem adjuk meg a várat.
Dobó behozatta a harmadik legényt is.
- Én nem tudok semmit - hebegett az. - Csak oda voltam rendelve a kúthoz, de hogy miért, azt nem tudom.
- Nem mondta-e Hegedüs hadnagy úr, hogy jó lesz megegyezni a törökkel?
- De azt mondta.
- Mikor mondta először?
- A nagy ostrom után való estén.
- És hogyan mondta?
- Hát úgy mondta, hogy izé... hogy aszongya: mink kevesen vagyunk, azok meg sokan vannak, s hogy lám, a többi várat se lehetett megtartani, pedig akkor kétfelé járt a török.
- Ostrompénzről szólt-e valamit Hegedüs hadnagy úr?
- Szólt. Azt mondta, hogy dupla zsoldot kellene kapnunk.
- Hát a vármegadásról mit mondott?
- Azt, hogy izé... hogy aszongya: a török így is, úgy is megkapja, hát jobb, ha még fizet is, mintsem hogy a nyakunk is odaszakadjon.
- És a legénység mit mondott rá?
- Semmit. Csak úgy tűz mellett beszélgettünk, mikor már a török bekiabált.
- Tik nem kiáltottatok-e vissza?
- Nem. Csak a hadnagy úr beszélt velük éjjel.
- Hogyan beszélt velük?
- Egy hasadékon át az Ókapunál. Odament, és beszélt három izromban is.
- Törökkel?
- Törökkel.
- És mit mondott, mikor visszatért?
- Azt, hogy a török mindenkit bántatlanul elbocsát, senkit se vág le. A kassaiaknak ezenkívül tíz-tíz aranyat ad, és hogy a két basa pecsétes levelet küld, hogy szavának áll.
- Hányan hallották ezt a legények közül?
- Valami tízen.
- Hát miért nem jelentettétek nekem? Nem megesküdtetek-e, hogy a vármegadásról nem beszéltek?!
A legény hallgatott.
Dobó folytatta:
- Nem az lett volna-e a kötelességtek, hogy azonnal jelentsétek a hadnagy úr beszédét?!
- Nem mertük.
- Szóval: elszántátok, hogy a várat török kézre játsszátok. Kik egyeztek bele ebbe?
A legény még hét nevet mondott. Aztán mentegetődzött:
- Mink, nagyságos kapitány uram, nem egyezkedtünk, mink csak engedelmeskedtünk. Csak a hadnagy úr beszélt, meg ő parancsolt.
A fal egy ágyúgolyó ütődésétől dobbant meg. A rudakra függesztett páncélok megzördültek. A falról egy csomó vakolat omlott a padlóra.
Dobó a bírákra nézett:
- Van-e valakinek valami kérdeznivalója?
A bírák szinte dermedten ültek az asztalnál. Végre a közlegény bíró szólalt meg:
- A tíz legény beleegyezett-e abba, hogy a vár a töröké legyen?
A legény sápadtan vonogatta a vállát.
- A közlegény nem akarhat mást, csak azt, amit a tisztje.
Több kérdés nem volt.
- Még a török van hátra - mondotta Dobó. - Vezessétek be.
A török háromszor hajolt meg, míg az asztal elé ért. Ott meghajoltan maradt. Keze a mellén keresztben.
- Mi a neved? - kérdezte Dobó.
- Juszuf.
- Juszuf, vagyis magyarul József. Állj egyenesen!
A török fölegyenesedett. Körülbelül harmincéves akindzsi volt. Zömök, izmos ember. Belapított orra s a fején vöröslő sebforradás tanúskodott arról, hogy forgott már csatákban.
A kérdésekre elmondta, hogy tíz éve él Magyarországon, s hogy ott volt a falnál, mikor Hegedüs kiszólt a résen: - Hé, törökök! Melyitek ért magyarul?
- Hazudik - morgott Hegedüs. - Zoltay is beszélt mindig a törökkel.
- Én?! - hörkent fel Zoltay.
- Igenis beszéltél. Valahányszor ostrom van, mindig kiabálsz nekik.
Zoltay dühében elhalványodva ugrott fel a székéről.
- Vizsgálatot kérek magam ellen - mondotta. - Nem ülhetek tovább a bírói székben. Hogy én mindig kiáltok egyet, amikor ütök, az meglehet. De az csak káromkodás. Az nem vétek! Micsoda beszéd ez?!
Dobó csitította:
- Mindnyájan tudjuk ezt a szokásodat, és senki ezért téged meg nem szól. De mert harag ébredt benned a vádlott iránt, fölmentünk a bíráskodás alól.
Zoltay meghajolt, és kiment.
Dobó újra a törökre nézett.
Az aztán tört magyarsággal elmondta, hogy Hegedüs az Ókapunál beszélt egy agával, azután Arszlán béggel. A bégtől becsületszót kért biztosítékul és száz aranyat. Azt mondta, hogy bebocsátja éjjel az egész sereget a várba, csak ott ásasson a kapu mellett, ahol a nagy rézdobot szokták verni. Ő (Hegedüsre mutatott) azt mondja, járt egy éjjel a víztartóban, s alagútra akadt, amely azonban a kapunál be van omolva. Az omlásnál, a feje fölött hallotta a rézdobot szólani, s a katonák lépését is hallotta, hát sokat ásatni nem kell. Ő éjjel tizenkét órakor várni fogja őket. De arról is kezeskedniük kell, hogy az Ókapunál álló kassai katonákat nem bántják. Megegyeztek. Éjfélkor Hegedüs lámpással vezette őket. A janicsárok, aszabok és piadok keverten jöttek. Háromezren indultak a föld alatti útra. A had többi része, isten tudja, hány ezer, a két kapu kinyitását várta. Hanem az történt, hogy Hegedüsnek a lámpása a víztartó sarkánál a falba ütődött, és elaludt. Sötétségben vezette az előcsapatot tovább. Ő tudta a járást, de a nagy vízmedence széle keskeny. Ott ő a sötétben is boldogult, de az előcsapat, hogy egymás után tolongott, a vízbe csuszamodott.
- Nem tudsz-e arról - kérdezte Dobó -, hogy Dervis bég elrabolta az egyik hadnagyunk fiát?
- De tudok - felelte a török. - Két hét óta minden sátorban keresik a gyermeket. A bég keresteti. Ellopták tőle, vagy elszökött az ideérkezés után harmadnapra.
Dobó Hegedüsre nézett.
- Nyomorult! - mondotta.
Hegedüs térdre borult:
- Irgalmazzanak, könyörüljenek rajtam! - kiáltotta. - Megtévedtem, elvesztettem az eszemet.
- Megvallod-e magad is, hogy a várat az ellenség kezére akartad juttatni?
- Megvallom.
A tárgyalás nem tartott tovább egy óránál.
A következő órában már ott függött Hegedüs hadnagy a vár piacán egy gerendából hevenyészett akasztófán. S Fügedy kikiáltotta a vár népének:
- Így hal meg minden esküszegő, akár közember, akár tiszt, aki a várat a török kezére akarja juttatni!
A három közlegénynek a fülét csapták el az akasztófa alatt. A többi hetet megláncolt lábbal belső munkára rendelték.
A törököt úgy kidobták a várból a magas nyugati falon, hogy nyakaszegetten hullt a társai közé.
A vár népe láthatta, hogy Dobó nem tréfál.
Te minden erőnél erősebb erő: anyai szeretet! Te emberi testbe öltözött napfény! Te Isten szívéből leszállott szent láng, haláltól nem félő, erős gyöngeség!
Te, aki otthagyod biztos hajlékodat, puha párnádat, minden kincsedet, hogy a halál erdején át alakoskodjál át veszendő szeretteidhez! Te, aki lebujdosol a föld mélységébe, te, aki gyönge karoddal akarsz áttörni a falon, amelyre fegyveres fenevadak százezre üvölt tehetetlenül! Te, aki nem ismered a lehetetlent, ha arról van szó, akit szeretsz, ha együtt kell szenvedned, meghalnod is vele - csodállak téged, asszonyi szív!
Két éjen és két napon át ásták magukat által meg által az alagút omladékain, a nyirkos hidegben, a laza boltozatok alatt. Néhol csak egypár lépés volt az omladék; egyórai munkával átvergődtek rajta. De néhol kövekkel is kellett bajlódniuk, és sem az erőtlen asszonyi kar, sem a tizenöt éves, különben is fejletlen ifjú karja nem volt hozzászokva az ilyen munkához.
Október harmadika estéjén, alighogy álomra csendesült a tábor, magukhoz szedték minden élelmiszerüket.
A vártól már számításuk szerint csak száz lépés választotta el őket. Azt remélték, hogy nem kell többé visszatérniük.
És egész éjjel dolgoztak.
A föld alatt nem tudták, mikor virrad, mikor kél fel a nap. A földet és rőzsét hordó paripák dübörgését hallották egész éjen át, s hallották a várbeli ágyúk és mozsarak dörgését is. Azt gondolták odalenn, éjjeli ostrom van, s még buzgóbban dolgoztak, hogy bejuthassanak.
Kint azonban virradt, hajnalodott, reggeledett, s a nap fölszállt a borsodi hegyek mögül. A török lócsiszár szolgái, látva a sátor elhagyatottságát, benéztek. A félremozdított kő, a széles lyuk megdöbbentette őket. Hogy a lovasok ismét rőzsét szedtek mindenfelé, a kalmár maga rohant egy deli agához, és az örömtől szinte reszketve jelentette:
- Uram! A várat én juttatom a had kezébe. Alagutat fedeztem föl az éjszaka!
A sok deli, akindzsi, besli és gureba egyszerre ott hagyja a rőzsét, lovat a szabadban. Sípok és trombiták rikoltnak gyülekezőt. Mindenféle katona összekeveredve, zörögve, zsibongva tolong a bejárat torkán a mélységbe.
Vezeti őket fáklyával a kalmár.
A két szegény lélek ezalatt bujkálva, ázva, köveket hányva törekedett előre.
Az út egy helyen ismét lejtőssé vált. A kövek ott szárazak voltak, s az út megszélesedett.
Egy háromszögletű, nagy, föld alatti, nyirkos terembe jutottak.
- A vár árka alatt kell lennünk - mondotta Miklós.
Azonban a terem két sarkán két omladék van. Melyik az út a kettő közül?
Az egyik omladék nyerges. A tetején kis, omlott lyuk, amelybe egy emberököl ha belefér.
A másik omladékon oldalt feketéllt valami keskeny nyílás.
- Itt az út kétfelé válik - mondotta Miklós. - Most az a kérdés, melyiket bontsuk.
Föllépett a kövekre, s a lyukhoz tartotta a gyertyáját.
A láng lobogott.
A bal oldali nyílást is megpróbálta.
A láng ott csak állott.
A süvege szélébe tűzte a gyertyát, s belekapaszkodott a legfelső kőbe. Éva segített. A kő robogva gurult át a többin.
- Még egyet! - mondotta Miklós.
Ismét nekifeszültek mind a ketten. Az a kő nem engedett.
- Az aprókat kell körüle kiszednünk.
Fogta az ásót, és körülszurkálta vele a követ. Aztán újra belekapaszkodtak.
A kő ingadozott.
Miklós nagyot lélegzett, s megtörülte az arcát.
- Fáradt vagyok - mondotta bágyadtan.
- Pihenjünk - felelte Éva.
S leültek egy kőre.
Miklós elhanyatlott, s abban a percben elaludt.
Éva maga is kábult volt és halálra fáradt. A ruhája térdig vizes, sáros; a kezei véresek. Haja a sok hajladozásban kibomlott, s félig a dolmányba kötötten, félig azon kívül hullámzott a nyaka körül.
Fogta a gyertyát, és benézett mind a két üregbe. Mind a kettő szabad utat mutatott.
- Kicsit megpihenünk - mondotta a gyertyát a kőre ragasztva -, de nem alszom el, nem, csak pihenek.
S amint hátradőlt, halk dübörgést hallott maga előtt.
A szemöldökét összevonva nézett maga elé a sötétségbe: fönt dübörögnek-e vagy idelent?
Az alagút mélyéből vörös fényszál röppent elő.
- Miklós! - sikoltotta Éva.
S a fiút megrázta.
- Jönnek!
A fiú bágyadtan emelte föl a szeme pilláit.
- Jönnek! - ismételte Éva kétségbeesetten.
S a kardjához kapott.
A kardnak csak a hüvelye volt meg. Ott maradt valamelyik omladéknál, ahol követ feszítettek. Az övében volt jatagánokat is mind eltörték már a munkában, a zsebkést is. Nem volt náluk semmi.
A fény erősödve közeledett.
Éva minden erejét összeszedve kapott a kőhöz. Miklós is. A gyertyájuk elaludt. A kő mozdult, de nem engedett.
A rémület dermedtségével nézték, hogyan válik ki a sötétségből a fáklyát tartó kalmár s mellette a lógó bajuszú, termetes aga, akinek övében csillogtak a handzsárok.
A következő percekben kezek emelkedtek rájuk, s ők fogva voltak.
Az aga egy pillantást vetett a megkezdett munkára, s gyorsan határozott.
- Fogd a fáklyát, kölyök! - mondotta Miklósnak. - Te már ismered itt az utat.
Miklós nem értette a szavakat, csak azt látta, hogy a fáklyát a kezébe nyomják.
A katonák egy perc alatt szétszedték a nehéz köveket.
Az út két ember szélességben szabad volt.
Az üreg már akkor megtelt fegyveresekkel.
- Te fogsz vezetni - mondotta az aga Miklósnak. - Az a másik pedig - folytatta Évára tekintve - itt marad. Ha rosszul vezetsz bennünket, azt a nőt a közlegények közé vetem.
Egy janicsár tolmácsolta a szavait.
Éva behunyta a szemét.
Az aga visszapillantott:
- Egy deli őrizze!
S meglökte Miklóst, hogy induljon előre.
A deli Éva mellé állott. A többi megindult. Hogy azonban az aga nem mondta, hogy ki őrizze a foglyot, a deli csakhamar átadta egy másik delinek.
- Őrizd te!
Az is állt valameddig, de talán eszébe jutott, hogy akik elsőkül jutnak a várba, holtig nagyságos urak lesznek, átkínálta a foglyot egy müszellemnek.
- Nem őrzöm én - felelt a müszellem.
S odább lépett.
A delit ette a méreg.
- Majd én megőrzöm, csak eredj - szólt ekkor egy szőrös süvegű kis aszab.
S kivonta a handzsárját. Az asszony mellé állott.
Éva holtra váltan támaszkodott a falhoz. Mellette sűrűn lépkedtek el a különféle öltözetű, puskaporszagú és hagymaszagú, mocskos katonák. Valamennyi meztelen kardot tartott már a kezében, s valamennyinek a szeme lángolt a diadal reményétől.
Olykor egy fáklyás jött, s világított egy-egy csoport előtt. Olykor csak a sötétben topogva jöttek. Zörgött-csörgött rajtuk a fegyver. Egyik egy széles vörös zászlót hozott a vállán.
Egyszer csak tompa, mély dörgés hallatszik, mintha a föld belsejében dörögne az ég. A terem bejáratától visszafelé az alagút hosszan beomlik. A dübörgés percekig tart. Kövek omlanak s tompán zuhannak alá. Az elöl menők után nem jöhet többé senki.
Az omlás irányából tompa jaj és hörgés. A másik irányban az elhaladó fegyverek halk zörgése.
Az asszony őre megszólal magyarul:
- Ne féljen!
És megfogta az asszonynak a kezét:
- Kicsoda maga?
Az asszony nem bírt megszólalni.
- Magyar?
Az asszony bólintott.
- Jöjjön - mondotta az aszab. - Az út itt kétfelé válik. Ha ki tudom bontani a másik nyílást, megszabadultunk. De ha itt is beomlik...
Éva az élet áramlatát érezte újra az ereiben.
- Kicsoda kegyelmed? - kérdezte felocsúdva.
- Varsányi a nevem. Javát akarom.
Acélt és kovát vett elő az övéből, és kicsiholt.
A tapló csakhamar égett. Illatos füst vegyült az alagút fojtott levegőjébe. Viaszgyertyához tartotta, és fújta.
A gyertya lángra lobbant. A termet újra világosság árasztotta el.
- Fogja, húgom, ezt a gyertyát.
A bal oldali omladékhoz lépett, s egy-két rántással meglazította a köveket.
Kis ember volt, de erős. A nagy kockakövek egymás után gurultak, hol kifelé, hol befelé. Csakhamar akkora nyílás támadt, hogy egy ember átbújhatott.
Elvette a gyertyát az asszonytól, és előrement. A tenyerét a gyertya elé tartotta. Annyira sietett, hogy Éva alig bírta követni.
Az út ott már tisztább volt, de még mindig lefelé kellett menniük.
Varsányi egyszer visszafordult.
- Kicsoda kegyelmed? Talán a királytól jön?
- Attól - felelte Éva, mintha álomban beszélne.
- Kapunk hadat?
- Nem tudom.
- No, mindegy. Csak azt tudnám, hol vagyunk. Sietnünk kell, hogy a törököt megelőzzük.
Az út már fölfelé vonult. Oldalt egy-egy fülkét lehetett látni. A kövek azonban barnák voltak, és a nyirok harmatként csillogott a köveken.
- Már a várban vagyunk - mondotta Varsányi. - Alighanem a víztartónál fogunk kilyukadni.
Fehér vakolathalom zárta el az utat. Azon át erős mészszag szállt hozzájuk.
Varsányi káromkodott.
- Tyűh, azt a purgatóriumát ennek a keserves világnak!
- Mi az?
- Semmi, no. Majd én előremászok. Fogja ezt a gyertyát.
Ráhasalt a halomra. Átmászott. Éva benyújtotta a gyertyát.
Varsányi állt már odabent. Fogta a gyertyát, és hümmögött. Majd Évának segített, hogy a halmon átcsúszhasson, s megálljon.
Egy tág és fehérlő üregben voltak. Felülről gyászének hangzott: az In Paradisum deducant te angeli, s a magasból nappali világosság szűrődött alá.
Az üreg telve volt egymáson keresztül-kasul álló fehér koporsóval s körös-körül híg mésszel. A koporsók szélén rojtokba száradt a mész. Oldalt, a koporsók mellett egy félig eldőlt, inges, bajuszos, sovány képű halott meredt ki a mésztóból. A felülről ömlő világosság megvilágította az arcát. A nyakán kötél lógott.
Varsányi bámulva nézett arra a halottra. Aztán visszatekintett.
Éva ott hevert mögötte a földön, ájultan.
Ezalatt a fiú is vezette a török hadat.
Eleinte dermedt volt az ijedelemtől, de aztán arra gondolt, hogy ha kibukkannak a várba, kiáltani fog.
Ez a gondolat megerősítette. Ingadozás nélkül vitte a fáklyát hol az aga előtt, hol mellette.
Csakhamar ők is fölfelé kanyarodtak. Akadály nélkül jutottak el egy falig, amely az Egerben mindenütt azonos homokkőből épült, s amelynek vakolata arra vallott, hogy nem régen rakták.
- Bontsatok! - parancsolta az aga.
A vakolat csakhamar hullott a jatagánok és dárdák vasa alatt. Csak az első két-három követ volt nehéz kibontaniuk, a többi már könnyebben mozdult az acélizmú kezek erejétől.
De mégis tovább dolgoztak egy óránál.
Mikor már embernyi nagy lett a nyílás, az aga átléptette Miklóst.
Tágas pinceféle helyre jutottak. Mindenfelé hordók és hordók. Csak az volt különös, hogy az a hely inkább teremhez hasonlított, mint pincéhez. A falon is egy rongyos, nagy kép s alatta kerek kád. A képen két fejet lehetett látni. Az egyik szakállas, szomorú arc. A másik egy szintén szomorú ifjú, amint a szakállasnak a mellére hajol. A fejük fölött fénykör. Az ifjú feje alatt kifehérlik a fal a vászon rongyai közül.
- Fegyvert a kézbe! - szólt hátra halkan az aga. - Csendesen gyülekezzetek. Csend! Csend!... Amint az ajtót felszakítjuk, nem szabad ordítani! Ha senkit se látunk, összevárjuk a hátul jövőket! A zászlósok azonnal a falra szökelljenek.
És hogy erre igent jeleztek a körülötte állók, folytatta:
- A kapu felé fogunk rohanni. Nincs kegyelem! Az ott álló őrség lefegyverzése az első; és a kapu kinyitása. Értettétek?
- Értettük - hangzott a katonák halk morgása feleletül.
Az aga előbbre lépett, s megpillantotta a vasajtó előtt a nagy puskaporos kádat. Meghökkent.
A puskaporos kamrában voltak. A hordókban nem bor volt, hanem puskapor.
De Miklós is tudta már, hogy hova jutottak.
Amint ott állott a nagy kádnál, visszafordult. Végigpillantott az egymásra tolongó fegyveres sokaságon. Arca sápadt volt és átmagasztosult. Fölemelte az égő fáklyát, és belecsapta a puskaporba.
