6
6
Reggel, mikor Dobó kilépett a palotából, Hegedüs már az ajtóban várta.
- Uram - szólt tisztelgőre emelve a kezét -, jelentenivalóm van.
- Sürgős?
- Nem éppen.
- Jer velem. Mondd el a kapunál.
A kapu fölött már ott állt Gergely s vele Mekcsey, Fügedy. A vesszőpalánk takarta őket a patakon nyüzsgő töröktől.
Dobó alátekintett a palánk fonatán át a városra, aztán Gergelyhez fordult:
- Még senki?
- Senki - felelte Gergely.
S Hegedüsre pillantott.
Hegedüs a sisakjához emelintette az ujját. Gergely hasonlóképpen. De hidegen tekintettek egymásra.
Dobó Hegedüsre nézett. Várta a jelentését.
- Uram - szólt Hegedüs -, meg kell mondanom, hogy a katonák közt némi elégedetlenségfélét tapasztalok.
Dobó szeme kikerekedett.
- Sajnos - folytatta Hegedüs, kerülve a Dobó tekintetét -, vannak öreg katonák köztük, akik ismerik az izét... az ostrompénzt. Tegnap egész nap azt várták, hogy megkapják, mint máskor, máshol szokás volt. Este már duzzogtak. Gondoltam: tovább mérgesedik a baj, ha leszidom őket. Hát engedtem, hogy beszéljenek. Arra kértek: mondjam meg a kapitány úrnak, hogy mi a kívánságuk.
- Hát először is - felelte Dobó - nem lett volna szabad elfelejtenie, hadnagy úr, hogy a várban semmiféle settegésnek-sugdosódásnak helye nincsen. Másodszor, ami az ostrompénzt illeti, aki nem a hazáért harcol itten, hanem az ostrompénzért, hát csak jelentkezzék: megkapja.
S ellépett a hadnagytól. Áthajolt a palánkon.
- Jön - szólalt meg Gergely.
A törökök közül elővált a kurd. Már fel volt fegyverkezve. Két magyar gyereket vezetett. Mind a kettő lajbis, gatyás, mezítlábas parasztgyermek. Hogy a kurd nagyokat lépett, a két gyermek futva haladt mellette.
Tőlük valami százlépésnyire látni lehetett a félszemű dervist. Lovon ülve követte a kurdot, de lövésnyi távolságban megállt, és a kengyelben fölegyenesedve nézett a vár felé.
- A gyermekek nem az enyémek! - mondta riadozó örömmel Gergely.
S valóban, a két gyermek idősebb volt, mint az ő Jancsikája. Az egyik gyermek körülbelül tízéves, a másik tizenkettő.
A kurd megállt a kapu előtt, és fölkiáltott:
- A bég egy gyermek helyett kettőt küld. Adjátok ki a gyűrűt, akkor elküldi a harmadik gyermeket is.
Dobó felszólt a toronyőrnek:
- Hajoljon ki kend! Intsen a kezével annak a kurdnak, hogy elmehet.
Azon a napon is csakúgy törte-rontotta a török a falat, mint előbb. A nagy torkú zarbuzánok lassan dolgoztak, de borzasztó erővel. Minden dördüléssel egyidejűleg ropogott a fal, s olykor egy-egy omlás mordulása volt hallható.
Hanem azon a napon mégis történt valami változás, amit az őrök már korán reggel jelentettek.
A lovasság elhúzódott a vártól. Sehol nem lehetett látni a piros sapkás akindzsiket, a páncélban ragyogó szpáhikat, az összevissza ruházkodó besliket, kámzsás deliket, apró lovú günüllüket, gurebákat, müszellemeket és szilidárokat. De még a kilencszáz tábori teve is hiányzott.
Mi történt?
A várbeliek örömtől derült arccal jártak-keltek. A köszörűs parasztoknál a cigány is megjelent, s fényesre köszörültetett egy hosszú, rozsdás kardot. A sütőkemencéknél felhangzott az asszonyok dala. A gyermekek a kemencék mellett játszottak a domb gyepén, a fiúk háborúsdit, a leányok körbe-keringőt.
Újváriék Katókája,
Aranyprémes a szoknyája.
Zibet-zabot a lovának,
Gyingyet-gyöngyöt asszonyának,
gyöngykoszorút a lányának!
Aranyprémes a szoknyája.
Zibet-zabot a lovának,
Gyingyet-gyöngyöt asszonyának,
gyöngykoszorút a lányának!
A Baloghné cselédje odavezette a kis török fiút.
Nézte az a játékot bámulva.
- Vegyétek be ezt is! - kérlelte a cseléd a fiúkat.
- Nem vesszük be - felelték azok.
A leányok bevették.
A kis török fiú nem értette, mit dalolnak, de olyan áhítattal forgott velük, mintha tudja az Isten, micsoda szent dologban volna része.
De hát mi volt az oka a vidámságnak, örömnek?
A török lovasok eltűntek. Bizonyos, hogy a fölmentő had közeledik. A király hada! Hova ment volna a török lovasság, ha nem az elé?
S a dobosok még vígabban zörgették el a be-bekiáltó hangokat. A vár nagydobosa fel-felugrott a falra, amerről kurjongattak, s elbumbumozta a kiáltó szavát.
De cédulák is hulltak a várba. Nyilakon röpítették be. Nem olvasta senki. Aki érte, az dobta a tűzbe. A nyilat meg vitték Ceceynek.
Az öreg napestig a tömlöcbástyán ült, és ahányszor a közelben török bukkant fel, rányilazott.
Csak a Dobó arca volt változatlanul komoly.
Hol az egyik, hol a másik toronyba hágott fel, és kémlelte az ellenséget. Olykor sokáig nézett az Eged-hegy felé. Olykor a fejét rázta.
Egyszer csak beszólítja Mekcseyt a palotába.
- Kedves öcsém - mondotta leülve. - Az a Hegedüs nem tetszik nekem. Vigyáztasd.
- Már vigyáztatom.
- Akivel beszél, ahova néz, ahova lép, tudnom kell minden órában.
- Tudni fogjuk.
- De neki nem szabad ezt megorrintania, mert akkor meglep valamivel.
- Nem tudja meg.
- Ha lázadás lenne a várban, akkor végünk. Megtehetném azt, hogy elzáratom, de nekünk tudnunk kell, hogy hányan és kik tartanak vele. Úgy kell kivágnunk a rothadt részt, hogy semmi se maradjon. Kivel vigyáztatod?
- A cigánnyal.
- Megbízható?
- Megbízható. Tegnap a kassaiak között dolgozott, ma újra ott fog dolgot találni. Megmondtam neki, hogy egy teljesen ép, felszerszámozott, pompás lovat kap, ha a szolgálata ebben az ügyben hasznos lesz. Inkább színlelje, hogy velük tart. Tudni fogjuk, ha a sor rákerül.
- Más megbízható embered nincsen?
- Nekem volna, de a kassaiak nem bíznának benne. A cigányt sokkal inkább csekélylik, hogysem előtte tartózkodnának.
- Csak azt kell megtudnia, kik a kolomposok!
- Így mondtam neki én is.
- Hát akkor jó. Mehetünk.
- Főkapitány uram - szólott más hangon Mekcsey -, a jelek arra vallanak, hogy a király hada jön.
Dobó vállat vont.
- Lehet, hogy jön - felelte szomorún. - De azok a jelek, amiket ti mindnyájan erre magyaráztok, nekem nem a király hadát jelentik.
Mekcsey elámultan nézett Dobóra.
Dobó a kezét terjegette:
- A jaszaulok mind itt vannak. A két vezért együtt láttam lóháton az Almagyaron. Az ágyúk közül egyet se vittek el. A két bandájuk is itthon van.
- Hát mi volna? - kérdezte Mekcsey röstelkedve.
Dobó ismét vállat vont.
- Nem lehet egyéb, öcsém, csak az, hogy az erdőre mentek.
- Az erdőre?
- Oda meg a szőlőkbe. Azt gondolom, hogy a két vezér a fal magasságát akarja megrövidíteni. Rőzsét és földet hordatnak. Be fogják tömni az árkunkat, és dombot emelnek a romlásoknál. Hanem, édes Pistám, ezt csak neked mondom. A várbeliek hadd örvendezzenek annak, hogy jön a fölmentő had.
A kezét nyújtotta a kapitánytársának, és szeretettel nézett reá.
Aztán abba a szobába fordult, ahol Pető feküdt.
Amint bealkonyodott, előcsengtek a török lovasok.
Egy világító golyónál látni lehetett, hogy mindenik lovas a kantáránál fogva vezeti a lovát, s minden ló meg van rakva rőzsével.
A tevék hosszú sora meg tömött zsákokat hozott. Amint lekanyarodtak a Bajusz-hegyről, egyenként jöttek a tevék, egyik a másik után.
Dobó lefelé fordította a szakállasok és mozsarak száját, s közéjük lövetett.
De az éj mindinkább sötétedett, s a lovasok száma nem ritkult. Dobó abbahagyta az ágyúzást, és csak a puskásokkal lövetett olykor közéjük.
A török pedig nyüzsögve dolgozott alant. Ropogott az egymásra szórt rőzse s venyige. Közben-közben hangzott a rendelkező jaszaulok kiáltása.
Dobó a várbeli lámpások nagy részét a falak réseibe hordatta. Úgy rakták le a lámpásokat, hogy a falat kívülről mindenfelé megvilágítsák, de alulról se nyíllal, se golyóval meglőni ne lehessen.
A vár belölről sötét volt. Csak imitt-amott égett egy lámpás. Az Ókapu kerületét a sütőkemencékből kiáramló fény világította meg. Az asszonyok akkor is dalolva dolgoztak.
- Csak hadd daloljanak - mondotta Dobó. - Ahol dalolnak, onnan nem távozik a jó szerencse.
Mekcsey éjféltájban a Bolyky-bástya tornyából vigyázta, hogy mozgolódik-e a török éjjeli ostromra.
A tisztek is szanaszét oszoltan virrasztottak.
Mekcsey a két kezét a füléhez tölcsérezve hajolt alá, s a tekintete áthatolni iparkodott a sötétségen.
Valaki megrántotta hátulról a dolmányát.
A cigány volt.
Janicsársaruban jött fel. A fején kakastollal körültűzködött sisak. Az egyik oldalán kard, a másik oldalán fehér markolatú török jatagán.
- Pst... - mondotta titokzatosan. - Pst!...
- Mi kell?
- Markomba érzsem már a jó ló kantársárát.
- Tudsz valamit?
- Haj-haj!
- Van bizonyítékod is?
- Van, csak meg kell fagni.
- Hát fogd meg, ebadta.
- Én fagjam meg? Tessék velem jönni, ost megvan. De tistédes-tistént!
- Hova?
- A vizstartóho. Oda ereskedett le Hegedüs. Hajhaj!
- Egyedül?
- Három katonája strázsál a vizstartó ajtajában.
Mekcsey szinte bukdácsolva sietett le a lépcsőn.
A torony aljában hat katonát szólított magához.
- Fegyvertelenül jöjjetek! A csizmátok vessétek le. Szíjat vagy kötelet hozzatok!
A katonák szótlanul engedelmeskedtek.
Mikor leérték a bástyáról, Mekcsey továbbmondta a parancsot:
- A víztartóhoz megyünk. Három katona ül ottan, vagy hogy áll, vagy hogy fekszik. Hátulról megrohanjátok őket, és megkötözitek. Elvezetitek a tömlöcbe, és beadjátok a tömlöctartónak, hogy zárja be őket. Semmi kiáltás! Semmi hang!
A víztartó tájéka sötét volt, csak egy rossz cölöpnek a tetejét érte világosság. A katonák onnantól négykézláb mentek tovább. A cigány hányta magára a keresztet.
Néhány perc múlva csörömpölés, huppanások, káromkodások hangzottak a víztartó tájékán.
Arra Mekcsey is ott termett.
A három katona le volt gyűrve.
A víztartónak mind a két ajtaja tártan állott. Mekcsey belehajolt. Lenn csendes sötétség.
Visszafordult.
- Itt van? - kérdezte halkan a cigánytól.
- Magam láttam, mikor lement.
- Hegedüs hadnagy? Nem tévedtél?
- Az, az!
- Fuss a főkapitány úrhoz. Az Új bástyán keresd. Kéretem, jöjjön ide! Útközben mondd Gergely főhadnagy úrnak, hogy küldjön azonnal öt drabantot!
A cigány elnyargalt.
Mekcsey kivonta a kardját, és a víztartóból felvezető lépcsőhöz ült.
Lent ekkor mintha hangok hallatszottak volna.
Mekcsey fölkelt, és leeresztette a csapóajtónak azt a szárnyát, amelyik a lépcsőt takarta.
Fönt hallatszott, hogyan érkezik az öt drabant s velük csaknem egy időben Dobó és Kristóf apród.
Az apród lámpást lógatott a kezében, s világított vele Dobónak.
Mekcsey intett, hogy siessenek. A hangok lenn a víztartóban már akkor erősödtek.
- Erre, erre! - hangzott egy tompa hang a mélységben.
Dobó felvonatta a drabantok puskáját. A víztartó szélén kellett tartaniuk, csővel lefelé.
- Kristóf - mondotta aztán -, még húsz embert hozz Gergely úrtól!
A lámpást elvette tőle, s letette a cölöp mellé, de úgy, hogy a víztartóba nem világított bele.
A mélységben fegyvercsörgés, léptek ropogása.
- Erre, erre! - hangzik erősebben.
Egy nagy csobbanás... Nyomban egy másik csobbanás... Ej vá! Meded! kiáltások... Újabb csobbanások...
A lépcsőtakaró ajtó megkoppan. Valaki felbukkan. Dobó felkapja a lámpást. Belevilágít az arcába.
Hegedüs hadnagy az, ólomszín sápadtan. Mekcsey galléron ragadja.
- Fogjátok meg! - kiáltja Dobó.
A hadnagyot erős kezek kapják meg. Kirántják a mélységből.
- Vegyétek el tőle a fegyvert!
Lent még egyre hangzik a csobogás, a zűrzavaros kiáltozás:
- Jetisin! Jetisin! (Segítség!)
Dobó letartja egy pillanatra a lámpást. Hát ott kepickél a sok fegyveres, turbános török a nagy, fekete vízmedencében, míg egy oldallyukon egymást nyomva özönlik a többi.
- Tűz! - kiáltja Dobó.
Az öt puskás a lyukba tüzel.
A víztartó ürege akkorát szól, mint az ágyú. Bőszült ordítás rá a felelet.
- Maradj itt - mondja Dobó Mekcseynek. - A lyukakat be kell járni. El kell menni addig, ameddig lehet. Ha túlterjed a váron, beomlasztjuk, be is falazzuk. Egy őr mindig ott álljon a fal mellett.
S a katonákhoz fordult. Rámutatott Hegedüsre és a társaira:
- Vasat rájuk! Külön-külön zárjátok el őket!
S visszatért a bástyára.
Mekcsey a mélységből magyar hangot hallott:
- Segítség! Emberek!
Letartotta a lámpást. A fulladtakon ott vergődött egy bőrsapkás török, az kiabált.
- Vessetek alá egy kötelet - mondotta -, hátha ez is a várból való.
A vödörhúzó kötél ott hevert. Aláeresztették vödröstül. A fuldokló belekapott a vödörbe. Három katona fölhúzta.
Mikor az ember följutott, úgy tátogott, mint a partra jutott harcsa.
Mekcsey az arcához tartotta a lámpást. Nagy bajuszú akindzsi volt. A víz csurgott a bajuszáról és ruhájáról.
- Magyar vagy? - kérdezte Mekcsey.
Az ember térdre borulva:
- Kegyelmezz, uram!
Hogy így tegezte Mekcseyt, török mivolta ebből kitetszett.
Mekcsey majdnem visszalökte. De mégis meggondolta, hogy jó lesz tanúnak.
- Szedjétek el tőle a fegyvert - mondotta a katonáknak -, és zárjátok be a levélhozó parasztok közé.
