5
5
Az iskolában csend volt. A gyerekek meredten ültek. Mintha nem is lélekzenének.
Bodrogi professzornak ugyanis az a furfangos szokása volt, hogy előbb a kérdést vetette fel, és csak annak utána mondta meg, hogy kitől kíván rá feleletet? De eközben egy-két percet várt, s ezalatt a tekintete úgy kóválygott a diáksereg fölött, mint a vércse, mikor lecsapni készül.
- Hol keresztelték meg Vajkot?
A múlt órán magyarázta ezt, s még abban az órában el is feledte minden diák. A nevek és dátumok sehogy se ragadnak meg a diáki elmékben. De arra valók az elődök jegyzetei, hogy azokat átolvassák a süldők, s ragasszanak belőle, amit csak lehet. János is olvasott, ragasztott otthon, de most, hogy a kérdés elhangzott, megzúdult a feje - nem emlékezett semmire. A szíve szinte hangosan dobogott. Az iskolát süllyedni érezte maga körül. Nem látott egyebet, csak a Bodrogi professzor két zöld szemét. Azt is úgy látta, mint a háromkirályozó gyerekek csillagát, amely néha egyölnyire is előrejön, meg visszahúzódik, de mindenképpen félelmetes.
Ne mondja azt senki, hogy az idő folytonosan halad. Az idő néha megáll. Úgy megáll, mint a csökönyös ló.
- Pöhöly János! - szólal meg végre a tanár.
Általános lélekzetvétel. János fölkel. Érzi, hogy nincs feje. Hová lett a feje? Megsemmisült.
Csak nézett bambán. Most szólították fel először. A pillanat súlyos és ünnepi. És íme, ő gyámoltalan és néma. Istenem, istenem! bárcsak soha meg ne keresztelték volna azt a Vajkot!
S e szívet nyomó pillanatban egy alattomos halk súgás érkezik hozzá, egy Isten küldötte segítség:
- Vélhetőleg Esztergomban - súgja Lázár Náci. Lázár Náci csupa ész, kis, barna gyerek. Mindent tud. Tavaly is az elsőbe járt.
János életre kap. Bátran, és kinyújtott nyakkal vágja ki:
- Vélhetőleg Esztergomban.
Áll újra a világ. A nap süt. Az élet kedves. Áldott a jó pajtás!
- Helyes - mondja a professzor.
És új kérdést vet föl.
De János túl van már a veszedelmen. Örömmel pislog maga elé. A professzor azt mondta: helyes. Milyen szépen mondta! Ha ezt az apja hallotta volna! meg Péterke, meg Juliska, meg az egész falu!
* * *
A kisbíró szokatlanul komoly és méltóságos ábrázattal lépked a házak mellett. A furkósbottal alig legyint hátra a kutyáknak.
Belép a Pöhöly Máté portájára. A pitar előtt van egy pad. Arra leteszi a botját.
- No mi az? - mondja Pöhöly Máté, előkerülve a hátsó udvarból, ahol vermet ás a bérese.
- Levél - feleli a kisbíró -, lapos levél.
Az oldalán függő tarisznya egy rántással előrekerül. Abba beléereszti a kezét. Jobbra-balra nyúlkál benne. Az ereszetre néz.
- Elveszett volna? - kérdi hangosan önmagától. És meg is felel rá:
- Nem, nem veszett el: ihol vagyon.
S visszatolja oldalra a tarisznyát, és a belső zsebébe nyúl: átnyújtja a levelezőlapot.
Pöhöly Máté megnézi a levelezőlapot elöl is, hátul is.
- A János írta - mondja büszkén.
A kisbíró ráint a fejével, és a botjára támaszkodik: várja, hogy a levelet elolvassák.
Pöhöly Máté hangosan, minden szóban megvergődve, olvassa:
Kedves apám ur... (hallod, anyjuk?) ...am tisztelem kendet is, édesanyámat is (Jaj a lelkem! - mondja Pöhölyné a köténye sarkát a szeméhez emelve), meg Péterkét, meg a tanító urat, már megszöktem... (Micsoda? Nem:) megszoktam, és kérdezték is, hogy hol keresztelték Lajost... (Nem:) Vajkot (Ki az a Vajk? kisbíró. Valami nagy úr lehet.) mondtam, hogy vélhetőleg Esztergomban, és dicsért a tanár úr, és jó egészséget kívánok Pöhöly János I. gumi (nem gumi, megáll.) gymn. tan.
Mi a csuda lehet az a I. gymn. tan.
A kisbíró a vállát vonogatja.
- Talán szomjas a lelkem - vélekedik Pöhölyné -, jaj, bár adhatnék neki egy pohár mustot.
Ezalatt híre futott a házak között, hogy a faluba levél érkezett. Kihez érkezett a levél? Mit írnak a levélben?
A csizmadia abbahagyta a Gál Antalt érdeklő talpalást, és kiállott a kapuba. Akkor már többen is álltak ottan.
- Pap lesz - mondotta az öreg Keresztes prófétáló hangon.
Aztán valamennyien a plébánia felé fordultak, mert Pöhöly Máté az ünnepi ruhájában egyenesen arra tartott.
* * *
Pöhöly Máté a kocsmában ül. Nem szokott ott ülni. Pataky András úgy is néz rá, mintha sohase látta volna. Mert Pataky András mindig ott ül. Csak estefelé megy haza. Harsogón danolja olyankor a Garibáldi-nótát:
Galabárdi, Galabárdi,
Állítja a verbungot...
Állítja a verbungot...
Az árkokat az ő bosszúságára találták föl. Lehetetlen azok miatt végigfújni a nótát.
Mikor Pöhöly Máté belépett a kocsmába, Pataky András még hallgatva üldögélt a bora mellett, a hosszú X-lábú fenyőasztalnál. Fél könyökre eresztett fejjel pipázott. S nézte a felhőket az ablakon át, nézte az italosoknak iránytalan merő nézésével. Egy dongó besétált a keze szárán - noha a dongó nem szokott emberre szállani -, az inge ujján meg kisétált. Nem ügyelt rá.
- Egy verdung bort - mondotta Pöhöly Máté.
- És nyomatékosan tette hozzá:
- Vöröset.
Mert a vörös bor két krajcárral árosabb.
A cseléd kiment a pincébe. Máté elővette a makrát. Megtömte. Meggyújtotta. Rákönyökölt az asztalra s víg szemmel pipázott.
Sem az egyik ember nem szólott, sem a másik. Minek is az a sok hiábavaló beszéd!
Pedig már Pataky is hallotta az újságot. Csak hümmögött rá. Lehet, hogy a fia jutott az eszébe. Egy fia volt. Mindenki tudja, hogy ezelőtt két évvel leszúrták a búcsún. Máig is ül érte Szücs Gergő.
Pöhöly Máté vidáman kortyant a hosszúnyakú üvegből, s tovább pipázik.
Előre látható, hogy amikor a pipa kialszik, Pöhöly Máté kopogtat az üveg talpával az asztalon, és fizet, és elmegy haza.
Mert hiszen nem is egyébért történt a kocsmának a látogatása, hanem hogy ünnepibe volt öltözve, s a pap is jót olvasott ki a levélből. Az ilyesmire áldomásnak kell következnie. Egy verdung vörös bor, azután ballagunk ismét haza, folytatjuk a napnak a munkáját.
De nem így történt az.
Amint a két ember ott egymással szemben ülve pipázik, Pataky egyszer csak ráfordítja a szemét Pöhöly Mátéra. Recsegő hangján rászól:
- No, azér nem lössz püspök.
És megvetőn legyint.
Pöhöly Máté arca elborul. Nagyot pillant. A pipájából dől a füst. Kortyint egyet az üvegéből. De azért csak borús marad az arca. Egyszer csak rácsap az asztalra. Félig fölemelkedik. Rákiált Patakyra:
- Püspök lösz!
Kevélyen és haragosan ereszkedik vissza a lócára. Csaknem hátat fordít Patakynak. Az orcája vörös. Kezének egy rövid mozdulatával a szolgáló felé löki az üres üveget.
- Még!
Pataky faképpel bámul Pöhölyre. Kimeredt szürke szemei mintha üvegből volnának. Előrehajol, és érdes hangon ismétli:
- Nem lössz püspök!
S fölkel. Az asztalra tenyerel:
- Nem lössz püspök!
Pöhöly Máté is fölkel. A feje előrenyúlik. Az arca vadharagos.
- Püspök lössz! - ordítja a Pataky szeme közé.
A következő percben az asztal is felborul, Pataky is felborul.
Mikorra Pataky eszméletre tér, azt látja, hogy az utcán hever. Négy-kézlábra igazodik, azután két lábra, és elindul a maga útján, kezének ide oda emelgetésével kíséri a Garibáldi-nótát.
Pöhöly Máté egyedül marad a kocsmában. Visszaigazítja az asztalt, padot is. És leül. Ül kevélyen, diadalmasan, világmegvető nézéssel. Az arca piros. Olykor egyet húz az eléje tett üvegből.
Egyszer csak lekapja a süvegét. A sarokba csapja. És nagyot rikkant:
- Cigányt!
